KAPCSOLATUNK ISTENNEL

A vasárnap in albis, a fehérvasárnap (húsvét második vasárnapja), otthonom régi hagyományát juttatja eszembe. Ez az a nap, amikor a liturgia fölhívja figyelmünket, hogy lelki táplálékra törekedjünk, – rationabile, sine dolo lac concupiscite1 – kívánjatok lelki, tiszta tejet. Régebben szokásban volt, hogy ezen a napon az Oltáriszentséget a betegekhez elvitték – nem is volt fontos, hogy súlyos betegek legyenek – hogy eleget tehessenek a húsvéti szentáldozás kötelezettségének.

Néhány nagyvárosban a minden plébánia eucharisztikus körmenetet tartott. Egyetemi éveimből megmaradt emlékezetemben, – mert nem egyszer megtörtént – hogy Zaragoza főutcáján találkozott három menet, amelyekben csak férfiak voltak: férfiak ezrei, nagy, égő gyertyával a kezükben; egyenes tartású emberek, akik súlyosabb hittel kísérték a Legszentebb Oltáriszentséget, mint a félkilós gyertyát a kezükben.

Mikor ma éjszaka többször fölébredtem, röpimaként ezt az igét mondtam: quasi modo geniti infantes2: mint újszülött csecsemők… Közben arra gondoltam, hogy az Egyháznak ez a felszólítása nagyon jól illik ránk, hiszen egészen Isten gyermekeinek érezzük magunkat. Mert ugyan erős lelkűnek és megbízhatónak kell lennünk, és szilárd jellemmel hatnunk kell környezetünkre, de nagyon jó, ha emellett Isten színe előtt gyermeknek tartjuk magunkat!

Isten gyermekei vagyunk

Quasi modo geniti infantes, rationabile, sine dolo lac concupiscite3. Mint újszülött csecsemők kívánjatok lelki vizezetlen tejet. Ez egy nagyszerű részlet Szent Péter leveléből, és nagyon megértem azt, amikor a liturgia ezt a felkiáltást teszi hozzá: Exsultate Deo adiutori nostro: iubilate Deo Iacob4: Magasztaljátok Istent, a mi segítőnket, ujjongjatok Jákob Istenének, aki a mi Urunk és Atyánk. De ma, közös imánkban nem a Legszentebb Oltáriszentségről szeretnék elmélkedni, amely mindig legbensőségesebb istendicséretünk tárgya; hanem istengyermekségünk bizonyosságánál elidőzve, szeretnék néhány következtetést megfontolni, amelyek akkor adódnak, ha komolyan és feddhetetlenül akarjuk megélni keresztény hitünket.

Olyan okokból, amelyek nem tartoznak ide, – az oltárszekrényből ránk tekintő Jézus jól ismeri őket – életem folyamán az istengyermekség különösen mély tudatára jutottam. Megízleltem azt az örömöt, hogy Atyám szívébe rejtőzhettem, hogy onnan – szeretete és az én megalázódásom alapján – néhány dolgot kiigazítsak, megtisztuljak, szolgáljak az Úrnak, minden embert megértsek, és megbocsássak nekik. Ezért most szeretném hangsúlyozni annak szükségességét, hogy újuljunk meg bensőnkben: szükséges, hogy mi, ti és én fölrázzuk magunkat a gyöngeség álmos nehézkességéből, amely olyan könnyen elfog, és fölismerjük újra mélyebben és közvetlenebbül, hogy Isten gyermekei vagyunk.

Jézus példája, amint bejárta a Szentföldet, segíthet nekünk, hogy az istengyermekség valóságos volta egészen áthasson. A mai vasárnap olvasmánya ezt mondja: Ha az emberek tanúságát elfogadjuk, Isten tanúsága nagyobb5 – olvassuk Szent János levelében. És miben áll Isten tanúsága? Ismét Szent János válaszol: Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: hogy Isten fiainak hívnak, és azok is vagyunk! (…) Szeretteim, most Isten fiai vagyunk6.

