Pontlista

Emberi erények

Bizonyos laikus gondolkodásmód és néhány jámbornak nevezhető felfogás szerint a keresztény ember nem egészen ember. A laikus felfogás szerint az evangélium követelményei elfojtják a keresztény értékeket, a jámbor pedig az esendő természet miatt veszélyeztetettnek látja a hit tisztaságát. Mindkettő azonos eredményre jut: félreismerik Krisztus megtestesülésének mélységét, és nem veszik figyelembe, hogy az Ige testté lett – emberré lett – és közöttünk lakott (Jn 1, 14).

Tapasztalatom egészen mást mond nekem, mint embernek, mint kereszténynek és mint papnak: bármilyen mélyen süllyedt is a bűnbe egy szív, valahol hamu alatt parázslik benne a jóságnak egy szikrája. És ha egy ilyen szív kapuján négyszemközt és Krisztus szavával kopogtattam, mindig válaszolt rá.

Sok ember van ezen a világon, akinek nincs kapcsolata Istennel, talán mert soha nem volt alkalmuk Isten szavát hallani, vagy már elfelejtették, de emberileg őszinték, lojálisak, együttérzők, tisztességesek. Meg vagyok győződve róla, hogy az ilyen ember közel áll ahhoz, hogy Isten számára megnyíljon, mert a természetes erények a természetfelettiek alapjai.

Igaz, hogy ezek a személyes feltételek magukban nem elégségesek mert senki nem váltható meg Krisztus kegyelme nélkül. De Isten egyengetni fogja annak az útját, aki ezeket a hajlamokat megőrzi és ápolja; ez az ember szentté válhat, mert jó emberként tudott élni.

Bizonyára megfigyeltétek már néha ennek az esetnek nagyjából a fordítottját is: vannak emberek, akik magukat keresztényeknek vallják, meg vannak keresztelve, a szentségekhez járulnak, és becstelenek, hazudozók, megbízhatatlanok, gőgösek. Egy szempillantás alatt elbuknak, röviden felragyognak, és a mélybe zuhannak., mint a hullócsillagok.

Ha mint Isten gyermekei felelősségünket komolyan vesszük, felismerjük, hogy Isten igazán emberinek kíván bennünket. Fejünkkel az eget érintsük, de mindkét lábunkkal szilárdan álljunk a földön. A keresztény életért nem emberi mivoltunk megtagadásával kell fizetnünk, sem azoknak az erényeknek a megtagadásával, amelyek másokban megvannak Krisztus ismerete nélkül is. Nem, minden egyes keresztény élet ára Jézus Krisztus megváltó vére: és megismétlem, Urunk bennünket nagyon emberinek és isteninek akar, azt kívánja, hogy naponta igyekezzünk követni Őt, aki perfectus Deus, perfectus homo – egészen Isten, egészen ember.

Nem tudnám megmondani, hogy a természetes erények közül melyik a legfontosabb, mert ez attól függ, hogy milyen szempontból nézzük őket; továbbá ez a kérdés felesleges is, hiszen nem arról van szó, hogy csak egyetlen erényre vagy éppenséggel néhány erényre törekedjünk: sokkal fontosabb, hogy azért harcoljunk, hogy valamennyit elnyerjük és életünkben megvalósítsuk. Minden egyes erény összefügg az összes többivel; így például, ha őszinteségre törekszünk, ez igazságossá, vidámmá, okossá és higgadttá is tesz.

Szintén kevéssé győznek meg azok az elképzelések, amelyek különbséget tesznek az egyéni és társadalmi erények között. Az önzést egyetlen erény sem támogatja. Minden erény szükségszerűen szolgálja az egyes ember és az embertársak érdekeit. Mivel mindnyájan emberek és Isten gyermekei vagyunk, életünket nemcsak úgy kell vennünk, mint egy ragyogó életmű vagy fényes karrier érdekében végzett szorgalmas munkát. Mindannyiunknak szolidaritást kell éreznünk egymással, igen, mi valamennyien a kegyelem szintjén, a szentek közösségének természetfeletti kötelékével vagyunk egymással összekötve.

