Pontlista

Isten akarata, hogy szentek legyünk

Ti és én is, mi mind Krisztus családjába tartozunk, mert kiválasztott minket őbenne a világ megteremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben. Eleve arra rendelt minket, hogy fiaivá fogadjon Jézus Krisztus által, akaratának jóságos tetszése szerint (Ef 1, 4-5). A kiválasztás, kegyelmének ajándéka egyúttal célunkat is világosan kijelöli, a személyes életszentséget. Szent Pál tömören kimondja: haec est voluntas Dei: sanctificatio vestra (1Tesz 4, 2) – Isten akarata ugyanis ez: a ti megszentelődésetek. Ne felejtsük el tehát soha, hogy ezt a magas célt akarjuk elérni, ezért vagyunk az Úr nyájában.

És most hadd szóljak egy másik felejthetetlen esetről; bár ez is régen történt, amikor a valenciai katedrálisba mentem imádkozni, és elhaladtam a Tiszteletreméltó Juan Ridaura sírja előtt. Valaki azt mondta, hogy ez a pap, még hajlott korában is arra a kérdésre, hogy: Hány éves? – így válaszolt, mély meggyőződéssel, a maga valenciai tájszólásában: Poquets – azaz, alig néhány, ami Isten szolgálatára jutott, az: mindössze ennyi. Aligha tévedek, ha azt mondom: bizonyára köztetek is sokan vannak, akiknek egyik kezük is elég lenne, hogy összeszámlálják azokat az éveket, amikor állandóan arra gondoltak, hogy a világ forgatagában, saját környezetükben és hivatásbeli munkájukban Urukat szolgálják, szorosan hozzákapcsolódva kövessék őt. De ez nem is olyan fontos; csak az a fontos, ami szinte beleégett lelkünkbe: az életszentségre való fölszólítás, amelyet Jézus minden emberhez intéz. Azt kívánja mindegyikünktől, hogy törődjünk lelkünk életével, és naponkénti gyakorlással mélyítsük el magunkban a keresztény erényeket. Az Úr mindnyájunkat kötelez arra, hogy gondozzuk benső életünket; hassák át napi törekvéseinket a krisztusi erények, éspedig nem „csak úgy általában”, még csak nem is „átlagon fölül” vagy akár „kiválóan”. Nem: a szó szoros értelmében a hősiesség csúcsára kell törekednünk.

A cél, amit elétek állítottam, – vagy inkább; amit Isten jelölt ki mindnyájunknak, nem a fantázia játéka, nem elérhetetlen eszmény csupán. Sorolhatnám nektek annak a nem kevés férfinak, és nőnek példáját, akik semmiben sem különböznek tőlem vagy tőletek. Egyszer, nagyon hétköznapinak tűnő módon találkoztak Jézussal, amint éppen arra járt, quasi in occulto (Jn 7, 10) , szinte titokban, és elhatározták, hogy követik őt, és szeretetből hordozni fogják minden nap keresztjét (Vö. Mt 16, 24). A mi korunkban, amikor az elengedettség és lagymatagság, a gátlástalanság és az anarchia uralkodnak, jeléül az általános hanyatlásnak, egyre időszerűbb az az egyszerű, mély felismerés, amely engem papi tevékenységem kezdete óta emészt, és tovább szeretném adni az egész emberiségnek: Azért vannak világválságok, mert hiányoznak a szentek.

Urunk szavain elmélkedve: Értük szentelem magam, ők is szentek legyenek az igazságban (Jn 17, 19) – világosan érthetővé válik, mi a mi egyetlen célunk: a megszentelődés, hogy másokat is megszenteljünk. Itt megkísérthet egy árnyalatnyi kétely: Mi, akik szilárdan elhatároztuk, hogy követjük az isteni fölszólítást, nem vagyunk vajmi sokan, és eszköznek sem vagyunk túl értékesek. Valóban, az emberiség összességéhez mérten kevesen vagyunk, és egyénileg sem érünk sokat. De Mesterünk teljes határozottsággal azt mondja, hogy a keresztények fény, só és kovász a világ számára, és egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti (Gal 5, 9). Ez az, amiért állandóan azt mondom, és hirdetem is, hogy számunkra minden lélek fontos: – százból mind a száz, válogatás nélkül, mert biztosan tudjuk, hogy Krisztus mindet megváltotta, és egy keveset belőlük szolgálatába akar fogadni, hogy ők, akik magukban semmitérők, segítsenek terjeszteni az üdvösséget.

