Pontlista

Röviden elmélkedjünk a nagyhét keddi miseszövegein, hogy megértsük, mi a különbség a megistenülés jó és rossz módja között. Az alázatosságról fogunk beszélni, mert ez az az erény, amely bennünket hozzásegít, hogy felismerjük saját nyomorúságunkat és saját nagyságunkat egyszerre.

Nyomorúságunk nagyon is nyilvánvaló. Most nem természetünk határaira gondolok, és nem azokra a nagyszerű álmokra, amelyeket az ember sohasem tud megvalósítani, nem utolsó sorban azért, mert az ember ideje oly rövidre szabott. Elrontott cselekedeteinkre gondolok, a bukásokra és tévedésekre, amelyeket elkerülhetnénk, és mégsem kerülünk el. Újra és újra érezzük elégtelenségünket, de adódnak időszakok, amikor ez a sokféle tapasztalat egy pillantással megragadhatóvá válik, és akkor egészen világosan felismerjük, mennyire keveset érünk. Mitevők legyünk?

Expecta Dominum1, mondja az Egyház; remélj az Úrban, élj a reményből, szeretettel és hittel! Viriliter age2, légy erős! Mit számít, hogy mi teremtmények porból vagyunk, ha reményünket Istenbe helyeztük? Még akkor is, ha a lélek egyszer-egyszer elbukik, visszaesik – bár nem szükségszerűen – megoldás lehet az, ami a mindennapi életben segít, amikor a testi egészségről van szó: gyógyszert alkalmazunk és újból nekiindulunk.

Bizonyosan láttátok már, hogy milyen gondosan bánnak egy családban egy értékes, törékeny tárggyal, például egy porcelán vázával, hogy el ne törjön. Egy napon a gyermek fellöki, és az értékes emléktárgy darabokra törik. Bosszankodnak, de a kárt helyrehozzák, a darabokat felszedik, gondosan összeillesztik, és a drága tárgy ismét egyben van, éppen olyan szép, mint volt.

Amikor azonban egy agyagedényről, olcsó cserépedényről van szó, elég néhány fémkapoccsal összefogni a darabokat, és az egyébként olcsó edény így összefoltozva új, érdekes jelleget kap.

Alkalmazzuk ezt a példát lelki életünkre! Ha bűneinkre, szánalmasságainkra nézünk, ha tapasztaljuk ballépéseinket – még akkor is, ha Istennek hála nem nagyon súlyosak – forduljunk imában Atyánkhoz, és mondjuk: Uram, tekints szegénységemre, gyengeségemre. Csak cserépedény, Uram, csak cserepek! De kapcsolj engem össze ismét, és én bűnbánatommal és a Te megbocsátásoddal erősebb és szeretetedre méltóbb leszek, mint bukásom előtt. Imádkozzunk így, ha szegény agyagedényünk összetörik, és ebben majd vigasztalást találunk.

Törékenységünkön nem kell csodálkoznunk, ne lepjen meg bennünket a tapasztalat, hogy a semminél is kevesebb meg tud ingatni bennünket. Bízzatok az Úrban, mert nála mindig van segítség: Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől kell félnem?3 Senkitől! Semmitől és senkitől nem fogunk félni, ha mennyei Atyánkkal ilyen módon keresünk kapcsolatot.

Alázatosság és öröm

A gonosz és álnok embertől szabadíts meg engem!27 A szentmisének ez a szövege ismét a jó megistenülésre utal: szemünk elé idézi, hogy rosszak vagyunk és gonosz hajlamaink vannak. Ezután így könyörög: emitte lucem tuam28, küldd el világosságodat és igazságodat, amelyek engem irányítottak, és szent hegyedre vezettek. Őszintén szeretném elmondani nektek, hogy nagyon megindultam, amikor a mai szentmisén ezeket a szavakat imádkoztam.

