Pontlista

Eszembe jut ennél a pontnál a spanyol aranykor egyik klasszikusának az elbeszélése, amelyet néhányan közületek már bizonyosan hallottak más elmélkedések alkalmából. A szerző egy álmot ír le. Két út nyílik előtte: egyik széles, könnyen járható, sok hívogató vendéglő és pihenőhely van mellette. Lovasok és kocsik mennek rajta zenélve és nevetve, ostoba zsivajt csapnak. Sokan vannak, nagyon sokan. Úgy tűnik, mind ittasok, mámorosan jól érzik magukat. De mámoruk hamis és gyorsan múló, mert az út mély szakadékba vezet. Ez az elvilágiasodott ember útja, a javíthatatlan nyárspolgáré. Örömöt fitogtatnak, amelyet nem éreznek; kielégíthetetlenül keresik az új, kellemes és szórakoztató dolgokat. A fájdalom, a lemondás és az áldozat szorongással töltik el őket. Krisztus keresztjéről nem akarnak tudni; szerintük ezt a bolondoknak találták ki. De igazában ők a bolondok: rabszolgái az irigységnek, tobzódásnak, érzékiségnek; a végén már önmagukkal is szembekerülnek, rájönnek, bár későn, hogy eljátszották földi és örök boldogságukat néhány unalmas semmiségért. Az Úr int bennünket: Aki meg akarja menteni életét, elveszti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?9

Az álomlátó a novellában megpillant egy másik utat. Ez ellenkező irányba vezet, és annyira keskeny és meredek, hogy lovon nem lehet járni rajta. Az utazók gyalog és lassan kapaszkodva jutnak rajta magasabbra. Vidám arccal kúsznak sziklagörgeteg közt és ott, ahol csak tüskés bozót nő. A töviseken itt-ott ruhafoszlányok maradnak, és a tövisek néha még a húsukba is beletépnek. De az út végén csodálatos kert várja őket, az örök boldogság, a menny. Ez a szentéletű emberek útja, akik készséggel megalázzák magukat Krisztusért, és föláldozzák a többiekért. Az itt járók nem félnek attól, hogy az út ennyire fáradságos fölfelé. Szeretettel hordozzák a keresztet, ha nehéz is, mert tudják, hogy egyenes derékkal tudnak járni a rájuk nehezedő teher alatt, mivel Krisztus az erejük.

Mit számít az, hogy elbotlunk az úton, ha az esés fájdalmával együtt megtaláljuk az erőt is ahhoz, hogy fölkeljünk, és friss lendülettel továbbmenjünk? Jegyezzük meg jól: nem az a szent, aki sohasem esik el, hanem aki alázattal és szent makacssággal mindig föl tud kelni. A Példabeszédek könyve azt mondja, hogy az igaz napjában hétszer esik el10; ezért mi, te meg én, szegény teremtmények nem fogunk sem csodálkozni, sem elbátortalanodni, mikor siralmas botlásainkra tekintünk. Hiszen tovább tudunk menni, mert erőt kapunk attól, aki megígérte nekünk: Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én fölüdítelek titeket11. Hála neked, Uram, quia tu es, Deus, fortitudo mea12, mert te vagy, Uram, az én erősségem. Te, mindig csak te vagy, Istenem, erőm, menedékem, támaszom.

Ha a belső életben igazán előre akarsz jutni, légy alázatos. Kérd bizakodva az Úr segítségét és a Szűzanyáét, aki a te anyád is. Békésen és nagy nyugalommal öleld át újra a keresztet, bármennyire is fáj még az utolsó bukás sebe, és mondd: küzdeni akarok a te segítségeddel, Uram, hogy ne akadjak el; hűségesen akarok válaszolni fölszólításaidra, nem akarok félni sem a meredek utaktól, sem mindennapi munkám látszólagos egyhangúságától, sem a tüskés gyomoktól, sem a kövektől, amelyekbe belebotlom. Tudom, hogy mennyire irgalmas vagy, és hogy utam végén az örök boldogság, az öröm és a végtelen szeretet vár.

Van azonban abban az elbeszélésben egy harmadik út is: ez is keskeny, rögös és bozóttal benőtt, mint a második. Ezen is átküzdi magát néhány ember, büszke pátosszal és színpadias arckifejezéssel legyőzve sok akadályt. De ez az út is ugyanabba a borzalmas szakadékba torkollik, amelyikbe az első. Ez a képmutatók ösvénye, akik tisztátalan szándékkal és becstelen igyekezettel meggyalázzák az Istenért végzett munkát, mert önző földi célok szolgálatába állítják. Balgaság fáradságos munkába fogni azért, hogy csodáljanak, és fárasztó erőfeszítéssel Isten parancsai szerint élni, hogy földi fizetséget vágjunk zsebre. Aki az erények gyakorlásából földi nyereséget akar szerezni, olyan, mint aki drága értéktárgyat néhány fillérért elveszteget; az eget vehetné be, de megelégszik múló tetszéssel (…) Ezért mondják azt, hogy a képmutatók reménye pókháló. Annyi fáradsággal fonták meg, és a halál lehelete elfújja13.

