Pontlista

Belső élet, ezt kéri és erre hív meg mindenkit a Mester. Szentekké kell válnunk; mégpedig, ahogy mifelénk mondják: tetőtől talpig olyan keresztényekké, akikért akár szenttéavatási pert is lehetne indítani, hamisítatlanokká. Bármi más (életút választása – ford.) azt jelent né, hogy egyetlen Mesterünk méltatlan tanítványai vagyunk, kudarcot vallottunk. Gondoljátok csak meg azt is, hogy Isten ránk tekint, és megajándékoz kegyelmével a küzdelemhez, hogy a világban élve szentek legyünk, csakhogy ezzel azt kötelességet is rója ránk, hogy apostolai legyünk. Mert a lelkekért való fáradozás még természetes emberi látásmód szerint is logikusan következik az isteni kiválasztottságból, amint egy egyházatya utal rá: Ha valami olyanra találtok, ami javatokra vált, megpróbáltok másokat is megnyerni ennek. Ezért kell azt is kívánnotok, hogy mások is kísérjenek titeket az Úr útjain. Amikor a fórumra vagy fürdőbe mentek, és találkoztok valakivel, akinek nincs semmi dolga, hívjátok, hogy jöjjön veletek. Vigyétek át ezt a földi szokást lelki területre, és mikor Istenhez mész, ne menj egyedül (Nagy Szent Gergely, Homilia in evangelia 6, 6 (PL 76, 1098)).

Krisztus általában belső életünktől teszi függővé, hogy hatékonyan fáradozunk-e azon, hogy másokat magunkkal vigyünk. Tartsuk ezt szem előtt, nehogy pazaroljuk az időt hazug mentegetődzésre vagy a nehéz körülményekre hivatkozva, amelyek a kereszténység kezdetei óta mindig megvoltak. Krisztus szándéka szerint attól függ az embertársunkra gyakorolt hatásunk, hogy mi magunk elég mély lelkiséggel rendelkezünk-e. Apostoli törekvéseink csak akkor lesznek hatékonyak, ha Krisztus akarata szerint mi magunk is szentek vagyunk; illetve (legyünk még pontosabbak), ha törekszünk a hűségre, mert itt a földön sohasem lehetünk igazán szentek. Hihetetlennek tűnik, de Istennek és az embereknek szükségük van a hűségünkre. Föltétlen, meghamisítatlan, a végsőkig következetes, középszerűségtől és engedmények nélküli hűség kell, hogy legyen, a keresztény hívatás teljességére nyitott, amelyre igent mondunk, és szeretettel törekszünk megvalósítani.

Az első órától kezdve

A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szőlejébe (Mt 20, 1). Ismeritek a példabeszédet: a benne szereplő ember többször kimegy a piactérre, mert munkásokat keres. Egyeseket már napkeltekor fölfogad, másokat csak estefelé.

Mindenki egy dénárt kap: a bért, amit megígértem neked, vagyis képemet és hasonlóságomat. A dénárba belenyomták a király képét (Szt. Jeromos, Commentariorum in Matthaeum libri, 3, 20 (PL 26, 147)). Ilyen Isten irgalmassága: mindenkit hív ott és azok közt az életkörülmények közt, amelyek közt van, mert azt akarja, hogy minden ember megmeneküljön (1Tim 2, 4.). Keresztények vagyunk születésünknél fogva, hitben neveltek, az Úr félreérthetetlenül kiválasztott. Ha tehát érzékelitek, hogy Ő hív, még ha az utolsó órában is, szabad-e még a piactéren maradnotok, és a napon üldögélnetek, mint azoknak a munkásoknak, akiknek nem volt tennivalójuk?

Sose szabad, hogy felesleges időnk legyen, egy másodperc sem: nem túlzok. Sok a munka: nagy a világ, emberek milliói nem hallottak még Krisztus tanításáról. Mindegyiktektől kérdezem: úgy gondolod, túl sok az időd? Gondolkozz csak rajta, mert lehet, hogy áldozatul estél a lanyhaságnak, vagy – ami a hitet illeti, olyan vagy, mint aki megbénult, mozdulatlan, megmerevedett, terméketlen, és képtelen vagy mindazt a jót továbbadni, amit kellene a körülötted lévőknek a környezetedben, munkahelyeden, családodban.

Jézus közeledik a fügefához: hozzád és hozzám közeledik, éhezi és szomjazza a lelkeket. A keresztről így kiáltott: sitio30, szomjazom. Ez miránk való szomjazás, szeretetünkre, lelkünkre és mindazokéra, akiket hozzá kell vezetnünk: a keresztúton, a halhatatlanság útján, az égi nagyszerűség útján.

Jézus odament a fügefához, de semmit sem talált rajta31. Ez szomorú. Így van a mi életünkben is? Úgy van, hogy hiányzik a hitünk, halovány az alázatunk, és nincs áldozat és tett? Csak a keresztény homlokzat van meg, egymagában és haszontalanul? Borzasztó volna, mert az Úr azt parancsolja: – Ne legyen rajtad gyümölcs soha többé! – Erre a fügefa azonnal kiszáradt32 A Szentírásnak ez az epizódja fáj nekünk, és egyszersmind arra ösztönöz, hogy újra föllobbantsuk hitünk lángját, és szerinte éljünk, hogy Krisztus mindig találjon gyümölcsöt nálunk.

Ne áltassuk magunkat: az Úr sohasem függ a mi terveinktől; legbüszkébb szándékaink is csak gyermekjátékok az Ő számára. Ő csak lelkeket akar, szeretetet, hogy mindenki Őhozzá jusson, és birtokolja az Ő országát mindörökké. Sokat kell a földön dolgoznunk, és jól kell dolgoznunk, mert éppen a mindennapi feladataink az anyag, amit meg kell szentelnünk. De ne felejtsük el, hogy mindezt Istenért tegyük; ha csak magunkért tennénk, csak gőgből, akkor csak leveleket teremnénk, és sem Istennek, sem az embereknek nem nőne a sűrűlombú fán egyetlen jóízű gyümölcs se.

Szóbeli és elmélkedő ima

A tevékeny keresztény hit szövetébe ékszerként illeszkednek bele a szóbeli imák: az Istenhez intézett szavak, mint a Miatyánk, az Üdvözlégy Mária, a Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek; vagy a rózsafüzér, amellyel Istent és Szűzanyánkat magasztaljuk; vagy sok más jámbor fohász és imádság, amelyeket keresztény testvéreink régóta mondanak.

Szent Ágoston a 85. zsoltárt – Könyörülj rajtam, Uram, mert hozzád kiáltok egész nap – a következő szavakkal magyarázza: „egész nap” alatt azt értem, „állhatatosan”, „szüntelenül”. Olyan ez, mintha egyetlen ember elérne a világ végéig: hiszen Krisztus tagjai azok, akik így kiáltanak; egyesek már nyugszanak őbenne, mások imádkoznak hozzá a jelenben, és ismét mások, amikor mi már meghaltunk, könyörögni fognak Hozzá, és utánuk ismét mások23. Nem megkapó, ha elképzeljük, hogy részt vehetünk a Teremtő évszázadok óta tartó folyamatos dicséretében? Milyen nagy az ember, ha Isten szeretett teremtményének tudhatja magát, tota die, földi útjának minden pillanatában hozzá fordulva!