Mit kellene tennünk, hogy elérjük ezt a jó megistenülést? Az Evangéliumban olvassuk, hogy Jézus nem akart ugyanis Judeába menni, mert a zsidók halálra keresték29. Ő, aki egyszerű akarattal söpörhette volna el ellenségeit, emberi módon cselekedett. Ő, aki Istenként egyetlen szavával megváltoztathatta volna a körülményeket, emlékezetes tanulságot akar ránk hagyni: nem megy Judeába. Testvérei ekkor azt mondták neki: „Menj el innen Júdeába, hogy tanítványaid is lássák tetteidet, amelyeket cselekszel”30 Azt akarták, hogy föltűnést keltsen. Látjátok, hogyan válik mindez a jó és a rossz megistenülésről szóló tanítássá?

Jó megistenülés: Bízzanak is benned – így hangzik az offertóriumban – akik megismerték neved, mert a téged keresőket nem hagyod el, Uram31. Mi, akik összekapcsolt cserépdarabok vagyunk, örvendezünk, mert Isten nem feledkezett el a szegények sóhajáról32, és az alázatos hangját meghallja.

Jámborság, gyermeki viszony

A jámborság, amely istengyermekségünkből szármázik, a lélekbe nagyon mélyen beleágyazott magatartás, amely az embert egész létében átjárja. Jelen van minden gondolatunkban, minden vágyunkban és minden érzelmi megmozdulásunkban. Bizonyosan megfigyeltétek azt, hogy egy családban a gyermekek anélkül, hogy tudnának róla, utánozzák szüleiket, és átveszik mozdulataikat, szokásaikat, magatartási formáikat.

Ehhez hasonló történik Isten jó gyermekeinek magatartásában is. Elérkeznek egy csodálatos istenivé váláshoz, anélkül, hogy tudnák, hogyan, milyen úton. Ez segít, hogy az eseményeket a hit természetfeletti távlatából ítéljük meg. Szeretünk minden embert, mint ahogyan mennyei Atyánk szereti őket, és ami a legfontosabb, lelkünkben új lendületet kap a napi fáradozás, hogy Isten közelébe jussunk. Szeretném újra nyomatékkal elmondani, hogy nem számítanak a mi nyomorúságaink, mert Isten szerető karjába vetjük magunkat, és ő pedig magához ölel.

Talán föltűnt már nektek, milyen nagy a különbség a között, ha egy kisgyermek esik el és vagy mikor egy felnőtt. A kisgyermeknek az elesés nem sokat számít, hiszen olyan sokszor esik el. Ha szeretne sírva fakadni, azt mondja neki az apja: a férfiak nem sírnak. A kisfiú utána már azt akarja, hogy apja meg legyen vele elégedve, és ettől minden rendbe jön.

De mi történik, ha egy felnőtt férfi veszíti el egyensúlyát, és egyszer csak ott hever a földön. Ha nem éreznének vele együtt, mulatságosnak találnák, talán nevetnének is rajta. Ráadásul egy felnőtt esése bizonyos helyzetben súlyos következményekkel járhat, és idősebb embereknél gyógyíthatatlan csonttörést is okozhat. Az a jó nekünk, ha benső életünkben quasi modo geniti, olyanok vagyunk, minta kisgyermekek, akik azt hinnénk, gumiból vannak; nevetve esnek el, és rögtön felállnak és folytatják a futkározást, és ezen kívül – amikor szükség van rá – a szülők vigasztalják őket.

Próbáljunk meg olyanok lenni, mint ők, akkor a csapások és balsikerek, amelyek egyébként elkerülhetetlenek, nem keserítenek el minket soha. Fájdalommal, de csüggedés nélkül vesszük tudomásul, sőt mosolyogni fogunk; mert az ilyen mosoly olyan, mint a tiszta víz, abból az örömből fakad, hogy tudjuk, a megfoghatatlanul nagy, bölcs, irgalmas Isten, a mi Atyánk gyermekei vagyunk. Az Úr szolgálatában eltöltött éveim alatt megtanultam, hogy olyan legyek, mint Isten kisfia. És titeket is arra kérlek: legyetek quasi modo geniti infantes, kisgyermekek, akik vágyakoznak Isten szavára, Isten kenyerére, Isten táplálékára, Isten erejére; hogy azután érett keresztényekként viselkedjünk.

