Pontlista

Az én, az én, az én ... számos ember csak így tud beszélni és gondolkodni. Milyen szomorú! Szent Jeromos így folytatja: hogy ezeken az embereken valóban beteljesedik, ami írva van: „Mivel mentséget keresnek bűneikre” (Zsolt 140,4), a gőg bűnét még lustasággal és hanyagsággal is tetézik21.

A gőg az, ami folyton ezt hangoztatja: az én, az én, az én... Az a főbűn, ami az embert terméketlen teremtménnyé teszi, gátolja arra való készségét, hogy dolgozzon Istenért, és arra készteti, hogy könnyű kézzel bánjon az idővel. Ne vesztegesd el a hatékonyságodat. Vesd le az önzést! Azt mondod, tiéd az életed? Istené az életed, és Isten iránti szeretetből minden embernek kell, hogy használjon. Ásd ki a földből ezt a talentumot! Hasznosítsd és nagy örömmel fogod tapasztalni, hogy Isten ügyeiben nem azok az eredmények számítanak, amelyek kivívják az emberek csodálatát. Csak az a fontos, hogy mi mindent odaadjunk, ami vagyunk és amink van, hogy gondosan dolgozzunk, és akarjunk lankadatlanul jó gyümölcsöt teremni.

Talán ad nekünk Isten még évet, hogy Őt szolgáljuk. De most ne gondolj ötre vagy kettőre, csak arra az egyre, amely most kezdődött. Döntsük el, hogy odaadjuk, és nem ássuk el!

A szőlőskertben

Volt egy gazda, szőlőt ültetett, kerítést készített köréje, prést ásott benne, és tornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott22.

Szeretném, ha ennek a példabeszédnek a tanítását mai témánk szempontjából vennénk szemügyre. A keresztény hagyomány Isten választott népének jelképes sorsát látja benne; különösen kiemeli, hogy mi, emberek Isten lenyűgözően nagy szeretetét hűtlenséggel és hálátlansággal viszonozzuk.

Ma csak egyetlen mondattal foglalkozom: idegen földre utazott, és hozzáfűzöm azt a gondolatot, hogy nekünk keresztényeknek azt a szőlőskertet, amibe az Úr helyezett, nem szabad elhagynunk. A körülkerített terület feladatai teljes erőnket igénybe kell, hogy vegyék. A présnél fogunk dolgozni, a nap munkájának fáradozása után a toronyban fogjuk kipihenni magunkat. Ha a kényelemszeretet vezetne, annyi volna, mintha azt mondanánk Krisztusnak: ami azt illeti, az én éveim az enyémek, nem a Tieid, eszembe sem jut a szőlőddel törődni.

Az Úr életet, érzékeket, képességeket és számtalan kegyelmet adott nekünk, ezért nem szabad elfelejtenünk, hogy mindegyikünk egy munkás a sok közt, és hogy a birtokos azért rendelt bennünket a birtokára, hogy közreműködjünk más emberek ellátásának a feladatában. A körülkerített terület működésünk helye, ott kell naponta dolgoznunk, és ezáltal hozzájárulnunk a megváltás művéhez23.

Hadd térjek vissza erre még egyszer: a te időd tied volna? Istené! Lehet, hogy pillanatnyilag nem zaklat ilyesféle önzés, hála Isten irgalmának, de emlékeztetlek rá, hogy valamikor majd talán meginog szívedben a Krisztusba vetett hit. Akkor majd kérlek – helyesebben Isten kér – maradj hű jóföltételeidhez, győzd le gőgödet, fegyelmezd fantáziádat, és ne tűnj el csak úgy valahová, árulóként.

A piactéri munkás, aki Isten szép napját végigácsorogja, a ravaszdi, aki elássa talentumát, aztán csak agyonüti az órákat, a tett elől menekülő, aki nem törődik a szőlőskerti munkával: mindegyikből hiányzik az érzék a nagy feladat iránt, amit a Mester ránk, keresztényekre bízott, hogy eszközeinek tudjuk magunkat, – hiszen társmegváltókul jelölt ki bennünket – és így is tegyünk, adjuk oda egész életünket boldog áldozatul a lelkek javáért.

Miközben a keresztény ember ezekért az erényekért küzd, lelkét képessé teszi a Szentlélek kegyelmének hatékony befogadására, és így az isteni támogatás megerősíti a természetes jótulajdonságokat. A legszentebb Szentháromság harmadik személye – a lélek édes vendége (Veni Sancte Spiritus szekvencia) – megajándékoz adományaival: bölcsességgel, értelemmel, jó tanáccsal, erősséggel, tudománnyal, jámborsággal, istenfélelemmel (Vö. Iz 11, 2).

