Pontlista

Isten a jókedvű adakozót szereti

Az Úr által elvárt tökéletes elszakadás kapcsán szeretném fölhívni figyelmeteket egy másik, különösen fontos szempontra: az egészségre. Legtöbben fiatalok vagytok, abban a nagyszerű életszakaszban, amelyre jellemző a túláradó életerő. De az idő múlik, és a testi elhasználódás észrevehetővé válik. Azután lassanként egyre több korlátot tapasztalunk, ahogy ez már az érett években szokott lenni, végül pedig elérnek bennünket az öregkor fogyatkozásai. De meg is betegedhet közülünk bárki bármelyik pillanatban, és testi panaszaink is lehetnek.

Csak akkor leszünk majd képesek mindazt elfogadni, amit az emberek tévesen rossznak tekintenek, ha helyesen használjuk ki – tehát keresztényhez illő módon – a jó testi állapot idejét. Szeretném saját tapasztalataimat átadni nektek anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék. Megeshet, hogy betegségünk idején embertársaink idegeire megyünk: nem látnak el rendesen, senki sem törődik velem, jobb bánásmódot érdemelnék, senki se ért meg... Az ördög mindig lesben áll, és a legkülönfélébb módokon támad nekünk. Betegség idején az a taktikája, hogy szeretne bennünk pszichózisfélét kiváltani, hogy elforduljunk Istentől, köztünk és környezetünk közt megmérgezze a viszonyt, és megsemmisítse az érdemek kincsét, amit úgy szerezhet meg minden lélek, ha a fájdalmat természetfölötti optimizmussal, vagyis szeretettel viseli el. Ha Isten akaratából mégis a gyötrődés hálójába kerülünk, lássátok ebben annak a jelét, hogy érettnek tart már arra, hogy még szorosabban kötődjünk megváltó keresztjéhez.

Ahhoz, hogy a betegséget vagy balsorsot, amelyet Isten esetleg ránk bocsát, örömmel viseljük, hosszú előkészület szükséges, mindennap önmagunktól elszakadva kell élnünk. Használjátok föl erre a naponta adódó alkalmakat: egy kis nélkülözést, normális, jelentéktelen fájdalmat, önmegtagadást. Közben pedig gyakoroljátok a keresztény erényeket.

A célra szegezett tekintettel

Ezeket az igazságokat ilyen keményen tárom elétek, hogy vizsgáljátok meg lelkiismeretesen, milyenek az indítékok cselekvésetekben. Így majd helyretesztek egyetmást, és újból Isten és embertestvéreitek szolgálatába tudjátok állítani. Hiszen látjátok, Isten milyen közel van hozzánk, mellettünk lépked. Ránk nézett szeretettel, és meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban14.

Tisztítsátok meg szándékotokat, tegyetek mindent Isten iránti szeretetből, öleljétek át örömmel a napi keresztet. Ezerszer mondtam el már, mert meggyőződésem, hogy ezeket a belátásokat mintegy vésővel kell beleírni minden keresztény szívébe. Ha a kellemetlenségeket és a fizikai és lelki fájdalmat nemcsak elviseljük, hanem szeretjük, és fölajánljuk Istennek minden ember és a magunk bűneiért engesztelésül, akkor – ezt biztonsággal állíthatom nektek – nem nyomaszt bennünket tovább a szenvedés.

Akkor már nemcsak valamiféle keresztet hordozunk, hanem felismerjük Krisztus keresztjét, és vígasztal az a tudat, hogy ennek a keresztnek a terhét a Megváltó hordja. Együtt fogjuk vele hordozni, mint cirenei Simon, aki a mezőről jött, és megérdemelt pihenőjére vágyott, de arra kényszeríttették, hogy tartsa oda a vállát, segítsen Jézusnak15. Önként azzá válni, ami akkor cirenei Simon volt a Fájdalom Emberének ronccsá vált teste mellett – szerető lélek számára nem szerencsétlenség, hanem bizonyság arra, hogy Isten közel van hozzánk, kiválasztottjaként megáld ezzel a teherrel.

Gyakran mondták már csodálkozva nekem, hogy gyermekeim az Opus Deiben, hála Istennek, mindig vidámak, vidámságuk fertőz. Magától értetődik, hogy így van, és mindig ugyanúgy magyarázom meg: persze hogy örülnek, mert nem félnek az élettől, és nem félnek a haláltól, nem engedik, hogy fölülkerekedjen rajtuk valamilyen kellemetlenség, az igyekezetük, hogy mindennap az áldozatvállalás szellemét éljék; készen arra, hogy gyöngeségeik és nyomorúságuk ellenére, háttérbe szorítsák magukat, hogy kellemesebbé, szeretnivalóvá tegyék embertársaik számára a keresztény ember útját.

Mindent meg tudok tenni

Ne mondd nekem, hogy Krisztussal akarsz azonosulni, megismerni őt és szeretni, ha nem harcolsz. Ha biztos úton akarunk járni Krisztus követésében, és úgy cselekedni, ahogy Isten gyermekének kell, akkor már tudjuk, hogy mi vár ránk: a szent kereszt, reményünk biztosítéka az Istennel való egyesülésre.

Már most előre szeretném neked megmondani, hogy nem kényelmes vállalkozás Krisztus követése: erőfeszítésbe kerül úgy élni, ahogy az Úr akarja. Felolvasom nektek azt a részt, ahol Pál felsorolja azokat a merész tetteket és szenvedéseket, melyeket Jézus akaratának teljesítésére magára vállalt: A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést, háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam. Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a pogányok között, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között. Fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben Ezek mellett ott van még a naponkénti zaklatásom, s az összes egyház gondja14.