Legyetek igazi gyermekek! És minél inkább, annál jobb. Ezt mondja nektek ennek a papnak tapasztalata, akinek sokszor kellet felkelnie élete harminchat éve során, – milyen hosszúnak és milyen rövidnek tűnnek nekem! – míg igyekezett Isten akaratának egészen pontosan megadott megbízását megvalósítani. Egy dolog mindig segített ebben: gyermek maradok, és mindig mennyei Édesanyám ölébe és Uram, Jézus Krisztus Szívébe menekülök.

A nagy bukások, melyek a lélekben hatalmas pusztítást, bizonyos esetekben csaknem gyógyíthatatlan károkat okoznak, mindig gőgből erednek, abból, hogy az illetők fölnőttnek és önállónak tartják magukat. Lelkileg képtelenek arra, hogy segítséget kérjenek attól, aki segíteni tud, nemcsak Istentől, de barátoktól vagy papoktól sem. Az ilyen szegény lélek magára hagyatottan végképp elveszti tájékozódását, és rossz útra téved.

Könyörögjünk az Úrhoz – már most rögtön – hogy soha se engedje meg, hogy telítettnek érezzük magunkat. Növelje bennünk a vágyat segítsége, szavai, vígaszalása, ereje iránt: rationabile, sine dolo lac concupiscite: növeljétek magatokban az éhséget, a vágyat, hogy olyanok legyetek, mint a gyermekek. Győződjetek meg arról, hogy ez a legjobb módja gőg legyőzésének. Ne kételkedjetek benne, hogy ez az egyetlen eszköze annak, hogy cselekvésünk jó, nagyszerű és Istenhez méltó legyen. Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába14.

Ismét eszembe jutnak ifjúságom emlékei. Milyen pompás tanúságot tettek ezek a férfiak hitükről! Mintha még mindig hallanám a liturgikus éneket, beszívnám a tömjénfüst illatát. Ezer és ezer férfit látok, mindegyikük nagy gyertyával – mely mintegy nyomorúságuk jelképe – de szívükben mind gyermekek, akik alig merik felemelni szemüket apjuk arca felé. Tudd meg és lásd, milyen gonosz és keserves, hogy elhagytad az Urat, a te Istenedet15. Újítsuk meg szilárd elhatározásunkat, hogy sohasem fordulunk el az Úrtól földi remények miatt. Tegyük égőbbé magunkban az Istenre való szomjúságot, miközben konkrét jó elhatározásokat fogadunk meg, mint gyermekei, akik látják saját ínségüket így keresgélnek és kiáltanak szakadatlanul Atyjuk felé.

De vissza akarok térni arra, amit előbb említettem: meg kell tanulnunk olyannak lenni, mint egy gyermek; meg kell tanulnunk Isten gyermekének lenni. Ugyanakkor ezt a gondolkodásmódot, amely emberi gyöngeségünkben átalakít bennünket fortes in fide16, a hitben erőssé, termékenyen alkotóvá, és utunkban biztossá átadjuk embertársainknak is. Így ha a legvisszataszítóbb hibába is estünk, habozás nélkül újra fölkelünk, és visszatalálunk az istengyermekség útjára, amely Istennek, Atyánknak kitárt karjába vezet.

Ki az közületek, aki ne emlékezne édesapja karjaira? Bizonyosan nem voltak olyan gyöngédek és együtt érzők, mint édesanyánk karjai; de erősek voltak, képesek arra, hogy heves érzelemmel, védőn átöleljenek. Köszönöm, Uram, hatalmas karodat, köszönöm erős kezedet. Köszönöm szíved szilárdságát és kedvességét. Majdnem megköszöntem hibáimat is, de te nem akarod őket. És mégis megérted őket, mentséget találsz rájuk, megbocsátod őket.

