Pontlista

Egy kis szamár volt a trónja

Forduljunk ismét az Evangéliumhoz, és tekintsünk példaképünkre, Jézus Krisztusra. Jakab és János anyjuk közremüködésével kérték az Urat, hogy a jobbján és a balján kapjanak majd helyet. A többi tanítvány mérgelődik miattuk. És az Úr mit válaszol? Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, aki pedig első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakér17.

Egy másik alkalommal, útközben Kafarnaum felé, mint sok más alkalommal, az Úr megelőzte őket. Amikor már otthon voltak, megkérdezte tőlük: „Miről beszélgettetek az úton?” Hallgattak, mert egymás közt arról tanakodtak az úton, hogy ki nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, s így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy gyereket, közéjük állította, majd ölébe vette, s folytatta: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”18

Nem szeretetreméltó, ahogy Jézus cselekszik? Oktatja a tanítványokat, és hogy a tanítását felfogják, élő példát mutat. Hív egy gyermeket, bizonyosan azok közül, akik ugyanabban a házban laktak, csendesen, sokat jelentő mozdulattal átkarolja, és ezzel mindent elmond: igen, szereti azokat, akik olyanokká lesznek, mint a gyermekek. És azután elmagyarázza, hová lehet eljutni ilyen egyszerűséggel és lelki alázattal: ezáltal Őt és a mennyei Atyát lehet átölelni.

Jézus még szenvedése előtt meg akarja mutatni királyi méltóságát. Bevonul Jeruzsálembe győzelmesen, szamárháton. Hiszen meg van írva, hogy a Messiás az alázatosság királya lesz: Mondjátok Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, szelíd ő, és szamárhátonl, szamárcsikón ül, teherhordó állat fián19.

Végül az utolsó vacsorán, míg tanítványai újból azon vitáztak, ki közülük a legnagyobb, az Úr búcsúzik. Jézus fölkelt a vacsorától, levetette felsőruháit, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött a mosdótálba és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a derekára kötött kendőve20.

Megint példával prédikált, azzal, amit tett. Jézus letérdel a tanítványai elé, akiknek beszédjében gőg és hiúság volt az imént, és örömmel végzi a szolga munkáját. Azután, ugyancsak a vacsoránál azt mondta nekik: Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem. „Mester” és „Úr”. És jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester, megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát21. Engem megindít az Úr gyengédsége. Nem azt mondja: ha én ezt teszem, mennyivel inkább nektek is ezt kellene tennetek. Nem, azonos szintre helyezi magát velük, nem kényszeríti őket, hanem szeretetteljesen megfedi őket nagylelkűségük hiánya miatt.

Nekünk is, mint az első tizenkettőnek értésünkre akarja adni az Úr: exemplum dedi vobis22, példát adtam nektek, az alázatosság példáját. Igen, mindig a szemünk elé állítja: szolgává lettem, hogy megértsétek: minden embert szívből, szelídlelkűen és alázatosan kell szolgálnotok.

A vasárnap in albis, a fehérvasárnap (húsvét második vasárnapja), otthonom régi hagyományát juttatja eszembe. Ez az a nap, amikor a liturgia fölhívja figyelmünket, hogy lelki táplálékra törekedjünk, – rationabile, sine dolo lac concupiscite1 – kívánjatok lelki, tiszta tejet. Régebben szokásban volt, hogy ezen a napon az Oltáriszentséget a betegekhez elvitték – nem is volt fontos, hogy súlyos betegek legyenek – hogy eleget tehessenek a húsvéti szentáldozás kötelezettségének.

Néhány nagyvárosban a minden plébánia eucharisztikus körmenetet tartott. Egyetemi éveimből megmaradt emlékezetemben, – mert nem egyszer megtörtént – hogy Zaragoza főutcáján találkozott három menet, amelyekben csak férfiak voltak: férfiak ezrei, nagy, égő gyertyával a kezükben; egyenes tartású emberek, akik súlyosabb hittel kísérték a Legszentebb Oltáriszentséget, mint a félkilós gyertyát a kezükben.

Mikor ma éjszaka többször fölébredtem, röpimaként ezt az igét mondtam: quasi modo geniti infantes2: mint újszülött csecsemők… Közben arra gondoltam, hogy az Egyháznak ez a felszólítása nagyon jól illik ránk, hiszen egészen Isten gyermekeinek érezzük magunkat. Mert ugyan erős lelkűnek és megbízhatónak kell lennünk, és szilárd jellemmel hatnunk kell környezetünkre, de nagyon jó, ha emellett Isten színe előtt gyermeknek tartjuk magunkat!

Isten gyermekei vagyunk

Quasi modo geniti infantes, rationabile, sine dolo lac concupiscite3. Mint újszülött csecsemők kívánjatok lelki vizezetlen tejet. Ez egy nagyszerű részlet Szent Péter leveléből, és nagyon megértem azt, amikor a liturgia ezt a felkiáltást teszi hozzá: Exsultate Deo adiutori nostro: iubilate Deo Iacob4: Magasztaljátok Istent, a mi segítőnket, ujjongjatok Jákob Istenének, aki a mi Urunk és Atyánk. De ma, közös imánkban nem a Legszentebb Oltáriszentségről szeretnék elmélkedni, amely mindig legbensőségesebb istendicséretünk tárgya; hanem istengyermekségünk bizonyosságánál elidőzve, szeretnék néhány következtetést megfontolni, amelyek akkor adódnak, ha komolyan és feddhetetlenül akarjuk megélni keresztény hitünket.

Anyánk, Mária számára soha nem szűnünk meg kisgyermekek lenni, mert ő nyitja meg nekünk az utat a mennybe, amely azoknak jut osztályrészül, akik gyermekké válnak.30 Sosem szabad tőle elszakadnunk. És hogyan mutatjuk ki iránta a tiszteletünket? Úgy, hogy keressük a társaságát, beszélünk vele, kimutatjuk a szeretetünket, szívünkben szemléljük földi életének jeleneteit, mesélünk neki a küzdelmeinkről, sikereinkről és kudarcainkról.

Így felfedezzük az Egyház életének mindig is fontos részét képező Mária-imádságok értelmét, mintha először imádkoznánk őket. Mi más az Üdvözlégy Mária vagy az Úrangyala, mint Mária istenanyaságának szeretettel teli dicsérete? A rózsafüzért imádkozva – amelyet soha nem fáradok el ajánlani minden kereszténynek – értelmünkkel és szívünkkel felidézzük Mária csodálatos életének titkait, amelyek egyben hitünk alapvető misztériumai.