Pontlista

Ezután itt az ideje annak, hogy égi Anyádhoz könyörögj, vegyen a karjába, és irányítsa rád Fia irgalmas tekintetét. Kezdj el mindjárt konkrét jóföltételeket megfogalmazni: irtsd ki végre ezt vagy azt a kis dolgot, bármennyire fáj is. Ismered őket, Isten is ismeri: gőg, érzékiség, a természetfölötti látásmód hiánya. Ezek összefognak, és azt suttogják neked: de hiszen az ilyesmi szóra sem érdemes! Micsoda apróságok! Ne állj szóba a kísértéssel, mondd neki azt: én ebben is, mert ez isteni követelmény, odaadó akarok lenni! Nagyon igazad lesz, ha így gondolkozol, mert a szeretet a kis dolgokban mutatkozik meg igazán. A legkeményebb áldozatok azok közt, amelyeket az Úr kér, rendszerint az egészen kicsinyek. Ezek olyan rendszerességet kívánnak, és olyan nagy a jelentőségük, mint a szívverésnek.

Hány anyát ismertél már, aki hősi és rendkívüli dolgokat tett? Bizonyára nagyon keveset. De azt tudjuk, te is meg én is, milyen sok anya van, akik hősiesen élnek, igazán hősiesen, bár ez nem tűnik föl, nem látványos. Sohasem jelennek meg szalagcímeken, de folyton föláldozzák magukat, örömmel felejtik el saját kívánságaikat és hajlamaikat, ajándékba adják idejüket, lemondanak önmaguk érvényesítéséről, sikeréről, csak gyermekeik boldogok legyenek.

Lehetne még sok példát találni. Csak néhányat említettem, amelyek éppen eszembe jutottak. Ezeket napközben fölhasználhatod arra, hogy Istenhez és felebarátaidhoz közelebb kerülj. De ismétlem, a kis példák bemutatásával nem azt akarom mondani, hogy megvetem a nagy engesztelő tetteket. Ezek jók, helyesek, sőt szükségesek, ha az Úr valakit erre az útra hív. De fontos megtudni, lelki vezetőnk helyesli-e őket. Arra is figyelmeztetni szeretnélek, hogy a rendkívüli engesztelő gyakorlatok hatalmas bukásokkal járhatnak, amelyekhez a gőg vezet. Ha azonban mindig újra fölindítjuk magunkban a jó szándékot, hogy a napi kis ütközetekben Isten tetszését keressük, – például mosolygunk, ha nincs is hozzá kedvünk; állítom, hogy néha ez nehezebb, mint egy óra hosszat vezeklő övet viselni – ha folyton megújítjuk ezt a szándékot, nehezen leszünk gőgösek, és nehezen képzeljük azt, hogy már szinte hősök vagyunk, inkább olyannak látjuk magunkat, mint egy gyermek, aki apjának csak valami apróságot tud adni, de azt apja nagy örömmel fogadja.

Tehát egy kereszténynek mindig az önmegtagadás szellemében kell élnie? Igen, szeretetből. Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne önmagunknak. Mindenfelől szorongatnak bennünket, de agyon nem nyomnak; bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe; üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem veszünk; állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete testünkben nyilvánvaló legyen23.