Krisztus tanítványa senkit sem becsülhet le. A tévedést nevén nevezi, de az embert, aki tévedésben van, megértő szeretettel igazítja ki. Máskülönben sem segíteni, sem megszentelni nem fogja. Meg kell tanulni egymás iránt jóakarattal lenni; megértve egymást, megbocsátva egymásnak, testvériesen viselkedve egymással, mindenkor Keresztes Szent János tanácsát követve: ahol nincs szeretet, te vigyél oda, és: szeretetet fogsz találni (Vö. Keresztes Szt. János, Levél a Megtestesülésről nevezett Máriához, 6. 7. 1591) . Azokra a dolgokra is vonatkozik ez, amelyek látszólag nem számítanak sokat a munkavégzésben, a családi életben vagy az ismerősökkel való kapcsolatban. Nekünk az legyen a fontos, hogy mindent fölhasználjunk; és miközben megszenteljük, magunkat is megszenteljük, azokkal az emberekkel együtt, akik megosztják velünk a köznapok gondjait. Akkor majd megérezzük életünkben a társmegváltó kedves, szeretetreméltó terhét.

Szeretném ezt a beszélgetésünket az Úr előtt azzal folytatni, amit évekkel ezelőtt jegyeztem föl, és ma sem vesztett időszerűségéből. Akkor fölírtam Avilai Szent Teréznek ezt a gondolatát: Ami mulandó és Istennek nem tetsző, az mind semmi, – sőt a semminél is kevesebb (Avilai Szt. Teréz, Életének könyve, 20, 26). Értitek-e már, hogy miért veszti el a lélek a békességét, belső nyugalmát, ha eltávolodik céljától, és elfelejti, hogy Isten életszentségre teremtette? Legyen gondotok rá, hogy természetfölötti értelmet adjatok mindennek, akkor is, ha pihentek vagy üdülés közben vagytok – hiszen életünknek ezek is legalább olyan fontos részei, mint a munka.

Kitűnő dolog, ha nagy tekintélyt szereztek hivatásbeli munkátokkal; ha világi ügyekben való elkötelezettségetekkel – mindenkor teljes szabadsággal – sikereket értek el – kitűnő dolog. De ha emiatt elvesztitek érzéketeket a természetfölötti iránt, amely mindent tevékenységeteket meg kell, hogy határozza, akkor mégis elszomorítóan utat tévesztettetek.

De térjünk vissza elmélkedésünk témájához. Az mondtam, hogy a legnagyobb társadalmi vagy foglalkozásbeli siker csak nyomorúságos kudarc, ha elengeditek magatokat, és elfordultok Istentől. Isten szemében – és csupán ez számít – csak az győztes, aki azért küzd, hogy hiteles keresztényként éljen. Itt nincs középút! Ez az, amiért annyi embert találsz, akiknek emberi szemszögből nézve minden okuk megvolna, hogy boldogok legyenek, és mégis hajszoltan és elkeseredetten tengődnek. Bőven merítettek az örömökből, de ha kissé megkaparod a felszínt, epénél is keserűbb dolgokat találsz. Velünk ez nem történhet meg, ha azon fáradozunk, hogy mindenben Isten akaratát teljesítsük, tiszteljük őt és dicsőítsük, és mindenfelé az ő országát terjesszük.

Krisztus bárkájában

Urunk, Jézus Krisztus sokszor és szívesen beszélt bárkákról és hálókról, és én is szívesen teszem ezt, azért, hogy az evangéliumnak ezekből a jeleneteiből szilárd és tiszta szándékra ösztönözzön. Szt. Lukács beszél néhány halászról, akik a Genezáreti-tó partján hálójukat mossák és javítják. Jézus a partra vont csónakok felé megy, és beszáll Simon bárkájába. Milyen természetességgel száll be az Úr a te csónakodba és az enyémbe! Néhány ember erre sóhajtozni kezd: nagyon bonyolulttá teszi életünket! Velem és veled is találkozott utunkon az Úr, és bonyolultabbá tette életünket megnyerő szeretetével.

Jézus így szólt a halászokhoz, amikor befejezte beszédét Péter csónakjából: duc in altum et laxate retia vestra in capturam (Lk 5, 4) – Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz! Megbíznak a szavában, engedelmeskednek, és csodálatos halfogásban lesz részük. Majd Péterhez fordul, – aki hasonlóan Jakabhoz és Jánoshoz ámultan áll ott: Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel. Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt (Lk 5, 10-11).

A te csónakod – tehetséged, terveid, sikereid, – mindez semmit sem ér, csak, ha átengeded Jézusnak, ha hagyod, hogy akadálytalanul beszálljon, és ha lemondasz róla, hogy sajkádból bálványt csinálj. Egymagadban, csak te meg a csónakod, a Mester nélkül a biztos hajótörés felé evezel. Csak akkor fogod épségben kiállni az élet viharait és zátonyra futásait, ha az Úr közelében akarsz lenni, és átadod neki a kormányt. Helyezz mindent Isten kezébe: gondolataid, fantáziád szép repülése, nemes emberi törekvéseid, szerelmed tiszta vágyakozása hadd áramoljanak keresztül Jézus Szívén. Különben mindezt előbb vagy utóbb tönkreteszi önzésed.

