Pontlista

Isten így emberré vált szeretetének néhány vonása kell csak, és Krisztus nagylelkűsége szíven talál, lángra gyújt, szelíden bánatra indít, mert porig aláz saját viselkedésünk, ami oly gyakran önző és kicsinyes. Az Úr nem riad vissza attól, hogy megalázkodjon, mert így nyomorult állapotunkból istengyermeki méltóságra emel, és testvéreivé fogad. Viszont te meg én balga büszkeségünkben csak élvezzük az adományokat és képességeket, amelyeket kaptunk, és emelvényként használjuk őket, hogy a többiek fölött állónak érezzük magunkat. Mintha csupán a mi érdemünk volna az a mégiscsak viszonylagos értékű teljesítmény. Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna? 7

Bár mindenki magára vonatkoztatná, amit most mondok nektek! Isten odaadásának és megalázkodásának láttán iszonyatos bűnnek tűnik a gőgös ember becsvágya és önteltsége, mert végtelen ellentétben van azzal példával, amelyet Jézus adott. Próbáljátok meg megérteni, mit jelent, hogy ő Isten, és megalázkodik. A saját énjébe bolondult ember pedig föltétlenül mások fölött akarja érezni magát, és nem jön rá, hogy csak agyag, olcsó cserépedény.

Isten fáradhatatlanul megbocsát

A Szentírás szerint még az igaz is hétszer botlik el napjában19 Valahányszor, amikor ezeket a szavakat olvasom, mély szeretet és fájdalom járja át a szívemet. Mert ezáltal is eggyel többször fordul hozzánk az Úr isteni utalással végtelen irgalmára, szelídségére, kedvességére. Légy biztos benne, hogy Isten nem akarja a nyomorúságunkat, de nem is veszi semmibe őket, hanem megszentelődésünk tervébe illeszti.

A szeretettől mélyen megrendülve, mondtam az előbb. Mert ha életemre őszintém tekintek, észreveszem: nem vagyok senki, nincs semmim, nem vagyok képes semmire, semmirekellő vagyok – semmi vagyok! De Ő minden, és Ő az enyém, én az övé, mert nem utasít el engem. Odaadta értem magát. Láttatok valaha is ennél nagyobb szeretetet?

És a fájdalom is mélyen megrendít: vizsgálom viselkedésemet, és megrémülök számtalan hanyagságom láttán. Csak azt a néhány órát kell felidéznem, amióta felkeltem: milyen szegényes a szeretetem és a hűségem. Nagyon fáj, de nem foszt meg békémtől. Leborulok Isten előtt és világosan elmondom neki, hogyan állok. Azonnal érzem a bizonyosságot: mellém áll, és szívem mélyen hallom, amint lassú szavakkal mondja: Meus es tu20 enyém vagy! Tudtam, milyen vagy és tudom is: csak előre!

Nem is lehet másként: ha folyamatosan Isten jelenlétébe helyezkedünk, megnő a bizalmunk, mert észrevesszük, hogy szeretete és hívása mindig él, mert Isten sohasem lankad el irántunk való szeretetében. A remény erénye megtanít bennünket, hogy nélküle még a legkisebb kötelességünket sem tudjuk teljesíteni. De vele, kegyelme által begyógyulnak sebeink, erejével betakarva ellen tudunk állni az ellenség támadásainak, és javulhatunk. Summa summarum: annak a tudata, hogy csak törékeny agyagedények vagyunk, elsősorban arra késztet, hogy reményünket egyre erősebben Krisztusba vessük.

A lelkek Istenhez tartoznak

„A többi tanítvány pedig a bárkával jött ki, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire.”31 Azonnal letették az Úr lábához az egész zsákmányt, hiszen az az övé. Tanuljuk meg ebből, hogy a lelkek Istenhez tartoznak, így a földön egyetlen ember sem nyilváníthatja őket saját tulajdonának, és hogy az Egyház apostoli tevékenysége – az üdvösség hirdetése és valósága – nem bizonyos emberek tekintélyén alapul, hanem Isten kegyelmén.

Jézus háromszor kérdezi meg Pétert, mintha lehetővé akarná tenni számára, hogy a háromszoros tagadást jóvátegye. Péter tanult saját keserű tapasztalatából. Tisztában van saját gyengeségével, és tudja, hogy nincs helye elsietett dicsekvésnek. Ezért mindent letesz Krisztus kezébe: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek! […] Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek.”32 És mit felel erre Krisztus? „Legeltesd bárányaimat! […] Legeltesd juhaimat!”33 Nem a tieidet, nem is a tieiteket, hanem az „enyéimet”! Ő teremtette az embert, ő váltott meg minden egyes lelket – ismétlem – saját vére árán.

Amikor az V. században a donatisták támadták az Egyházat, azt állították, hogy Hippó püspöke, Ágoston nem taníthatja az igazságot, mert nagy bűnös volt. Szent Ágoston megmondta hittestvéreinek, hogy mit válaszoljanak erre: „Ágoston a Katolikus Egyház püspöke; hordozza a terhét, amelyről Istennek tartozik számadással. A jók között ismertem meg őt. Ha rossz, ő tudja; ha jó, akkor sem belé helyeztem a reményem. Mert az első dolog, amit megtanultam a Katolikus Egyházban, az, hogy a reményemet ne egy emberre alapozzam.”34

Apostoli tevékenységünk nem a miénk. Miről beszélnénk, ha a miénk volna? Ez Krisztus apostoli munkája, mert Isten így akarja, és erre adott parancsot: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot.”35 A hibák tőlünk, a gyümölcsök az Úrtól származnak.