Az évek folyamán igyekeztem lankadatlanul erre az örvendetes valóságra támaszkodni. Imádságom mindig ugyanaz maradt, csak a hangneme változott a körülmények függvényében. Mindig azt mondtam az Úrnak: Uram, Te állítottál ide engem. Te bíztad rám különböző feladataimat, én pedig bízom benned. Tudom, hogy Atyám vagy, és mindig láttam, hogy a gyerekek teljesen megbíznak apjukban. Papi tapasztalatom megerősített abban, hogy ez az Isten kezére való ráhagyatkozás a lélekben erős, mély és derűs jámborságot alakít ki. Ez késztet arra, hogy mindazt, amit teszünk, tiszta szándékkal tegyük.

Jézus Krisztus példája

Quasi modo geniti infantes... gyermekek módjára. Nagy örömmel igyekeztem, hogy ezt a gondolkodásmódot Isten gyermekeiről mindenütt elterjesszem. Ennek a gondolkodásmódnak a fényében különösen üdítően hatnak azok a szavak, amelyeket a mai szentmise liturgikus szövegeiben találunk: Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot7, eltávolítja az akadályokat, győzelemre segít a lélek és az emberi társadalom békéjéért vívott nagy küzdelemben.

Bölcsességünk és erőnk éppen abban rejlik, hogy tudjuk, kicsik vagyunk, Isten szemében semmik. Viszont ugyanakkor ő sarkall bennünket, hogy rendíthetetlen bizalommal tevékenykedjünk, és hirdessük Jézus Krisztust, az Ő egyszülött Fiát; tévedéseink és nyomorúságaink ellenére, mindig föltételezve, hogy nem szűnik meg a küzdelem ezek legyőzésére.

Tudjátok, hogy gyakran ismétlem a Szentírás tanácsát: discite benefacere8, tanuljatok meg jót tenni, mert bizony meg kell tanulni és tanítani, hogy hogyan lehet jót tenni. Saját magunknál kell kezdeni, azzal, hogy mindent latba vetünk annak a kiderítésére, mi az a jó, amelyre magunknak, barátainknak, minden embernek érdemes törekednie. Nincs jobb módja Isten nagyságát szemlélni, mint hogy megtanuljunk szolgálni annak a kimondhatatlanul egyszerű felismerésnek az alapján, hogy ő a mi Atyánk és mi az ő gyermekei vagyunk.

Fordítsuk tekintetünket ismét a Mester felé. Talán te is hallod most a Tamáshoz intézett feddő szavakat: Tedd ide ujjadat, és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet, és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!9 Kiálts te is őszinte bánattal: Én Uram, és Istenem!10 Mindörökre elismerlek Mesteremnek, és örökké – a Te segítségeddel – kincsként akarom őrizni tanításaidat, és hűségesen törekszem követni őket.

Ha néhány oldalt visszalapozunk az Evangéliumban, ahhoz a helyhez érünk, amelyen Jézus félre vonulva imádkozik, és a közelében levő tanítványok valószínűleg figyelik őt. Amikor az Úr befejezte imáját, egyikük összeszedi a bátorságát, és megkéri: Uram, taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait. Erre így szólt hozzájuk: Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved11.

Figyeljetek a válasz meglepő voltára: a tanítványok mindig együtt vannak Jézus Krisztussal, és az Úr beszélgetés közben elmondja nekik, hogyan imádkozzanak. Kinyilatkoztatja nekik az isteni irgalmasság nagy titkát, hogy ugyanis Isten gyermekei vagyunk, és hogy bizalmasan társaloghatunk Vele, éppen úgy, mint egy gyermek édesapjával.