Akkor érzi majd az ember az örömöt és békességet (Vö. Gal 5, 22), az örömteli békét, az ujjongást, amely szívünkben elvegyül az öröm természetes erényével. Még ha egyszer úgy éreznénk is, hogy minden összeomlik… semmi sem omlik össze, mert Te Uram, vagy az én erőm (Zsolt 42, 2). Ha Isten lakik lelkünkben, minden más mellékes és múló, bármennyire fontosnak tűnik is: mi azonban Istenben, maradandók vagyunk.

A jámborság adományán keresztül a Szentlélek bizonyosságot ajándékoz nekünk arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. És miért lennénk szomorúak, ha Isten gyermekei vagyunk? A szomorúság az önzés salakja: ha az Úrnak akarunk élni, akkor soha nem leszünk szűkében az örömnek, még akkor sem, amikor hibáinkra és nyomorúságainkra tekintünk. Az öröm lesz jellemző imádságos életünkre és az imádság dicsőítő énekké magasztosul: mert szeretünk és akik szeretnek, azok énekelnek.

Amikor a gőgről hallunk, talán zsarnoki, parancsoló magatartást képzelünk el, diadalittas embert látunk, aki mint egy római császár, nagy ovációval övezve átvonul a diadalív alatt, gondosan ügyelve arra, hogy magasztos homlokát bele ne üsse a fehér márványba.

De legyünk realisták, csak eszelős bolondhoz illik ez a gőg. Küzdelmünknek más, hétköznapibb és finomabb formákra kell irányulnia: az ellen a büszkeség ellen, hogy kiválóságunkat a többiekéhez képest magasabbra értékeljük; a gondolkodásban, a beszédben, viselkedésben megjelenő hiúság ellen; a majdnem beteges érzékenység ellen, amely ártalmatlan szavakra és cselekedetekre sértődötten reagál.

Ezek kísértések lehetnek újra és újra. Néhányan azt gondolják, olyanok mint a nap, mindennek a középpontja és mindennek körülöttük kell keringenie; és nem ritkán egyeseknél kóros túlzással fájdalom, gyász, betegség színlelése is előfordul, hogy ezáltal kényeztető gondoskodásban legyen részük.

A legtöbb konfliktus, amely az embereket belülről gyötri, a fantázia szüleménye: ez azt mondta, az azt gondolta, amaz úgy vélte… A szegény lélek a felfuvalkodottság foglyaként fantomoktól szenved. Tévútjain állandó keserűség kíséri, elégedetlensége akár másokat is megfertőz, mert nem tud alázatos lenni, nem tanulta meg, hogy megfeledkezzen magáról, és hogy Isten iránti szeretetből nagylelkűen mások szolgálatába álljon.

Félelem az emberektől

Ne hagyjátok, hogy kifogások visszatartsanak, alkalmazzátok a gyógyszert teljes mértékben. De tegyétek úgy, ahogy egy anyai kéz tenné, azzal az utolérhetetlen gyöngédséggel, ahogyan sebeinket és horzsolásainkat gyermekkorunkban játék vagy elesés után kezelte. Várjatok vele kissé, ha kell, de sosem tovább a föltétlenül szükségesnél, mert ez már nem okosság volna, hanem kényelemszeretet vagy gyávaság. Senkinek sem szabad visszariadnia attól, hogy sebeket fertőtlenítsen, különösen annak nem, aki mások lelki képzésével van megbízva.

Megtörténhet, hogy akinek az a feladata, hogy gyógyítson, de nem törődik vele vagy visszariad, valaki a fülébe súgja: Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy8. Ne engedjétek meg ezt az irónikus dicséretet! Aki nem igyekszik feladatát lelkiismeretesen teljesíteni, nem mester, mert nem az igaz útra tanít. Nem is igazmondó, mert hamis okossága túlzónak vagy fölöslegesnek tartja a világos, bevált útmutatásokat, amelyek sokszorosan bebizonyosodtak a helyes viselkedés által, az életkor által, az emberek vezetésében szerzett tudás és az emberi gyöngeség ismerete által, és a nyáj minden egyes tagja iránti szeretet által, és ezek sürgetik, hogy ha beszélni kell, vagy közbeavatkozni, érdeklődést mutatni.

A hamis mester az igazság teljes megismerésétől fél; már a gondolata is nyugtalanítja annak a helyzetnek, amelyben kötelessége volna a fájdalmas gyógyszert alkalmazni. Legyetek biztosak abban, hogy az ilyen magatartás se okosságra, se részvétre, se egészséges józanészre nem vall, csupán kislelkűségre, felelőtlenségre, esztelenségre, butaságra. Az ilyen ember később elkezd rettegni, és megpróbálja megakadályozni a rosszat, de már túl későn. Elfelejti, hogy az okosság erénye a megfelelő időt is ismeri, amikor a nyugodtan átgondolt, bevált tapasztalatra épülő tanácsot könyörtelen tisztánlátással, egyértelműen ki kell mondani, el kell fogadni vagy továbbadni.