Pontlista

Amit most elmondok nektek, amikor most Atyánkkal, az Istennel beszélgetünk, az személyes imám nekem is, csak most hangosan végzem. Sokszor és szívesen emlékeztetlek titeket rá, hogy nektek is igyekeznetek kell, hogy bensőséges imává változtassátok ezt az időt, még akkor is, ha – mint például ma, különleges körülmények olyan témára irányítják figyelmünket, amely első pillantásra alig látszik alkalmasnak a szerető párbeszédre, amilyenek az Úrral való beszélgetések. Azt mondom: első pillantásra, mert minden, ami bennünk és körülöttünk történik, az imánk témája lehet, és kell, hogy legyen.

Az időről szeretnék beszélni, az elszaladó időről. Hagyjuk azt a közhelyet, hogy egy évvel több: egy évvel kevesebb... Azt se kérdezzük, mit gondolnak az emberek az idő mulandóságáról, mert valószínűleg csak olyan válaszokat kaptok majd, mint a következő verssorok: Fiatalság, égi kincs, eltűnsz, visszaút sosincs... Persze az sincs kizárva, hogy egyebet is hallotok, és talán abban több érzék mutatkozik a természetfölötti iránt.

Nem is az a szándékom, hogy mélabús gondolatokba mélyedjek az idő rövidségéről. Bennünket, keresztényeket földi utunk mulandósága arra kellene, hogy indítson, hogy jobban használjuk ki az időt, de semmiképpen sem arra, hogy félni kezdjünk Urunktól, és főleg nem arra, hogy a halált rossz végnek fogjuk föl. Mert hála Isten irgalmának és kegyelmének, szabad azt mondanunk, – amint többé-kevésbé költői módon gyakran elmondtak már – , hogy minden elmúló év egy lépéssel közelebb visz végleges hazánkhoz, a mennyhez.

Ha erre gondolok, nagyon könnyen megértem Pál apostol korintusiaknak szóló figyelmeztetését: Tempus breve est (1Kor 7, 29) Milyen rövid ideig tart földi utunk! Annak a kereszténynek a szívében, aki ezt egészen komolyan veszi, szemrehányásként visszhangzanak ezek a szavak, mert olyan sokszor nem vagyunk elég nagylelkűek, de állandó biztatásként is, hogy maradjunk hűségesek. Igen, így van, rövid az az idő, amelyben szeretni tudunk, odaadhatjuk magunkat és engesztelhetünk. Ezért helytelen volna elpazarolni ezt a kincset, felelőtlenül kiszórva az ablakon.

Máté evangéliumának huszonötödik fejezetében ezt olvassuk: Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásukat, és kimentek a vőlegény elé. Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos (Mt 25, 1-2). Az evangélium beszámol arról, hogy az okosok kihasználták az időt. Előrelátóan magukkal hozták a szükséges olajat, és készen várják a hívást, hogy itt az idő. Itt a vőlegény, gyertek ki elébe! (Mt 25, 6) Akkor meggyújtják lámpájukat, és örömmel sietnek eléje.

El fog jönni az a nap, amely nekünk az utolsó lesz. Nem félünk tőle, mert Isten kegyelmébe vetett szilárd bizalommal mostantól fogva készen állunk, hogy égő lámpákkal menjünk az Úr elé, készen az odaadásra, erős lélekkel, kis dolgokban megnyilvánuló szeretettel. Hiszen a mennyei nagy ünnep vár. Mi vagyunk, szeretett testvéreim, a vendégek az Ige menyegzőjén, mi, akik az Egyházban a hit birtokában vagyunk, a Szentírással tápláljuk magunkat, és ujjongva örülünk annak, hogy Isten kapcsolatban van az Egyházzal. Kérlek titeket, vegyétek fontolóra, lakodalmi ruhában jöttetek-e erre a menyegzőre, vizsgáljátok teljes komolysággal gondolataitokat és törekvéseiteket (Nagy Szt. Gergely, Homiliae in Evangelia, 38, 11 (PL 76, 1289)). Biztosítalak titeket, – és magamnak is ezt mondom – hogy ezt a lakodalmas ruhát abból az istenszeretetből szövik, amelyet a legjelentéktelenebb feladatokban is életünkké tettünk. Mert az apróságokat, a látszatra semmitmondó mozdulatot is észrevenni a szeretők szokása.

Nagyhét elején vagyunk. Közel van az a pillanat, amikor a Golgotán az egész emberiség megváltása beteljesül, és én úgy gondolom, ez az idő éppen alkalmas arra, hogy te is és én is átgondoljuk, milyen módon szerezte meg Jézus, a mi Urunk, üdvösségünket. Szemlélni akarjuk irántunk való szeretetét, ezt a valóban kimondhatatlan szeretetet irántunk, szegény teremtmények iránt, akik a föld sarából vagyunk.

Memento homo, quia pulvis es, et in pulverem reverteris1. Emlékezél, ember, hogy por vagy és porrá leszel. Ezekkel a szavakkal intett bennünket anyánk, az Egyház a böjti idő kezdetén, hogy ne felejtsük el soha, milyen nyomorúságosak vagyunk: testünk, amely most duzzad az életerőtől, egy napon eloszlik, mintha csak könnyű porfelhő lenne, ami az úton marad utánunk: mint köd, amit elűz a nap2.

Krisztus példája

Miután ilyen nyersen fejeztem ki, mennyire semmi vagyunk, szeretnék egy másik valós tényt fölidézni nektek, ami azonban nagyszerű: Isten bőkezűségét, amely hordoz, és istenivé tesz bennünket. Halljátok az apostol szavát: Hiszen ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által gazdagok legyetek3. Szemléljétek nyugodtan Mesterünk példáját, azonnal annyi ösztönzést találtok benne, hogy egész életünkre indítást kapunk belőle a szemlélődéshez és hogy pontos, őszinte jófeltételeket, az eddiginél nagylelkűbb elhatározásokat hozzunk. Mi nem akarjuk szem elől téveszteni a célt, amely mindannyiunké: mindegyikünknek Krisztushoz hasonlóvá kell válnia, ahhoz a Krisztushoz, aki – amint éppen most hallottátok – érted és értem szegény lett és szenvedett, hogy példát adjon nekünk, amit követnünk kell4.