Egyesek elképzelése a lelkiéletről és annak a módjáról, ahogyan egy keresztény Urával való kapcsolatát alakítsa, kellemetlen, elméleti, és formalista, szövegek lelketlen ledarálásává fajul. Az ilyesmi nem vezet személyes, tegező beszélgetéshez isteni Atyánkkal, csak névtelenséghez; holott tisztában kellene lenni azzal, hogy az igazi szóbeli ima sohasem anonim. Ez a felfogás eszembe juttatja az Úr tanácsát: Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk: mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt12. Egy egyházatya így magyarázza ezt: „Én úgy gondolom, Krisztus ezzel azt akarta mondani, hogy imádságunk ne legyen hosszú, vagyis nem idejét tekintve, hanem a szavak számát és hosszúságát. (…) Maga az Úr az özvegyasszonyról szóló példabeszédet mondta el, aki a kegyetlen bírót kitartó kéréssel áthangolta, vagy a másik példát a barátról, aki rosszkor, éjjel jön, fölriasztja ágyából az alvót, nem barátságára való tekintettel, hanem állhatatosságával (vö. Lk 11, 5-8; 18, 1-8). Mindkét példabeszédével azonban nem mást akart nekünk tanítani, mint hogy mindannyian kitartóan forduljunk hozzá. Viszont egyáltalán nem azt akarja, hogy mérföldes imákkal menjünk hozzá, hanem teljes egyszerűségben mondjuk el, ami a szívünkön fekszik13.

Mindenesetre, ha elmélkedéseitek kezdetén nem tudjátok figyelmeteket az Istenre összpontosítani, ha csak szárazságot éreztek, és úgy tűnik, értelmetek nem képes egy jó gondolatot megfogalmazni, vagy érzelmileg érzéketlenek maradtok; úgy azt tanácsolom nektek, amit én is ebben a helyzetben teszek: Helyezzétek magatokat Atyátok jelenlétébe, és legalább ezt mondjátok: „Uram, nem tudok imádkozni, nem jut semmi az eszembe, amit neked elmesélhetnék”... és legyetek biztosak abban, hogy e pillanatban már el is kezdtetek imádkozni.

Jámborság, gyermeki viszony

A jámborság, amely istengyermekségünkből szármázik, a lélekbe nagyon mélyen beleágyazott magatartás, amely az embert egész létében átjárja. Jelen van minden gondolatunkban, minden vágyunkban és minden érzelmi megmozdulásunkban. Bizonyosan megfigyeltétek azt, hogy egy családban a gyermekek anélkül, hogy tudnának róla, utánozzák szüleiket, és átveszik mozdulataikat, szokásaikat, magatartási formáikat.

Ehhez hasonló történik Isten jó gyermekeinek magatartásában is. Elérkeznek egy csodálatos istenivé váláshoz, anélkül, hogy tudnák, hogyan, milyen úton. Ez segít, hogy az eseményeket a hit természetfeletti távlatából ítéljük meg. Szeretünk minden embert, mint ahogyan mennyei Atyánk szereti őket, és ami a legfontosabb, lelkünkben új lendületet kap a napi fáradozás, hogy Isten közelébe jussunk. Szeretném újra nyomatékkal elmondani, hogy nem számítanak a mi nyomorúságaink, mert Isten szerető karjába vetjük magunkat, és ő pedig magához ölel.

Talán föltűnt már nektek, milyen nagy a különbség a között, ha egy kisgyermek esik el és vagy mikor egy felnőtt. A kisgyermeknek az elesés nem sokat számít, hiszen olyan sokszor esik el. Ha szeretne sírva fakadni, azt mondja neki az apja: a férfiak nem sírnak. A kisfiú utána már azt akarja, hogy apja meg legyen vele elégedve, és ettől minden rendbe jön.

De mi történik, ha egy felnőtt férfi veszíti el egyensúlyát, és egyszer csak ott hever a földön. Ha nem éreznének vele együtt, mulatságosnak találnák, talán nevetnének is rajta. Ráadásul egy felnőtt esése bizonyos helyzetben súlyos következményekkel járhat, és idősebb embereknél gyógyíthatatlan csonttörést is okozhat. Az a jó nekünk, ha benső életünkben quasi modo geniti, olyanok vagyunk, minta kisgyermekek, akik azt hinnénk, gumiból vannak; nevetve esnek el, és rögtön felállnak és folytatják a futkározást, és ezen kívül – amikor szükség van rá – a szülők vigasztalják őket.