Talán eddig a pillanatig még nem éreztük égető szükségét annak, hogy ilyen közelről kövessük Krisztus lépéseit. Talán még nem jutott el tudatunkig, hogy kis dolgokról való lemondásainkat összekapcsolhatjuk az ő megváltó áldozatával: vezeklésül bűneinkért, minden kor embereinek bűneiért, az ördög romboló tetteiért, aki non serviam-jával: nem szolgálok-kijelentésével szüntelenül szembeszáll Istennel… Hogy merészeljük képmutatás nélkül azt kiáltani: „Uram, fájnak nekem a bántások, amelyek szeretetreméltó szívedet érik!”, ha nem tudjuk rávenni magunkat, hogy lemondjunk valami csekélységről, vagy egy parányi áldozatot hozzunk az isteni szeretet dicsőítésére? Az engesztelés – a valódi vezeklés – gyors léptekkel vezet bennünket az odaadás és szeretet útján, az odaadásén, mert jóvátétellel tartozunk, a szeretetén, mert segíteni akarunk általa másoknak, amint Krisztus is segített nekünk.

Mostantól fogva igyekezzetek valóban szeretni. Ha szeretsz, nem panaszkodsz és nem tiltakozol. Néha jól tűrjük a nehézségeket, de nyögünk és panaszkodunk, és ezzel elfecséreljük Isten kegyelmét, megkötjük a kezét, hogy ne akarjon több ajándékot adni. Hilarem enim datorem diligit Deus24: Isten a jókedvű adakozót szereti. Azt, aki tudja, hogyan kell adni, vagyis szerető szívvel, önként, nem úgy, mint az, aki tüntet vele, és azt hiszi, szívességet tesz másoknak, amikor odaadóan viselkedik.

Egy csapdára kell figyelmeztetnem titeket, amelyet az ördög – ő valóban nem nyugszik egy pillanatra sem – próbál felállítani, hogy minket a békétől megfosszon. Olykor kétségek fognak el, mert az a kísértésünk támad, hogy alig haladunk előre, talán még vissza is esünk, vagy gondolatainkba tolakszik az a meggyőződés, hogy minden fáradozásunk ellenére nemhogy jobbak nem leszünk, hanem még rosszabbakká is válunk. Biztosítalak benneteket, hogy ez a pesszimista nézet rendszerint csak látszat és csalódás. Valójában a lélek még figyelmesebb, a lelkiismeret még finomabb, a szeretet még igényesebb lesz. Minél jobban világít a kegyelem hatása, annál szembetűnőbbek a kicsiny dolgok, amelyek a félhomályban láthatatlanok lennének. De jól tesszük, ha ezeket a nyugtalanságokat figyelmesen megvizsgáljuk, mert az Úr így világosít meg bennünket, hogy alázatosabbak és nagylelkűbbek legyünk. Arra gondoljatok, hogy Isten előrelátása megszakítás nélkül vezet bennünket, és nagylelkűen segít: nagy vagy kis csodákkal viszi Isten az ő gyermekeit előre.

Militia est vita hominis super terram, et sicut dies mercenarii, dies eius25, katonasor az ember élete a földön, és napjai olyanok, mint a napszámos napjai. Senki sem vonhatja ki magát Isten megbízása alól, még a lusták sem, akik semmit sem akarnak tudni róla. Megszöknek Krisztus hadsoraiból, és más küzdelmekbe vetik magukat, hogy lustaságukat, hiúságukat, szánalmas törekvéseiket kielégíthessék. Saját szeszélyeik rabszolgáivá lesznek.

A küzdés állapota az ember természetéhez tartozik, és ezért próbáljuk meg kötelességeinket állhatatosan teljesíteni úgy, hogy jóakarattal és tiszta szándékkal imádkozunk és dolgozunk, és közben Isten elvárásait szem előtt tartjuk. Szeretet utáni vágyunk kielégül, életszentségre való törekvésünk nem lanyhul, bár minden egyes nap végén megállapítjuk, hogy még hosszú utat kell megtennünk.

Ne gondoljuk, hogy ha a szemlélődés útjára lépünk, egyszer s mindenkorra elnémulnak a szenvedélyeink. Becsapnánk magunkat, ha azt feltételeznénk, hogy a Krisztus utáni vágy, a vele való találkozás és együttlét, szeretetének édes megtapasztalása bűntelen emberré változtat minket. Bár nem vagytok tapasztalatlanok, engedjétek meg, hogy emlékeztesselek benneteket arra, hogy Isten és az emberek ellensége, a sátán nem nyugszik bele a vereségbe, hanem fáradhatatlanul küzd tovább. Akkor is támad, amikor lelkünkben lángol Isten szeretete. Tudja, hogy ilyenkor nehezebb elérnie, hogy a lélek elbukjon, de tudja azt is, hogy ha eléri, hogy a teremtmény megbántsa az Urat, akár csak egy csekélységgel is, a kétségbeesés súlyos kísértésével veheti célba ennek az embernek a lelkiismeretét.

Ha tanulni szeretnétek egy szegény pap tapasztalatából, aki Istenen kívül másról nem is akar beszélni, azt tanácsolom, hogy amikor a test visszaköveteli elvesztett jogait, vagy – ami még rosszabb – a gőg dacosan fellángol, keressetek gyorsan menedéket az isteni sebekben, amelyeket az Urat a keresztre rögzítő szögek és az oldalát átszúró lándzsa nyitott Krisztus Testén. Szíveteket követve siessetek oda, és árasszátok el az Úr sebeit minden szeretetetekkel, amely emberi és isteni. Így mutatjuk meg, hogy vágyunk a vele való egységre, hogy Krisztus testvéreinek érezzük magunkat, akikben ugyanaz a vér csörgedezik, és ugyanazon Anya gyermekei vagyunk, hiszen ő az, aki Jézushoz vezetett minket.