Pontlista

Fogjátok el nekünk a rókakölyköket, mert feldúlják a szőlőt, a mi szőlőnket is, pedig a szőlőnk már virágzik (Én 2, 15). Légy hűséges, légy nagyon hűséges a kis dolgokban! Ha így próbálunk élni, megtanuljuk, hogy gyermeki bizalommal forduljunk Máriához. Nem említettem, – még az elején –, hogy nagyon kicsik vagyunk? – Mert csak azok az évek számítanak, amelyeket azóta teltek el, hogy elhatároztuk, Isten közelségében fogunk élni. Ezért nagyon sok értelme van annak, hogy nyomorúságunkban és kábulatunkban Isten Anyja fenséges, szent tisztaságának közelségét keressük, – hiszen ő a mi Anyánk is.

Hallgassatok meg egy másik, igazi történetet, szabad elmesélnem, mert nagyon régen történt, és kíméletlen közvetlensége segíthet nekünk. Lelkigyakorlatot tartottam egyszer több egyházmegyéből összegyűlt papoknak. Mindegyiküket fölkerestem együttérző, baráti módon, hogy elmondassák, ami a szívüket nyomja; mert a papoknak is szükségük van a testvéri segítségre és jó tanácsra. Elkezdtem beszélgetni egyikükkel, aki egyenes és szókimondó ember volt, és próbáltam tapintatosan, de nyomatékosan segíteni az őszinte megnyílást, hogy gyógyítsam szíve talán meglevő sebeit. Egyszer csak félbeszakított a következő szavakkal: „Nagyon-nagyon irigylem a szamaramat! Hét plébánián szolgált, és senki sem talált benne hibát… Bárcsak így szolgáltam volna én is!

Vizsgáld meg jól magad… Talán mi sem érdemeljük meg azt a dicséretet, amelyet ez a falusi plébános mondott a szamaráról. Sokat dolgoztunk, hellyel-közzel felelősség is volt rajtunk, ebben-abban sikerünk is volt… De ha Isten jelenlétében vizsgálod ezeket, valóban semmit sem kell megbánnod? Mindig szolgálni próbáltál Istennek és embertársaidnak, testvéreidnek? Vagy túl sokat törődtél önzéseddel, tekintélyeddel, büszkeségeddel, egészen földi, reménytelenül tünékeny sikereiddel?

Mindezt egészen kendőzetlenül mondom el, mert most megint Isten megbocsátását akarom kérni, és titeket is erre rábírni. Szemünk előtt van hűségünk hiányossága, minden hibánk, szánalmas voltunk, lanyhaságunk; mindegyikünknek megvan a maga egyéni története. Mondjuk hát az Úrnak egész szívvel Szent Péter bánatimáját: Domine, tu omnia nosti, tu scis quia amo te! – Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek! (Jn 21, 17) Szánalmas voltom ellenére! Veszem magamnak azt a bátorságot, hogy így alakítsam át: Tudod, hogy éppen szánalmas voltomért szeretlek, mert arra kényszerít, hogy rád támaszkodjam, mert te vagy az én erősségem: quia tu es, Deus, fortitudo mea (Zsolt 42, 2). És ezután a bűnbánati cselekedet után újból kezdünk.

Küzdjetek önmagatok túlzott kényeztetése ellen! Követeljetek többet magatoktól! Néha túl sokat gondolunk az egészségünkre vagy a kikapcsolódásra, amely valóban kell, hiszen friss erővel akarjuk újra kezdeni a munkát. De – mint már jó néhány éve megírtam – a szabadidő nem tétlenkedés, hanem kikapcsolódás kevésbé megerőltető tevékenységgel.

