Pontlista

A célra szegezett tekintettel

Ezeket az igazságokat ilyen keményen tárom elétek, hogy vizsgáljátok meg lelkiismeretesen, milyenek az indítékok cselekvésetekben. Így majd helyretesztek egyetmást, és újból Isten és embertestvéreitek szolgálatába tudjátok állítani. Hiszen látjátok, Isten milyen közel van hozzánk, mellettünk lépked. Ránk nézett szeretettel, és meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban14.

Tisztítsátok meg szándékotokat, tegyetek mindent Isten iránti szeretetből, öleljétek át örömmel a napi keresztet. Ezerszer mondtam el már, mert meggyőződésem, hogy ezeket a belátásokat mintegy vésővel kell beleírni minden keresztény szívébe. Ha a kellemetlenségeket és a fizikai és lelki fájdalmat nemcsak elviseljük, hanem szeretjük, és fölajánljuk Istennek minden ember és a magunk bűneiért engesztelésül, akkor – ezt biztonsággal állíthatom nektek – nem nyomaszt bennünket tovább a szenvedés.

Akkor már nemcsak valamiféle keresztet hordozunk, hanem felismerjük Krisztus keresztjét, és vígasztal az a tudat, hogy ennek a keresztnek a terhét a Megváltó hordja. Együtt fogjuk vele hordozni, mint cirenei Simon, aki a mezőről jött, és megérdemelt pihenőjére vágyott, de arra kényszeríttették, hogy tartsa oda a vállát, segítsen Jézusnak15. Önként azzá válni, ami akkor cirenei Simon volt a Fájdalom Emberének ronccsá vált teste mellett – szerető lélek számára nem szerencsétlenség, hanem bizonyság arra, hogy Isten közel van hozzánk, kiválasztottjaként megáld ezzel a teherrel.

Gyakran mondták már csodálkozva nekem, hogy gyermekeim az Opus Deiben, hála Istennek, mindig vidámak, vidámságuk fertőz. Magától értetődik, hogy így van, és mindig ugyanúgy magyarázom meg: persze hogy örülnek, mert nem félnek az élettől, és nem félnek a haláltól, nem engedik, hogy fölülkerekedjen rajtuk valamilyen kellemetlenség, az igyekezetük, hogy mindennap az áldozatvállalás szellemét éljék; készen arra, hogy gyöngeségeik és nyomorúságuk ellenére, háttérbe szorítsák magukat, hogy kellemesebbé, szeretnivalóvá tegyék embertársaik számára a keresztény ember útját.

Talán eddig a pillanatig még nem éreztük égető szükségét annak, hogy ilyen közelről kövessük Krisztus lépéseit. Talán még nem jutott el tudatunkig, hogy kis dolgokról való lemondásainkat összekapcsolhatjuk az ő megváltó áldozatával: vezeklésül bűneinkért, minden kor embereinek bűneiért, az ördög romboló tetteiért, aki non serviam-jával: nem szolgálok-kijelentésével szüntelenül szembeszáll Istennel… Hogy merészeljük képmutatás nélkül azt kiáltani: „Uram, fájnak nekem a bántások, amelyek szeretetreméltó szívedet érik!”, ha nem tudjuk rávenni magunkat, hogy lemondjunk valami csekélységről, vagy egy parányi áldozatot hozzunk az isteni szeretet dicsőítésére? Az engesztelés – a valódi vezeklés – gyors léptekkel vezet bennünket az odaadás és szeretet útján, az odaadásén, mert jóvátétellel tartozunk, a szeretetén, mert segíteni akarunk általa másoknak, amint Krisztus is segített nekünk.

Mostantól fogva igyekezzetek valóban szeretni. Ha szeretsz, nem panaszkodsz és nem tiltakozol. Néha jól tűrjük a nehézségeket, de nyögünk és panaszkodunk, és ezzel elfecséreljük Isten kegyelmét, megkötjük a kezét, hogy ne akarjon több ajándékot adni. Hilarem enim datorem diligit Deus24: Isten a jókedvű adakozót szereti. Azt, aki tudja, hogyan kell adni, vagyis szerető szívvel, önként, nem úgy, mint az, aki tüntet vele, és azt hiszi, szívességet tesz másoknak, amikor odaadóan viselkedik.