Ha viszont hagyod, hogy hajóddal Isten rendelkezzen, ha őt teszed hajód védőjévé, micsoda biztonságban leszel! Akkor is, ha egyszer úgy tűnik, távol van, vagy alszik, vagy ha úgy látszik, hogy a sötét éjszakában vihar támad, és ő nincs ott. Szent Márk ír arról, hogy az apostolok egyszer éppen ilyen helyzetbe kerültek: de Jézus látta őket küszködni az evezéssel – mert ellenkező szelük volt. Az éjszaka negyedik őrváltása körül odament hozzájuk a tengeren (…) Azt mondta nekik:” – Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!” Majd beszállt hozzájuk a bárkába, a szél pedig elállt (Mk 6, 48; 50-51).

Gyermekeim, a világon mi minden történhet velünk…! Sokat tudnék mesélni emberekről, akik szenvednek, szomorúak, akiket bántanak, és gyötörnek – igen, valóban meggyötörnek. Sok lélek hősies erejéről tudnék nektek beszélni. Szemünknek és értelmünknek sokszor az a benyomása támad, hogy Jézus alszik, és nem hall bennünket. De Szent Lukács megírja, hogyan bánik az Úr övéivel: Elindultak. Míg eveztek, ő elaludt. Hirtelen szélvész csapott le a tóra. A hullámok már-már elborították őket, úgyhogy életveszélyben forogtak. Odamentek hozzá, felkeltették, így szólva: „Mester! Mester! Itt veszünk!” Fölkelt és parancsolt a szélnek és a hullámoknak. Erre elült a háborgás, és minden elcsendesedett. Akkor hozzájuk fordult: „Hol a hitetek?” (Lk 8, 23-25)

Ha átadjuk magunkat az Úrnak, Ő is átadja magát nekünk. Egészen őrá kell bíznunk magunkat, fenntartás nélkül ráhagyatkoznunk, és tetteinkkel megmutatnunk, hogy övé a csónak, és mi neki adjuk magunkat.

Befejezésül Szűzanyánk közbenjárására bízzuk az elhatározásainkat: hitből fogunk élni; kitartunk a reményben, egészen közel maradunk Krisztushoz; valóban, igazán és egészen szeretjük őt; és ezt a kalandot Istenbe szerelmes szívünk lelkesedésével és gyönyörűségével éljük meg. Kérjük Anyánkat, hogy segítsen nekünk fölvenni Jézust csónakunkba, hogy ő, tulajdonosunk és Urunk, birtokba vehessen bennünket. Szűz Mária adjon nekünk bátorságot, hogy őszintén megmondjuk az Úrnak, meg akarjuk próbálni, hogy éjjel-nappal jelenlétében éljünk, mert ő hívott a hitre: Ecce ego quia vocasti me! (1Sám 3, 9) Itt vagyok, mivel hívtál. Így fogunk végül bemenni az ő karámjába, a jó pásztor hívására és abban a bizonyosságban, hogy csak nála van igazi boldogság, földi és örök.

Ha figyelmesen hallgatjuk Szent Pál buzdítását, az felkavar, és szívünket mélyen megrendíti: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek.”1 Ma újra emlékezetembe idézem e szavakat, és emlékeztetlek benneteket és az egész emberiséget is arra, hogy Isten azt akarja, hogy szentek legyünk.

Ahhoz, hogy a lelkeknek elhozzuk az igazi békét, hogy átalakítsuk a világot, és a világ dolgain keresztül Istent, a mi Urunkat keressük, nélkülözhetetlen a személyes életszentség. Amikor különböző országokból származó és nagyon eltérő társadalmi helyzetű emberekkel beszélgetek, gyakran kérdezik tőlem: Mit mond nekünk, házasoknak? És nekünk, akik a földeken dolgozunk? Az özvegyeknek? És a fiataloknak?

Mindig elmondom nekik, hogy egy „fazékból” adok mindenkinek. Majd elmagyarázom, hogy az Úr Jézus kivétel nélkül mindenkinek hirdette az Örömhírt. Egyetlen „fazék” van és egyetlen étel: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.”2 Isten minden egyes embert az életszentségre hív, mindenkitől szeretetet kér: fiataloktól és idősektől, egyedülállóktól és házasoktól, egészségesektől és betegektől, tanultaktól és tanulatlanoktól, függetlenül attól, hogy hol élnek és dolgoznak. Egyetlen módja van annak, hogy az Istennel való kapcsolatunk és a belé vetett bizalmunk növekedjék: az imában találkozni vele, beszélgetni vele, két szív közötti párbeszédben kimutatni neki a szeretetünket.