Próbáljunk meg olyanok lenni, mint ők, akkor a csapások és balsikerek, amelyek egyébként elkerülhetetlenek, nem keserítenek el minket soha. Fájdalommal, de csüggedés nélkül vesszük tudomásul, sőt mosolyogni fogunk; mert az ilyen mosoly olyan, mint a tiszta víz, abból az örömből fakad, hogy tudjuk, a megfoghatatlanul nagy, bölcs, irgalmas Isten, a mi Atyánk gyermekei vagyunk. Az Úr szolgálatában eltöltött éveim alatt megtanultam, hogy olyan legyek, mint Isten kisfia. És titeket is arra kérlek: legyetek quasi modo geniti infantes, kisgyermekek, akik vágyakoznak Isten szavára, Isten kenyerére, Isten táplálékára, Isten erejére; hogy azután érett keresztényekként viselkedjünk.

Legyetek igazi gyermekek! És minél inkább, annál jobb. Ezt mondja nektek ennek a papnak tapasztalata, akinek sokszor kellet felkelnie élete harminchat éve során, – milyen hosszúnak és milyen rövidnek tűnnek nekem! – míg igyekezett Isten akaratának egészen pontosan megadott megbízását megvalósítani. Egy dolog mindig segített ebben: gyermek maradok, és mindig mennyei Édesanyám ölébe és Uram, Jézus Krisztus Szívébe menekülök.

A nagy bukások, melyek a lélekben hatalmas pusztítást, bizonyos esetekben csaknem gyógyíthatatlan károkat okoznak, mindig gőgből erednek, abból, hogy az illetők fölnőttnek és önállónak tartják magukat. Lelkileg képtelenek arra, hogy segítséget kérjenek attól, aki segíteni tud, nemcsak Istentől, de barátoktól vagy papoktól sem. Az ilyen szegény lélek magára hagyatottan végképp elveszti tájékozódását, és rossz útra téved.

Könyörögjünk az Úrhoz – már most rögtön – hogy soha se engedje meg, hogy telítettnek érezzük magunkat. Növelje bennünk a vágyat segítsége, szavai, vígaszalása, ereje iránt: rationabile, sine dolo lac concupiscite: növeljétek magatokban az éhséget, a vágyat, hogy olyanok legyetek, mint a gyermekek. Győződjetek meg arról, hogy ez a legjobb módja gőg legyőzésének. Ne kételkedjetek benne, hogy ez az egyetlen eszköze annak, hogy cselekvésünk jó, nagyszerű és Istenhez méltó legyen. Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába14.

Ismét eszembe jutnak ifjúságom emlékei. Milyen pompás tanúságot tettek ezek a férfiak hitükről! Mintha még mindig hallanám a liturgikus éneket, beszívnám a tömjénfüst illatát. Ezer és ezer férfit látok, mindegyikük nagy gyertyával – mely mintegy nyomorúságuk jelképe – de szívükben mind gyermekek, akik alig merik felemelni szemüket apjuk arca felé. Tudd meg és lásd, milyen gonosz és keserves, hogy elhagytad az Urat, a te Istenedet15. Újítsuk meg szilárd elhatározásunkat, hogy sohasem fordulunk el az Úrtól földi remények miatt. Tegyük égőbbé magunkban az Istenre való szomjúságot, miközben konkrét jó elhatározásokat fogadunk meg, mint gyermekei, akik látják saját ínségüket így keresgélnek és kiáltanak szakadatlanul Atyjuk felé.

De vissza akarok térni arra, amit előbb említettem: meg kell tanulnunk olyannak lenni, mint egy gyermek; meg kell tanulnunk Isten gyermekének lenni. Ugyanakkor ezt a gondolkodásmódot, amely emberi gyöngeségünkben átalakít bennünket fortes in fide16, a hitben erőssé, termékenyen alkotóvá, és utunkban biztossá átadjuk embertársainknak is. Így ha a legvisszataszítóbb hibába is estünk, habozás nélkül újra fölkelünk, és visszatalálunk az istengyermekség útjára, amely Istennek, Atyánknak kitárt karjába vezet.

