Pontlista

Nem képzeletbeli célokról beszélek. Nagyon is valóságos dologról, amely kézzelfogható és igen fontos, amelynek elég ereje van ahhoz, hogy átalakítson egy pogány, az isteni követelmények elől elzárkózó környezetet, amint ez akkor történt, mikor üdvösségünk e korszaka elkezdődött. Gondolkozzatok egy ismeretlen, egykori szerző szavain, amelyekkel hivatásunk nagyságát akarta megfogalmazni: Ami a lélek a testben, azok a keresztények a világban. Amint a lélek a test minden részén elárad, úgy terjed ki a kereszténység a világ minden városára. A lélek ugyan a testben lakik, mégsem származik a testből; ugyanígy a keresztények is a világban élnek, de nem a világból valók (…) A láthatatlan lélek a látható testben van, (…) halhatatlanként lakik halandó sátorban; ugyanígy laknak a keresztények is a mulandóságban, várják azonban az el nem múlást az égben. Ha hiányos a test étele és itala, növekszik a lélek tökéletességben; a keresztények száma is nő napról napra azáltal, hogy elszenvedik a halált. Ebbe a helyzetbe Isten juttatta őket, és nincs joguk rá, hogy elhagyják (Epistola ad Diognetum, 6 (PG 2, 1175)).

Tévút lenne azt hinni, hogy az evilági problémákat és törekvéseket el kell kerülnünk; nem, ott is az Úr vár bennünket. Ne legyen kétségetek afelől, hogy nekünk embereknek a köznapok körülményei által, amelyeket az isteni Gondviselés végtelen bölcsessége határoz meg vagy enged meg, közelebb kell kerülnünk Istenhez. De nem érhetjük el ezt a célt, ha nincs meg bennünk az a kívánság, hogy munkánkat derekasan be is fejezzük, vagy ha a kezdés emberi és természetfölötti indítékok adta buzgóságából engedünk, akkor sem, ha már nem törekszünk arra, hogy úgy dolgozzunk, hogy legkiválóbbak legyünk a munkában. Sőt azt gondolom, hogy ha akarsz, jobban is tudsz dolgozni, mint a legjobb. Mert föltett szándékunk, hogy felhasználunk minden jó és tisztességes emberi eszközt és minden lelki segítséget azért, hogy Urunknak tökéletes munkát ajánlhassunk föl – annyira tökéleteset, mint egy tökéletes műremek.

Isteni pedagógia

Ellenségeinket nem gyűlölni, rosszat nem viszonozni rosszal, lemondani a bosszúról, megbocsátani és nem neheztelni: abban a korban, de – ne áltassuk magunkat – ma is szokatlan, túl hősies, szinte abnormális magatartásnak számít. Ennyire középszerűek a teremtmények. Jézus Krisztus, aki azért jött el, hogy mindenkit üdvözítsen, és részt adjon mindenkinek megváltó művében, tanítványait – téged és engem – sokkal nemesebb és erősebb, nagy és őszinte szeretetre akarta tanítani. Úgy kell egymást szeretnünk, ahogy Krisztus szerette mindegyikünket. Csak így, – hiszen ügyefogyottak vagyunk – az isteni szeretet utánzásával sikerülhet megnyitni szívünket minden ember számára, és egészen új, nemesebb szeretettel szeretnünk.

Milyen nagyszerűen valósították meg az első keresztények ezt az égő szeretetet, ezt az emberi szolidaritásnál és jóindulatnál sokkal különbet! Szerették egymást, gyöngéden és erősen, azzal a szeretettel, ami Krisztus szívéből árad. Tertullianus, a második századbeli író megörökítette számunkra, hogyan hatott ez a pogányokra. Az akkori hívők természetfölötti és emberi módon vonzó magatartásának láttára kitört belőlük: nézzétek, mennyire szeretik egymást!11

Ha észreveszed, hogy most vagy máskor, hétköznapjaidon nem érdemled meg ezt a dicséretet, és szíved nehézkesen mozdul az isteni ösztönzésekre, akkor vedd észre, itt az ideje az irány kiigazításának. Szívleld meg Szent Pál felszólítását: …tegyünk jót mindenkivel, főképpen pedig hittestvéreinkkel12 . Krisztus misztikus testével.

Az Apostolok Cselekedeteiben van egy rész, amelyet igen értékesnek tartok, mivel egy világos és mindig időszerű példát tár elénk: Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban11. Ez a mellékes megjegyzés a Jézus Krisztus első tanítványairól szóló híradásokban minduntalan előfordul: Ezek mindannyian egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban12. Amikor Pétert elfogják, mert bátran prédikálta az igazságot, elhatározzák, hogy imádkoznak: az egyház szüntelenül könyörgött érte Istenhez13.

Az ima akkor, csakúgy, mint most, az egyetlen fegyver, a leghatalmasabb eszköz arra, hogy a belső harc ütközeteiben győzzünk: Szomorkodik valaki közületek? Imádkozzék!14 Szent Pál is összefoglalja: Szüntelenül imádkozzatok!15 Soha ne fáradjatok bele, Istenhez könyörögni.

Ezen a pontos érdemes felidézni egy történetet, amely jól illusztrálja az őskeresztények csodálatos apostoli lendületét. Még nem telt el negyed század sem azóta, hogy Jézus a mennybe ment, de már sok városban és falun elterjedt a híre. Egyszer Efezusba érkezett egy ember, akit Apollónak hívtak: „ékesen szóló és az Írásokban igen jártas volt. Mivel már oktatást kapott az Úr útjáról, buzgó lélekkel beszélte el és szorgalmasan tanította az Úrra vonatkozó dolgokat, de csak János keresztségéről tudott.”36

Ennek az embernek az értelmében már derengett Krisztus fénye: hallott róla, és hirdette másoknak. De még hátra volt az út egy része, hogy a hitet jobban megismerje, egészen elsajátítsa, és igazán szeresse az Urat. Egy házaspár hallotta őt: Aquila és Priscilla, akik mindketten keresztények voltak. Nem tétlenkedtek, nem viselkedtek közömbösen, még csak azt sem gondolták, hogy ez már eleget tud, és senki sem hívott bennünket, hogy tanítsuk. Mivel igazi apostoli vágy égett bennük, odamentek Apollóhoz, „maguk mellé vették, és alaposabban megmagyarázták neki Isten útját”.37

Ugyanilyen csodálatraméltó Szent Pál viselkedése is. Bár azért volt fogságban, mert Krisztus tanítását terjesztette, nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem arra, hogy tovább hirdesse az Evangéliumot. Festus és Agrippa előtt is habozás nélkül megvallotta: „Isten oltalma megsegített, és a mai napig helytálltam mint tanú, kicsi és nagy előtt. Nem mondok semmit azokon kívül, amikről Mózes és a próféták beszéltek, mint eljövendő dolgokról: hogy Krisztus szenvedni fog, első lesz a halottak föltámadásában, és világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.”38

Az Apostol nem burkolódzott hallgatásba, nem rejtette el a hitét, sem apostoli hithirdetését, amely miatt gyűlölték az üldözői: tovább hirdette az üdvösséget minden embernek. Csodálatos merészséggel odaállt Agrippa elé: „Agrippa király, hiszel a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel!”39 Amikor Agrippa azt mondta: „Kevésen múlik, hogy meggyőzz, és keresztény legyek!”, Pál így válaszolt: „Kérem Istentől, akár kicsi, akár nagy áron, hogy nemcsak te, hanem azok is mindnyájan, akik ma hallanak, olyanok legyenek, amilyen én is vagyok, leszámítva ezeket a köteleket!”40