Pontlista

Oly sok pillanatról számol be az evangélium, amikor Jézus Atyjával beszél, hogy lehetetlen mindegyiket külön szemlélnünk. De kiemelten el kell időznünk a szenvedését és halálát megelőző megrázó óráknál, amikor felkészül az áldozat teljesítésére. Ez hazavezet bennünket az isteni szeretetbe. Szeretetének gazdagsága az utolsó vacsora termének meghittségében bontakozik ki: esedezik Atyjához, tudtul adja a Szentlélek eljövetelét, és nem szűnő odaadásra bátorítja övéit a szeretetben és a hitben.

Ez a bensőséges és lángoló ima továbbfokozódik, amikor Megváltónk közeledő szenvedését látja a Getszemáni kertben: a megalázást, a fájdalmakat, a gyötrő keresztet, ami csak a gonosztevőknek járt, s amelyre Ő oly régen áhítozott. Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet5. Majd nyomban ezután ezt mondja: de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd6 . Később a keresztfára szegezve, magányosan, kitárt karokkal, az örökkévalóság papjának tartásával, kitartóan beszélget az Atyával: Kezeidbe ajánlom lelkemet7.

Győzzétek le a restséget, ha az szívetekbe be akar lopakodni, és ne gondoljátok, hogy az imádság várhat. Benne jutunk el a kegyelem forrásához, ezt nem lehet másnapra halasztani. Most van itt az ideje! Isten egész nap szeretettel néz bennünket, ő az, aki az ima bensőséges találkozásában vezet bennünket: és – ismétlem – neked is, nekem is rá kell bíznunk magunkat, mint a testvérünkre, barátunkra, édesapánkra. Mondd Neki – én is ezt teszem most – hogy Ő végtelenül fölséges, teljességgel jó és irgalmas. És így folytasd: ezért akarlak Téged egészen szeretni, akkor is, ha faragatlan fickó vagyok, és, ha szegény kezem kérges és a földi út porától piszkos.

Talán először alig vesszük észre, de haladunk előre: határozott és biztos lépésekkel, összhangban Istennel, és azzal a biztos meggyőződéssel, hogy az Úr oldalán még a fájdalom, az önmegtagadás, és a szenvedés is édes. Milyen erősnek érzi magát Isten gyermeke, ha ennyire közel érzi magát apjához! Ezért vagyok biztonságban nálad, Uram és Atyám; bármi is történjék velem, mert Te vagy a sziklám és erődöm20.

A keresztény hivatás, az Úr nekünk szóló meghívása elvezet a Vele való azonosulásra. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Ő azért jött a földre, hogy megváltsa a világot, mert „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön”1. Nincs olyan lélek, aki közömbös volna neki. Saját vérével fizette meg minden egyes ember megváltásának árát.2

Amikor ezeken az igazságokon elmélkedem, eszembe jut a Mester és az apostolok közötti beszélgetés kevéssel a kenyérszaporítás csodája előtt. Nagy sokaság kísérte Jézust. Az Úr feltekintett, és megkérdezte Fülöpöt: „Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?”.3 Gyors számolás után Fülöp így válaszolt: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.”4 Nem volt ennyi pénzük, ki kellett találniuk valamit: „A tanítványok egyike, András, Simon Péter testvére így szólt: »Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyinek?«”.5

Istennel beszélni

„Ha majd segítségül hívtok […]: meghallgatlak titeket.”3 Segítségül hívjuk őt, beszélgetünk vele, hozzá fordulunk. Tettekre kell váltanunk az apostol buzdítását: „Sine intermissione orate”4, szüntelenül imádkozzatok, bármi történjék is. „Ne csak szívből, hanem teljes szívetekből.”5

Arra gondoltok talán, hogy az életet nem mindig könnyű elviselni, hogy igazán sok a kellemetlenség, fáradság, nyomasztó gond. Megint csak Szent Pállal felelek: „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.”6 Semmi sem választhat el bennünket Isten szeretetétől, a szeretet teljességétől, az Atyánkkal való állandó kapcsolattól.

Ugyanakkor azzal, hogy az Istennel való folyamatos egységre biztatjuk az embereket, nem olyan magasztos ideált állítunk-e eléjük, amelyet a legtöbb keresztény nem képes elérni? A cél valóban magas, de nem elérhetetlen. Az életszentség útja az imádság útja; és az imádságnak apránként kell gyökeret eresztenie a lélekben, mint a kis magnak, amely idővel lombos fává változik.

Szóbeli imákkal kezdjük, amelyekkel gyermekként sokan szóltunk Istenhez: szívből jövő, egyszerű szavakkal fordulunk az Úrhoz és Édesanyjához, aki a mi Anyánk is. A mai napig reggel és este elmondom azt a felajánló imát, amelyre a szüleim tanítottak: „Ó, Úrnőm és Anyám! Neked ajánlom magam egészen, és gyermeki szeretetem jeléül ma neked szentelem a szemem, a fülem, a nyelvem és a szívem…” Mi ez, ha nem a szemlélődés csírája és a bizalommal teli önátadás egyértelmű jele? Miről beszélnek a szerelmesek, amikor találkoznak? Hogyan viselkednek? Feláldozzák önmagukat és mindenüket azért, akit szeretnek.

