Pontlista

Milyen szomorú az olyan életforma, amelyben nincs más gondja az illetőnek, mint hogy agyonüsse az időt, elpazarolja ezt az Istentől ajándékozott kincset! Nincs mentség, amivel ezt igazolni lehet. Ne mondja senki: Csak egy talentumot kaptam, és ennyivel nem tudok semmire menni. Egy talentummal is tehetsz jót20. Milyen elszomorító, mikor valaki nagyobb vagy kisebb tehetségét kihasználatlanul hagyja, pedig arra kapta, hogy szolgálja vele az embert és a társadalmat!

Az a keresztény, aki csak agyonüti földi idejét, kockáztatja, hogy mennybejutásának lehetőségét üti agyon, mikor önző módon visszahúzódik, elbújik, közömbössé válik. Ha valaki szereti Istent, Krisztus szolgálatában nemcsak azt adja oda, amije van, és ami ő: egészen odaadja magát, és ezzel túlteszi magát az olyan ember beszűkült látóhatárán, aki mindenben – legyen az egészség, elismertség, karrier – csak saját énjét látja.

Az én, az én, az én ... számos ember csak így tud beszélni és gondolkodni. Milyen szomorú! Szent Jeromos így folytatja: hogy ezeken az embereken valóban beteljesedik, ami írva van: „Mivel mentséget keresnek bűneikre” (Zsolt 140,4), a gőg bűnét még lustasággal és hanyagsággal is tetézik21.

A gőg az, ami folyton ezt hangoztatja: az én, az én, az én... Az a főbűn, ami az embert terméketlen teremtménnyé teszi, gátolja arra való készségét, hogy dolgozzon Istenért, és arra készteti, hogy könnyű kézzel bánjon az idővel. Ne vesztegesd el a hatékonyságodat. Vesd le az önzést! Azt mondod, tiéd az életed? Istené az életed, és Isten iránti szeretetből minden embernek kell, hogy használjon. Ásd ki a földből ezt a talentumot! Hasznosítsd és nagy örömmel fogod tapasztalni, hogy Isten ügyeiben nem azok az eredmények számítanak, amelyek kivívják az emberek csodálatát. Csak az a fontos, hogy mi mindent odaadjunk, ami vagyunk és amink van, hogy gondosan dolgozzunk, és akarjunk lankadatlanul jó gyümölcsöt teremni.

Talán ad nekünk Isten még évet, hogy Őt szolgáljuk. De most ne gondolj ötre vagy kettőre, csak arra az egyre, amely most kezdődött. Döntsük el, hogy odaadjuk, és nem ássuk el!

Néhány természetes erényről kívánunk nagy vonalakban beszélni; bizonyosan sok másik is eszetekbe jut majd, mikor az Úrhoz imádkoztok. Szeretnék azonban egy nagyon vonzó erényről még röviden megemlékezni: a nagylelkűségről.

A nagylelkűség azt jelenti: nagy a szíve, kitáruló, sokak számára nyitott a lelke. A nagylelkűség teszi, hogy magunkból kilépünk, és készek vagyunk mindenki javára nagyot és értékeset tenni. Aki ennek az erénynek birtokában van, az nem ismeri a kicsinyesség korlátait, az önző számítgatást és az öncélú csalást, mert feltétel nélkül állítja erejét egy olyan ügy szolgálatába, amely megérdemli. Képes önmagát odaadni. Nem elégszik meg azzal, hogy ad, hanem saját magát adja oda. És így a nagylelkűség legnagyobb ismérvét fedezi fel, ami nem más, mint önmagunk odaadása Istennek.