A keresztény hivatás, az Úr nekünk szóló meghívása elvezet a Vele való azonosulásra. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Ő azért jött a földre, hogy megváltsa a világot, mert „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön”1. Nincs olyan lélek, aki közömbös volna neki. Saját vérével fizette meg minden egyes ember megváltásának árát.2

Amikor ezeken az igazságokon elmélkedem, eszembe jut a Mester és az apostolok közötti beszélgetés kevéssel a kenyérszaporítás csodája előtt. Nagy sokaság kísérte Jézust. Az Úr feltekintett, és megkérdezte Fülöpöt: „Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?”.3 Gyors számolás után Fülöp így válaszolt: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.”4 Nem volt ennyi pénzük, ki kellett találniuk valamit: „A tanítványok egyike, András, Simon Péter testvére így szólt: »Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyinek?«”.5

Kísérjük el Krisztust erre az isteni halfogásra. Jézus a Genezáreti-tó partján áll, és az emberek tolonganak körülötte, hogy hallgassák Isten igéjét.10 Éppúgy, mint ma. Nem látjátok? Az emberek vágynak arra, hogy hallják Isten üzenetét, még ha kívülről ezt nem is mutatják. Néhányan talán elfelejtették Krisztus tanítását, míg mások – önhibájukon kívül – sosem ismerték meg azt közelebbről, és a vallás idegennek tűnik számukra. De egy dologról legyetek meggyőződve, amely mindig időszerű marad: előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor a lélek nem tud tovább menni, már nem elégszik meg a szokásos magyarázatokkal, a hamis próféták hazugságai nem elégítik ki többé. Akkor ezek az emberek – még ha nem is ismerik be – vágynak arra, hogy nyugtalanságukat az Úr tanításával csillapítsák.

Hallgassuk Szent Lukács elbeszélését: „Látott a tó mellett két hajót állni: a halászok kiszálltak belőlük, és mosták a hálóikat. Akkor beszállt az egyik hajóba, amely Simoné volt, és megkérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól. Ott leült, és a hajóból tanította a tömeget.”11 Amikor befejezte a tanítást, azt mondta az Úr Simonnak: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz!”12 Krisztus a hajó ura: ő készíti elő a halfogást: azért jött el a világra, hogy a testvérei megtalálják a dicsőség és az Atya szeretetének útját. A keresztény apostolkodást nem mi találtuk ki. Mi, emberek néha inkább akadályozzuk azt esetlenségünkkel és gyenge hitünkkel.

„Simon ezt felelte neki: »Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk.«”13 A válasz észszerűnek tűnik. Rendszerint az éjszakai órákban halásztak, és aznap éjszaka hiába dolgoztak. Miért halásznának nappal? Péternek azonban volt hite: „A te szavadra azonban kivetem a hálót.”14 Elhatározta, hogy úgy tesz, ahogy Krisztus javasolta, és az Úr szavában bízva munkához látott. Erre mi történt? „És miután ezt megtette, a halaknak oly bő sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk. Intettek tehát a társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek a segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót, úgyhogy csaknem elmerültek.”15

Amikor Jézus mélyebbre evezett a tanítványaival a tengeren, nem csak erre a halfogásra gondolt. Ezért amikor Péter a lába elé borult, és alázatosan vallotta: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!”, Jézus így válaszolt neki: „Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.”16 És ennél az új halászatnál sem hiányzott az isteni hatékonyság: az apostolok személyes nyomorúságuk ellenére sok nagy csoda eszközei lettek.

Igehirdetésemben mindig utaltam arra a természetfeletti és egyben emberi lehetőségre, amelyet Isten, a mi Atyánk ad gyermekei kezébe: részt venni Krisztus megváltó művében. Öröm töltött el, amikor ezt a tanítást megtaláltam néhány egyházatya írásaiban. Nagy Szent Gergely például így írt: „Amikor a keresztények jóra való intéseikkel idegenek szívéből eltávolítják az álnokságot, kígyókat űznek el… Amikor látják, hogy felebarátjuk ellanyhul a jó gyakorlásában, és számos különböző módon igyekeznek segíteni neki, erényeik jó példájával erőt adva, olyan, mintha betegekre tennék a kezüket, hogy meggyógyítsák őket. Ezek a csodák annál nagyobbak, minél inkább lelkiek, mert általuk nem a test, hanem lélek kel életre. Ti is, testvéreim, ha kitartotok, Isten segítségével ilyen csodákat tudtok majd tenni.”20

Isten azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön: ez felszólítás nekünk, amely egyben felelősséget is ró mindegyikünkre. Az Egyház nem a kivételezettek menedékhelye. „A nagy Egyház talán kis része a földnek? A nagy Egyház az egész világ.”21 Így írt Szent Ágoston, majd hozzátette: „Bárhova mész is, ott van Krisztus. Örökséged az egész világ; gyere, vedd birtokba velem együtt!”22 Emlékeztek rá, mit ír az evangélium a hálókról? Annyira tele voltak, hogy már nem volt hely bennük több halnak. Isten vágyva vágyik rá, hogy megteljen a háza.23 Ő Atya, és szereti, ha minden gyermeke ott van körülötte.