Pontlista

Urunk szavain elmélkedve: Értük szentelem magam, ők is szentek legyenek az igazságban (Jn 17, 19) – világosan érthetővé válik, mi a mi egyetlen célunk: a megszentelődés, hogy másokat is megszenteljünk. Itt megkísérthet egy árnyalatnyi kétely: Mi, akik szilárdan elhatároztuk, hogy követjük az isteni fölszólítást, nem vagyunk vajmi sokan, és eszköznek sem vagyunk túl értékesek. Valóban, az emberiség összességéhez mérten kevesen vagyunk, és egyénileg sem érünk sokat. De Mesterünk teljes határozottsággal azt mondja, hogy a keresztények fény, só és kovász a világ számára, és egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti (Gal 5, 9). Ez az, amiért állandóan azt mondom, és hirdetem is, hogy számunkra minden lélek fontos: – százból mind a száz, válogatás nélkül, mert biztosan tudjuk, hogy Krisztus mindet megváltotta, és egy keveset belőlük szolgálatába akar fogadni, hogy ők, akik magukban semmitérők, segítsenek terjeszteni az üdvösséget.

Krisztus tanítványa senkit sem becsülhet le. A tévedést nevén nevezi, de az embert, aki tévedésben van, megértő szeretettel igazítja ki. Máskülönben sem segíteni, sem megszentelni nem fogja. Meg kell tanulni egymás iránt jóakarattal lenni; megértve egymást, megbocsátva egymásnak, testvériesen viselkedve egymással, mindenkor Keresztes Szent János tanácsát követve: ahol nincs szeretet, te vigyél oda, és: szeretetet fogsz találni (Vö. Keresztes Szt. János, Levél a Megtestesülésről nevezett Máriához, 6. 7. 1591) . Azokra a dolgokra is vonatkozik ez, amelyek látszólag nem számítanak sokat a munkavégzésben, a családi életben vagy az ismerősökkel való kapcsolatban. Nekünk az legyen a fontos, hogy mindent fölhasználjunk; és miközben megszenteljük, magunkat is megszenteljük, azokkal az emberekkel együtt, akik megosztják velünk a köznapok gondjait. Akkor majd megérezzük életünkben a társmegváltó kedves, szeretetreméltó terhét.

A lelkek Istenhez tartoznak

„A többi tanítvány pedig a bárkával jött ki, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire.”31 Azonnal letették az Úr lábához az egész zsákmányt, hiszen az az övé. Tanuljuk meg ebből, hogy a lelkek Istenhez tartoznak, így a földön egyetlen ember sem nyilváníthatja őket saját tulajdonának, és hogy az Egyház apostoli tevékenysége – az üdvösség hirdetése és valósága – nem bizonyos emberek tekintélyén alapul, hanem Isten kegyelmén.

Jézus háromszor kérdezi meg Pétert, mintha lehetővé akarná tenni számára, hogy a háromszoros tagadást jóvátegye. Péter tanult saját keserű tapasztalatából. Tisztában van saját gyengeségével, és tudja, hogy nincs helye elsietett dicsekvésnek. Ezért mindent letesz Krisztus kezébe: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek! […] Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek.”32 És mit felel erre Krisztus? „Legeltesd bárányaimat! […] Legeltesd juhaimat!”33 Nem a tieidet, nem is a tieiteket, hanem az „enyéimet”! Ő teremtette az embert, ő váltott meg minden egyes lelket – ismétlem – saját vére árán.

Amikor az V. században a donatisták támadták az Egyházat, azt állították, hogy Hippó püspöke, Ágoston nem taníthatja az igazságot, mert nagy bűnös volt. Szent Ágoston megmondta hittestvéreinek, hogy mit válaszoljanak erre: „Ágoston a Katolikus Egyház püspöke; hordozza a terhét, amelyről Istennek tartozik számadással. A jók között ismertem meg őt. Ha rossz, ő tudja; ha jó, akkor sem belé helyeztem a reményem. Mert az első dolog, amit megtanultam a Katolikus Egyházban, az, hogy a reményemet ne egy emberre alapozzam.”34

Apostoli tevékenységünk nem a miénk. Miről beszélnénk, ha a miénk volna? Ez Krisztus apostoli munkája, mert Isten így akarja, és erre adott parancsot: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot.”35 A hibák tőlünk, a gyümölcsök az Úrtól származnak.