Először egy fohász, aztán még egy és még egy, amíg az ember kevésnek nem érzi ezt, mert már nem elég a szó. Ekkor az Istennel való bensőséges kapcsolat lép a szavak helyébe: szünet nélkül szemléljük Őt, és nem fáradunk bele. Foglyokként élünk, mintegy megláncolva. Miközben állapot- és hivatásbeli kötelességeinket minden tévedésünk és korlátunk ellenére a lehető legtökéletesebben teljesítjük, a lelkünk szabadulni kíván. Sürgető vágy viszi Isten felé, aki mágnesként vonzza, és e találkozás édes meglepetésének hatására elkezdi Jézust nagyobb erővel szeretni.

„Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez”30, úgy siettünk mi is ide szomjazva, kiszáradt torokkal. Inni akarunk az élő víz forrásából, és egész nap a legtermészetesebb módon időzünk ennél az örök életre fakadó tiszta és bőséges vízforrásnál31. A szavak feleslegesek, mert a nyelvet cserben hagyja kifejezőereje; az értelem elcsendesedik. Itt nem gondolkodunk, hanem szemlélődünk. A lélek pedig ismét dalra fakad, új ének hangzik fel benne, mivel érzi és tudja, hogy Isten szünet nélkül szeretettel nézi őt.

Nem rendkívüli helyzetekre gondolok, hanem sokkal inkább olyanokra, amelyek mindennapos élmények (lehetnek) a lelkünk életében: a szeretet bolondságára, amely természetes módon és feltűnés nélkül megtanít szenvedni és élni, mert Isten megajándékoz minket a bölcsességgel. Micsoda nyugalom és béke tölti el a lelket, amely az életre vezető keskeny úton32 halad!

Aszkézis ez? Vagy misztika? Nem foglalkozom vele. Mit számít, hogy aszkézis-e vagy misztika? Isten ajándéka. Ha törekszel az elmélkedő imádságra, az Úr nem tagadja meg tőled a segítségét. Hit és hitből fakadó tettek: tettek, mert az Úr napról napra többet vár, amint azt a kezdetektől fogva megtapasztaltad, és amint annak idején én is mondtam neked. Mindez már szemlélődés és egyesülés Istennel. Ilyennek kell lennie sok keresztény életének: mindenki halad a saját lelki útján – végtelen ilyen út van – a világ dolgai közepette, még akkor is, ha nincs ennek tudatában.

Ez az imádság és magatartás nem térít el mindennapi elfoglaltságainktól, hanem nemes emberi buzgalmunk mellett az Úrhoz vezet. A teremtmény, aki minden tennivalóját felemeli Istenhez, istenivé teszi a világot. Oly sokszor meséltem el példaként Midász király történetét, aki arannyá változtatott mindent, amihez csak hozzáért. Személyes hibáink ellenére mi is a természetfeletti érdemek aranyává változtathatunk mindent, amivel csak dolgunk van.

Amikor beérnek a faluba, utuk véget ér. A két tanítvány pedig, akiknek szívét észrevétlenül, de mélyen megérintették az emberré lett Isten szavai és szeretete, sajnálja, hogy Jézus továbbmegy. Ő ugyanis elköszön tőlük, „mintha tovább akarna menni”.43 Az Úr sosem erőlteti ránk magát. Azt akarja, hogy szabadon hívjuk őt, amikor megéreztük lelkünkbe árasztott szeretetének tisztaságát. Marasztalnunk kell őt, kérve: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van”44, közeledik az éjszaka.

Ilyenek vagyunk: hiányzik belőlünk a merészség, talán azért, mert nem vagyunk őszinték, vagy talán szégyelljük magunkat. A szívünk mélyén azonban azt gondoljuk: maradj velünk, mert a lelkünket sötétség veszi körül, és csak te vagy a fény, egyedül te tudod kielégíteni a minket felemésztő vágyat, mert „nagyon jól tudjuk, hogy a csodálatos, nemes ajándékok közül az első az, ha Istent örökre birtokoljuk.”45

Jézus ott marad. Kleofáshoz és társához hasonlóan a mi szemünk is akkor nyílik meg, amikor Krisztus megtöri a kenyeret. Bár eltűnik a szemünk elől, mi is képesek leszünk újra útra kelni, miközben már sötétedik, hogy beszéljünk róla a többieknek, mert ennyi öröm nem fér el a szívünkben.

Az emmauszi út… Az Úr édessé tette ezt a nevet. És az egész világ Emmausz, mert az Úr feltárta a föld isteni útjait.