Ki az közületek, aki ne emlékezne édesapja karjaira? Bizonyosan nem voltak olyan gyöngédek és együtt érzők, mint édesanyánk karjai; de erősek voltak, képesek arra, hogy heves érzelemmel, védőn átöleljenek. Köszönöm, Uram, hatalmas karodat, köszönöm erős kezedet. Köszönöm szíved szilárdságát és kedvességét. Majdnem megköszöntem hibáimat is, de te nem akarod őket. És mégis megérted őket, mentséget találsz rájuk, megbocsátod őket.

Ez az a bölcsesség, melyet kapcsolatunkban az Úr vár tőlünk. Valódi matematika: felismerjük, hogy nullák vagyunk a tizedesvesszőtől balra... De a mi Atyánk mindegyikünket olyannak szeret, amilyenek vagyunk. Amilyenek vagyunk! Én csak egy szegény ember vagyok, de szeretlek titeket, amilyenek vagytok. Képzeljétek el, milyen lesz Isten szeretete! De ez a szeretet azt is akarja, hogy harcoljunk, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy életünk jól alakított lelkiismeretünk útján haladjon.

Életrend

Amikor azt vizsgáljátok, milyen most a lelkiéletünk, milyennek kellene lennie, hogyan kellene Istenhez fűződő személyes kapcsolatunkat elmélyítenünk, akkor – föltéve, hogy jól megértettetek – ellen fogtok állni a kísértésnek, hogy nagyszerű tettekről képzelődjetek; ezután pedig rájöttök, hogy az Úr azzal is megelégszik, ha egyre csak a szeretet kicsiny bizonyítékait ajánljuk fel neki. Igyekezz egy életrendet betartani és azt kitartóan: néhány perces csendes ima, a szentmisén való részvétel – ha lehet naponta; és gyakori szentáldozás. Rendszeresen járulj a kiengesztelődés szentségéhez – akkor is, ha nem tudsz róla, hogy súlyos bűnöd volna. Látogasd az oltárszekrényben jelenlévő Urat. A rózsafüzér elimádkozása és titkainak szemlélése, és sok más jó gyakorlat, amelyet ismersz, vagy meg tudsz tanulni.

Nem szabad, hogy merev szabállyá váljanak vagy külön-külön bezárt fiókokká. Legyenek úttá, amely világban élő emberi helyzetedhez alkalmazkodik, és megerőltető hivatásbeli munkádhoz, társadalmi helyzetedhez idomul; mert nem szabad elhanyagolnod őket, hiszen bennük zajlik le Istennel való találkozásod. Életrended olyan legyen, mint egy rugalmas gumikesztyű, szorosan a kéz bőréhez simuló.

Tisztázd magadban, nem az a fontos, hogy sokat tegyünk. Nagylelkűen korlátozd tennivalóidat csupán annyira, amennyit kedvvel vagy kedvetlenül, de mindennap el tudsz végezni. Ez elvezet téged – szinte magától – a szemlélődő élethez. Lelkedből sokkal bővebben forrásoznak majd a röpimák, a lelki áldozások, a szeretet, a hála és az engesztelés többi tettei, mégpedig akkor, amikor kötelességeidet teljesíted: felveszed a telefont, felszállsz egy közlekedési eszközre, bezársz vagy kinyitsz egy ajtót, elmész egy templom előtt, hozzáfogsz egy új feladathoz, dolgozol rajta, és később, mikor befejezed; mindent Atyádra, Istenre fogsz vonatkoztatni.

Pihenjetek meg az istengyermekségben, Isten nagyon gyöngéden érző és végtelenül szerető Atya. Hívd őt Atyának sokszor naponta, és mondd el Neki egyedül, szívedben, hogy szereted, imádod, hogy büszkének és erősnek érzed magad, mert az ő fia vagy. Ez így a benső élet hiteles programja, melyet kevés, de ismétlem, kitartóan elvégzett ájtatossági gyakorlattal Istenhez kapcsolódva valóban el tudsz végezni. Így sajátítod el egy jó gyermek érzéseit és viselkedését.