Ez az a bölcsesség, melyet kapcsolatunkban az Úr vár tőlünk. Valódi matematika: felismerjük, hogy nullák vagyunk a tizedesvesszőtől balra... De a mi Atyánk mindegyikünket olyannak szeret, amilyenek vagyunk. Amilyenek vagyunk! Én csak egy szegény ember vagyok, de szeretlek titeket, amilyenek vagytok. Képzeljétek el, milyen lesz Isten szeretete! De ez a szeretet azt is akarja, hogy harcoljunk, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy életünk jól alakított lelkiismeretünk útján haladjon.

Nyomorúság és megbocsátás

Az Úr hozzánk, teremtményeihez olyan közel jött, hogy szívünkben mindannyian a magasság és messzeség felé vágyunk, merész repülésre, jósággal teli tettekre szomjazunk. Ha most benned ezt a vágyat újból megpróbálom feléleszteni, azért teszem, hogy világosan lásd, milyen biztonsággal tölti el lelkedet az Úr. Ha engeded, hogy működjön benned ott, ahol vagy, elképzelhetetlen hatású eszköz leszel. Szükséges azonban, hogy ezt a beléd helyezett bizalmat ne játszd el gyáván, ezért ne légy annyira öntelten naiv, hogy keresztény utad nehézségeit csekélységnek tartsd.

Semmin sem kellene csodálkoznunk. Elesett természetünkből kifolyólag az ellentmondás elvét hordozzuk magunkban, az ellenállást az isteni kegyelemnek: az áteredő bűn sebeit, amelyek a mi személyes bűneink által még mélyebbé válnak. Ezért kell mindennapi fáradozásainkban előrehaladnunk, minden gyakorlati tennivalónkban napról-napra úgy dolgoznunk, hogy munkánkban az isteni és az emberi egyaránt tükröződjön, és mindig Isten szeretetébe torkolljon. De ez csak akkor sikerül, ha alázattal, töredelmes szívvel, bízva az isteni segítségben és – mintha minden csak tőlünk függne – minden erőnk bevetésével cselekszünk.

Mindaddig, amíg a harc tart, a halálunkig, számolnod kell azzal a lehetőséggel, hogy az ellenség belülről és kívülről ostromolni fog, és ez még nem minden: azzal is, hogy a régebbi, esetleg nagyszámú hibádra való emlékezés megbéníthat. De Isten nevében mondom neked: ne add föl a reményt! Ha ilyen helyzetbe kerülnél egyszer – ez nem fordul elő mindenkivel és nem is állandó állapot –, akkor tedd újabb alkalommá arra, hogy az Úrral még bensőségesebben egyesülj, mert ő téged gyermekévé választott, és nem hagy el. Megengedi a megpróbáltatásokat, hogy még jobban szeresd őt, és még jobban rádöbbenj: szeretete folyamatosan védelmez.

Megismétlem: ne veszítsd el a bátorságodat, mert Krisztus, aki a kereszten megbocsátott nekünk, a bűnbánat szentségében továbbra is megajándékoz bocsánatával és így mindig van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz. Ő az engesztelés a mi bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is18, hogy a győzelmet kivívjuk.

Előre, bármi történjen is! Fogd erősen az Úr kezét, és gondold meg, hogy Isten sohasem veszít csatát. Ha megesik, hogy eltávolodsz tőle, fordulj vissza alázattal, ami azt jelenti: kezdj újra, naponta vagy többször naponta, úgy ahogy a tékozló fiú visszatér, és bűnbánó szívedet Isten szeretetének csodája által – ez nem más, mint a gyónás – emeld föl. Ez által a csodálatos szentség által megtisztítja az Úr a lelkedet, örömmel és erővel tölt el, hogy a harcban ne fáradj el, és térj haza mindig Istenhez, még ha úgy tűnik is, hogy minden elsötétül körülötted. Ezenkívül Isten Anyja vigyáz rád, aki a mi Anyánk is, anyai gondoskodással figyeli, hova lépsz.