Ugyanakkor arra is kell gondolnunk, hogy az egyes ember személyes szabadságához tartozik a döntés és a felelősség joga; ezért az erények is egészen személyes jellegűek: az egyén erényei. És mégis, a szeretetnek ezt a harcát senki sem egyedül harcolja, senki sem a költeményből kiszakított verssor, ahogy mondani szoktam, egymásnak segítünk, vagy ártunk, mert mindannyian egy lánc szemei vagyunk. Kérjétek most velem együtt Istent, a mi Urunkat, horgonyozza le ezt a láncot mélyen, erősen a szívében, míg el nem jön az idő, amikor őt örökre, színről színre láthatjuk.

Miközben a keresztény ember ezekért az erényekért küzd, lelkét képessé teszi a Szentlélek kegyelmének hatékony befogadására, és így az isteni támogatás megerősíti a természetes jótulajdonságokat. A legszentebb Szentháromság harmadik személye – a lélek édes vendége (Veni Sancte Spiritus szekvencia) – megajándékoz adományaival: bölcsességgel, értelemmel, jó tanáccsal, erősséggel, tudománnyal, jámborsággal, istenfélelemmel (Vö. Iz 11, 2).

Akkor érzi majd az ember az örömöt és békességet (Vö. Gal 5, 22), az örömteli békét, az ujjongást, amely szívünkben elvegyül az öröm természetes erényével. Még ha egyszer úgy éreznénk is, hogy minden összeomlik… semmi sem omlik össze, mert Te Uram, vagy az én erőm (Zsolt 42, 2). Ha Isten lakik lelkünkben, minden más mellékes és múló, bármennyire fontosnak tűnik is: mi azonban Istenben, maradandók vagyunk.

A jámborság adományán keresztül a Szentlélek bizonyosságot ajándékoz nekünk arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. És miért lennénk szomorúak, ha Isten gyermekei vagyunk? A szomorúság az önzés salakja: ha az Úrnak akarunk élni, akkor soha nem leszünk szűkében az örömnek, még akkor sem, amikor hibáinkra és nyomorúságainkra tekintünk. Az öröm lesz jellemző imádságos életünkre és az imádság dicsőítő énekké magasztosul: mert szeretünk és akik szeretnek, azok énekelnek.

Ha így élünk, életünk a béke műve lesz a világban és mások számára szeretetreméltóvá tesszük az Isten felé vezető utat, mert Isten a jókedvű adakozót szereti (2Kor 9, 7). A keresztény ember, egy a világon élő sok-sok másik közül, így adja tovább az örömöt, amely abból a kegyelem által szerzett készségből fakad, hogy az Atya akaratát teljesíti. Nem áldozatnak tekinti magát, nem érez gátlásokat, nincs olyasféle érzése, hogy gyámkodnak felette, hanem emberként és Isten gyermekeként felemelt fejjel jár.

Hitünk szerez teljes érvényt az erényeknek, melyeket természeteseknek nevezünk, és amelyek minden embernek sajátjává kell, hogy váljanak. A keresztény embert senki nem szárnyalhatja túl emberiességben. Ezért képes Krisztus tanítványa – nem sajátmagától, hanem Isten kegyelme által – embertársainak azt a felismerést közvetíteni, amelyet sokan sejtenek, de fel nem foghatnak: nevezetesen, hogy az igazi boldogság, a felebarátnak tett igazi szolgálat Megváltónk szívén keresztül történik: perfectus Deus, perfectus homo.

Legyetek igazi gyermekek! És minél inkább, annál jobb. Ezt mondja nektek ennek a papnak tapasztalata, akinek sokszor kellet felkelnie élete harminchat éve során, – milyen hosszúnak és milyen rövidnek tűnnek nekem! – míg igyekezett Isten akaratának egészen pontosan megadott megbízását megvalósítani. Egy dolog mindig segített ebben: gyermek maradok, és mindig mennyei Édesanyám ölébe és Uram, Jézus Krisztus Szívébe menekülök.