Szükségesnek látom, hogy figyelmeztesselek a rutin veszélyére is, a megszokásra, mert ez az Istennel való életnek valóságos temetője. Néha álöltözetben jelenik meg, becsvágyként, nagy tettekre törekedve, miközben könnyelműen elhanyagolja a mindennapi kötelességeket. Ha ilyesféle sugallatokat veszel észre, állj őszinte szívvel az Úr elé. Gondold meg, hogy nem amiatt van-e eleged ebből az állandóan egyforma harcból, mert nem Istent kerested? Vizsgáld, hogy nem a nagylelkűség hiánya vagy az áldozatkézség ellanyhulása vezetete a munkában való hűséges kitartás gyöngüléséhez. Ilyen lelkiállapotban, ha nem hoznak azonnali eredményt az ájtatossági gyakorlatok, az önmegtagadások és az apostolkodási tevékenységek, riasztóan haszontalannak tűnnek. Üresek vagyunk, és talán új tervekről kezdünk álmodozni, hogy ezzel elhallgattassuk mennyei Atyánk hangját, aki korlátlan hűséget vár el tőlünk. A nagyszerűség gyötrő álmától megigézett lélekkel nem látjuk már az egyetlen biztos valóságot, azt az utat, amely bennünket megbízhatóan és egyenesen az életszentséghez vezet. Ez világos jele annak, hogy elveszítettünk valamit: a természetfeletti látást, azt a meggyőződést, hogy gyermekek vagyunk, azt a bizonyosságot, hogy a mi Atyánk csodát tesz velünk, ha alázattal ismét újra kezdünk.

Pirosra festett karók

Gyakran kell azokra az útjelzőkre gondolnom, amelyeket gyermekkoromban szülőföldem hegyei közt láttam. Hosszú karók voltak, többnyire vörösre festették őket. Elmagyarázták nekem, hogy ezek jól látható jelzések a gyaloglóknak, hogy ne térjenek le az útról, amikor nagy hó lepi az ösvényeket, mezőket, erdőket, legelőket, sziklákat és szakadékokat.

A belső életben is így van ez. Van tavasz és nyár, de tél is, napfény nélküli napok és holdtalan éjszakák. De nem szabad megengednünk, hogy az Úrral való kapcsolatunk pillanatnyi szeszélyektől vagy ingadozó érzelmektől függjön. Ez önzésünkről, kényelmességünkről árulkodna, és természetesen nem fér össze a szeretettel.

Ezért tehát, a havazás és hófúvások idején, a szilárdan megalapozott, bennünk mélyen gyökerező, és mindenkori helyzetünkhöz alkalmazott, de egyáltalán nem szentimentális ájtatossági gyakorlatok utunkon irányt mutatnak, mint azok a pirosra festett útjelző karók, míg majd ismét ragyog a nap, olvad a jég, és szívünk újra remeg és ég. Hiszen a tűz sohasem aludt ki; csupán hamu alatt rejtőzött a helytállás, a csökkenő odaadás vagy a gyöngülő áldozatkészség idején.

Nem titkolom előletek, hogy az évek során jöttek hozzám, akik gondterhelten mondták: Atya, nem tudom, mi történik velem. Ernyetnek és hidegnek érzem magam. Azelőtt áhítatom szilárd volt és egyzerű, most olyannak tűnik, mint egy komédia... Azoknak, akik ilyen állapotban vannak, és mindnyájatoknak mondom: – Komédia? Pompás! Az Úr játszik velünk, mint egy atya a gyermekeivel.

A Szentírás így mondja: ludens in orbe terrarum17, Ő játszik az egész földkerekségen. Isten játszik, de nem hagy minket magunkra, mert rögtön hozzá teszi: deliciae meae esse cum filiis hominum18, gyönyörűség volt nekem az emberek fiai közt lennem. Az Úr játszadozik velünk! Lehet úgy, hogy minden tettünk színjátéknak tűnik, hidegnek és közönyösnek érezzük magunkat, levertek és akarat nélküliek vagyunk, nehezünkre esik a kötelességteljesítés, és túl magasnak látszanak a lelki célok. Ilyenkor itt az ideje, hogy arra gondoljunk: Isten játszik velünk, és azt akarja, hogy jól játsszuk a szerepünket ebben a komédiában.