Az Úrral való beszélgetésünkben mindig a kézzelfogható valóságot szeretném szem előtt tartani, anélkül, hogy elméleteket ötölnék ki, vagy hogy nagy nélkülözésekről és hőstettekről álmodoznék, amelyekre többnyire semmilyen lehetőség nem adódik. Egy a fontos: hogy kihasználjuk az időt, amely elfolyik a kezünkből; keresztény mérték szerint az idő több mint pénz, a dicsőség záloga, amely majd osztályrészünk lesz.

Többé-kevésbé valószínű, hogy a mi hétköznapjainkban soha nem lesz olyan nehéz és sok próbatétel, mint Szent Pál életében. Érezzük a durva önzést, az érzékiség belénkhasító csapásait, amelyek nevetséges önhittséggel és sok más hibával együtt sújtanak bennünket. Egyetlen nyomorúság az élet. Veszítsük el emiatt bátorságunkat? Nem, mert Pállal együtt mondhatjuk az Úrnak: Kedvem telik a Krisztusért való erőtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős15.

Képzeljétek magatokat gyakran az Újszövetség alakjai közé. Fogadjátok boldogan magatokba a Mester isteni és emberi tetteinek megragadó epizódjait, amikor csodálatos példabeszédeiben a megbocsátásról és gyermekei iránti nem szűnő szeretetéről beszél. Az evangélium állandó időszerűségében ma is megsejtünk valamit a mennyországról: hallható, érzékelhető, igen, kézzel tapintható lesz, hogy Isten oltalmaz bennünket, és ez az isteni oltalom egyre szembetűnőbb, amint botlásaink ellenére egyre jobban előrehaladunk, vagyis újrakezdünk és megint újrakezdünk – mert tulajdonképpen ez a folytonos kezdés a belső élet, és az Istenbe vetett remény ad hozzá erőt.

Igazi buzgalom nélkül a belső és külső akadályok legyőzésében nem lesz miénk a győzelmi koszorú. A birkózó is csak akkor nyeri el a babérkoszorút, ha szabályszerűen küzd21. A küzdelem nem lenne szabályszerű, ha nem volna ellenfél, akivel megküzdjenek. Ha tehát nincs ellenfél, nincs koszorú, mert ahol nincs legyőzött, nem lehet győztes sem.22

A kellemetlenségek tehát nem veszik el a bátorságunkat, hanem sarkallnak minket, hogy jobb keresztények legyünk: a küzdelem megszentel, és az apostoli munkát hatékonyabbá teszi. Ha elmélkedünk róla, hogy Jézus Krisztus – először az Olajfák hegyén, aztán a kereszt szégyenletes elhagyatottságában – az Atya akaratát mennyire elfogadja és szereti, mialatt a kínszenvedés hallatlan súlya reánehezedik, akkor megvilágosodik előttünk, hogy az, hogy őt kövessük, a jó tanítvány számára azt is jelenti, hogy tanácsát komolyan kell vennünk: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem23. Ezért ezt a kérést: „Uram egy nap se legyen kereszt nélkül!” – nagyon jónak találom. Így a kegyelem segítségével megszilárdul jellemünk és nyomorúságaink ellenére is hasznosak lehetünk Isten számára. Érted? Ha egy szöget a falba versz, és az semmilyen akadályba nem ütközik, hogy tudsz arra valamit is felakasztani? Ha Isten segítségével az áldozat által nem erősödünk, sohasem leszünk Isten alkalmas eszközei. Ha viszont elhatározzuk, hogy Isten iránti szeretetből örömmel fölhasználjuk a kellemetlenségeket, nem fog nehezünkre esni, hogy ami fáradságos és kellemetlen, kemény és kényelmetlen, azt Jakab és János felkiáltásával elfogadjuk: Meg tudjuk tenni!24

Ha Jézus legszentebb emberségét szemléljük és valóban szeretjük, egyenként felfedezzük a sebeit is. A passzív tisztulás jelenlegi nehéz és fájdalmas időszakában, a keserédes könnyek idején, amelyeket igyekszünk nem mutatni, szükségét érezzük annak, hogy az Úr szent sebeinek mindegyikébe bebújjunk, hogy megtisztuljunk, megtapasztaljuk a Krisztus megváltó véréből fakadó örömöt, és megerősödjünk. Úgy keresünk itt menedéket, mint a Szentírás szerint14 vihar idején a galambok a sziklák hasadékában. Elrejtőzünk e menedékben, hogy rátaláljunk a Krisztussal való bensőséges kapcsolatra, és felfedezzük, hogy beszédéből béke árad, és az arca szép,15 mert „azok tudják, hogy a hangja szelíd és kellemes, akik befogadták az Evangélium kegyelmét, amelynek buzdítására így kiáltanak: az örök élet igéi nálad vannak.”16

Ez az odaadás lángra lobbantja és napról napra fokozza az apostoli buzgalmat, amely másokra is átragad, mert a jó közölni akarja önmagát. Ha szegény emberi természetünk ily közel van Istenhez, nem tudunk mást tenni, mint az egész világon az öröm és béke magvetőinek lenni, mindent elárasztani a Krisztus megsebzett oldalából fakadó megváltó forrás vizével,39 és minden tettünket szeretetből kezdeni el és fejezni be.

Az imént fájdalomról, szenvedésről, könnyekről beszéltem. Nem mondok ellent önmagamnak, ha azt állítom, hogy Krisztus tanítványa, aki szeretettel keresi a Mestert, másképp éli meg a szomorúságot, a gondokat, a megpróbáltatásokat: azok eltűnnek, amint a tanítvány őszintén elfogadja Isten akaratát, és hűséges gyermekként szívesen teljesíti Isten terveit, bár az idegek pattanásig feszülnek, és a szenvedés elviselhetetlennek tűnik.