A nagy bukások, melyek a lélekben hatalmas pusztítást, bizonyos esetekben csaknem gyógyíthatatlan károkat okoznak, mindig gőgből erednek, abból, hogy az illetők fölnőttnek és önállónak tartják magukat. Lelkileg képtelenek arra, hogy segítséget kérjenek attól, aki segíteni tud, nemcsak Istentől, de barátoktól vagy papoktól sem. Az ilyen szegény lélek magára hagyatottan végképp elveszti tájékozódását, és rossz útra téved.

Könyörögjünk az Úrhoz – már most rögtön – hogy soha se engedje meg, hogy telítettnek érezzük magunkat. Növelje bennünk a vágyat segítsége, szavai, vígaszalása, ereje iránt: rationabile, sine dolo lac concupiscite: növeljétek magatokban az éhséget, a vágyat, hogy olyanok legyetek, mint a gyermekek. Győződjetek meg arról, hogy ez a legjobb módja gőg legyőzésének. Ne kételkedjetek benne, hogy ez az egyetlen eszköze annak, hogy cselekvésünk jó, nagyszerű és Istenhez méltó legyen. Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába14.

Ismét eszembe jutnak ifjúságom emlékei. Milyen pompás tanúságot tettek ezek a férfiak hitükről! Mintha még mindig hallanám a liturgikus éneket, beszívnám a tömjénfüst illatát. Ezer és ezer férfit látok, mindegyikük nagy gyertyával – mely mintegy nyomorúságuk jelképe – de szívükben mind gyermekek, akik alig merik felemelni szemüket apjuk arca felé. Tudd meg és lásd, milyen gonosz és keserves, hogy elhagytad az Urat, a te Istenedet15. Újítsuk meg szilárd elhatározásunkat, hogy sohasem fordulunk el az Úrtól földi remények miatt. Tegyük égőbbé magunkban az Istenre való szomjúságot, miközben konkrét jó elhatározásokat fogadunk meg, mint gyermekei, akik látják saját ínségüket így keresgélnek és kiáltanak szakadatlanul Atyjuk felé.

De vissza akarok térni arra, amit előbb említettem: meg kell tanulnunk olyannak lenni, mint egy gyermek; meg kell tanulnunk Isten gyermekének lenni. Ugyanakkor ezt a gondolkodásmódot, amely emberi gyöngeségünkben átalakít bennünket fortes in fide16, a hitben erőssé, termékenyen alkotóvá, és utunkban biztossá átadjuk embertársainknak is. Így ha a legvisszataszítóbb hibába is estünk, habozás nélkül újra fölkelünk, és visszatalálunk az istengyermekség útjára, amely Istennek, Atyánknak kitárt karjába vezet.

Ki az közületek, aki ne emlékezne édesapja karjaira? Bizonyosan nem voltak olyan gyöngédek és együtt érzők, mint édesanyánk karjai; de erősek voltak, képesek arra, hogy heves érzelemmel, védőn átöleljenek. Köszönöm, Uram, hatalmas karodat, köszönöm erős kezedet. Köszönöm szíved szilárdságát és kedvességét. Majdnem megköszöntem hibáimat is, de te nem akarod őket. És mégis megérted őket, mentséget találsz rájuk, megbocsátod őket.

Ez az a bölcsesség, melyet kapcsolatunkban az Úr vár tőlünk. Valódi matematika: felismerjük, hogy nullák vagyunk a tizedesvesszőtől balra... De a mi Atyánk mindegyikünket olyannak szeret, amilyenek vagyunk. Amilyenek vagyunk! Én csak egy szegény ember vagyok, de szeretlek titeket, amilyenek vagytok. Képzeljétek el, milyen lesz Isten szeretete! De ez a szeretet azt is akarja, hogy harcoljunk, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy életünk jól alakított lelkiismeretünk útján haladjon.