Nyugodtan elmondhatom nektek, hogy az Úr néhány alkalommal sok kegyelemben részesített, de általában nem kedvemre való dolgok történnek velem. Én tovább dolgozom azon, amit célul tűztem ki magam elé, nem azért, mert kedvem van hozzá, hanem mert ezt kell csinálnom, még pedig szeretetből. De Atya – hallom a kérdést – szabad Isten előtt komédiázni? Nem képmutatás ez?” Nyugodj csak meg: elérkezett számodra a pillanat, amikor emberi színjátékot játszol isteni néző előtt. Tarts ki, mert az Atya, a Fiú és a Szentlélek néznek le színjátékodra. Tégy mindent Isten iránti szeretetből és az Ő tetszésére, akkor is, ha nehezedre esik.

Milyen nagyszerű dolog Isten szórakoztatójának lenni! Milyen nagyszerű ebben a komédiában egy szerepet szeretetből, áldozatosan eljátszani, tetszelgés nélkül, csak Isten, a mi Atyánk tetszésére, mert Ő játszik velünk! Állj Isten elé, valld meg neki: Nincs semmi kedvem ezt vagy azt megtenni, amivel éppen foglalkozom, de a Te kedvedért megteszem. Aztán láss neki ennek a munkának akkor is, ha komédiának látod. Áldott legyen ez a komédia! Biztosítalak arról, hogy ez nem képmutatás, mert a képmutatóknak mindig közönségre van szükségük föllépéseikhez. A mi színjátékunk nézőközönsége – hadd mondjam el még egyszer – viszont az Atya, a Fiú és a Szentlélek, meg Isten Anyja Szent Józseffel, az ég minden angyalával és szentjével. A mi benső életünknek nincs más látványossága csak ez: és ez megint csak hasonlít az Úr előttünk való elvonulásához, quasi in occulto19, mintegy titokban történik.

Iubilate Deo. Exultate Deo adiutori nostro20, Ujjongjatok az Istennek; dicsőítsétek Istent, egyetlen segítőnket, Jézust. Ha valaki ezt nem érti meg, fogalma sincs a szeretetről, a bűnről, a nyomorúságról! Én csak egy szegény ember vagyok, de megértem, mit jelent a bűn, a szeretet és a nyomorúság. Tudjátok mit jelent, hogy fölemelnek Isten szívéhez? Megértitek, mi az, hogy egy lélek odaborul az Úr elé, megnyílik lelke legmélyéig és kisírja magát? Én például elpanaszolom az Úrnak, hogy magához vesz embereket, akik még fiatalok, és hosszú évekig szerető szívvel szolgálhattak volna neki. Nem tudom megérteni. De ez csak a bizalom panasza, ugyanis tudom, hogy ha elengedném Atyám kezét, rögtön elbotlanék. Éppen ezért, elfogadva az isteni rendelést hozzáteszem, minden szót megnyomva: Történjék, teljesedjék be, dicsérjük és örökké magasztaljuk az Úr mindenek fölött igazságos és mindenek fölött szeretetreméltó akaratát. Ámen. Ámen.

Ez az Evangélium tanítása szerinti magatartás, a szent agyafúrtság egy fajtája és az apostolkodás hatékonyságának a forrása. Belőle fakad istengyermekségünk szeretete és békéje. Ez együttérzésünk és nyugalmunk útja, amelyen elérjük embertársainkat. Csak így sikerül napjainkat Isten szeretetében befejezni, miután megszenteltük munkánkat és miután kerestük és fölfedeztük a földön Isten dolgainak rejtett boldogságát. A szent elfogulatlanságával fogunk viselkedni, és kerülni fogjuk a felnőttek hamis szégyenérzetét, képmutatását, akik félnek attól, hogy visszatérjenek Atyjukhoz, amikor egy bukásban megtapasztalják esendőségüket.

Az Úrnak a mai Evangéliumban elhangzó köszöntésével fejezem be mondanivalómat: Pax vobis! Békesség veletek! A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat21, az Urat, aki bennünket utunkon Atyánkhoz vezet.