Van úgy, hogy túlzott kényelmességünket hamis kibúvókkal indokoljuk, és közben elfelejtjük vállunkra nehezedő áldott felelősségünket, belenyugszunk abba, hogy épp csak eleget tegyünk kötelezettségünknek, látszat-okokkal leplezzük lustaságunkat, de ezalatt a sátán és szövetségesei nem mennek nyaralni. Hallgasd meg jól, és vedd figyelembe Szent Pál intelmét azokhoz a keresztényekhez, akik rabszolgák voltak, hogy engedelmeskedjenek uruknak: ne látszatra szolgáljatok, mintha emberek tetszését keresnétek, hanem mint Krisztus szolgái, akik szívesen teljesítik Isten akaratát. Készséges akarattal szolgáljatok, mintha az Úrnak tennétek, s nem embereknek! (Ef 6, 6-7) Igazi jó tanács, mi kaptuk, hogy hallgassunk rá, te is, én is.

Fényt kérünk Urunktól, Krisztustól, segítsen nekünk, hogy minden pillanatban fölismerjük azt az isteni értelmet, amely foglalkozásunkat szentségre való meghívásunk sarokpontjává teszi. Tudjátok az evangéliumból, hogy Jézust faber, filius Mariae-nek, ácsnak, Mária fiának ismerték. Ugyanígy kell nekünk is szent büszkeséggel tevékenységünk által megmutatnunk, hogy emberek vagyunk, akik dolgoznak, valóban dolgoznak! (Mk 6, 3)

Mi mindig Isten követeinek kell, hogy érezzük magunkat, Tisztában kell lennünk vele, hol és mikor kezdődik a hűtlenség: amikor például befejezetlenül hagyjuk a munkát, amikor nem vesszük áldozatkészen, igazán komolyan a munkát, mint a többiek, ha okot adunk rá, hogy lomhának, megbízhatatlannak, felületesnek, rendetlennek, lustának, haszontalannak nevezzenek... Aki ezeket a látszólag nem fontos kötelességeket elhanyagolja, aligha tudja majd helyét megállni a benső élet többi, fárasztóbb feladatában: Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű; és aki a kicsiben hűtlen, az hűtlen a nagyban is (Lk 16, 10).

Mivel meg vagyunk győződve róla, hogy Isten mindenütt és bárhol ott van, magasztaljuk őt, mikor földünket műveljük, és dicsőítő éneket énekelünk, mikor a tengeren hajózunk, és életünket minden másban is Őrá gondolva éljük (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 451)). Így minden pillanatban Vele egységben maradunk. Ha el vagytok szakítva mindentől, és ha mint azok a fiatalemberek a lövészárokban, nagyon távol vagytok attól a megszokott környezettől, amelyben éltetek, akkor is szorosan egyesülve fogtok élni az Úrral, mert át tudjátok alakítani imává a személyessé vált, kitartó, szívvel-lélekkel végzett munkát, amelyet az Atyaisten, Fiúisten és a Szentlélek Úristen jelenétében kezdtetek el és fejeztetek be.

De ne felejtsétek el, hogy emberek jelenlétében is éltek. Keresztény tanúságtételt várnak tőletek – tőled. Ezért hivatásunkban és minden emberi tevékenységben úgy kell viselkednünk, hogy aki ismer bennünket és becsül, ne szégyenkezzen munkánk miatt, és ne kelljen senki előtt pirulnunk. Ha azzal a lelkülettel éltek, amire megpróbállak tanítani titeket, nem fogtok szégyent hozni sem azokra, akik bíznak bennetek, sem önmagatokra, és nem fogtok úgy járni, mint az az ember a példabeszédben, aki tornyot akart építeni: Nehogy, ha miután az alapot lerakta, és nem tudta befejezni, mindenki, aki látja, csúfolni kezdje őt: ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni (Lk 14, 29-30).

Legyetek biztosak benne, hogy ha megőrzitek magatokban az érzéket a természetfölötti dolgok iránt, rá fogjátok tenni művetekre a koronát, befejezitek a katedrálist az utolsó kőig.

Mindent szeretetből tenni

Talán azt kérdezed most tőlem: hogyan tudom elérni, hogy mindig azzal a lelkülettel cselekedjek, amellyel a hivatásbeli munka tökéletessé válik? Nem én válaszolok neked, hanem Szent Pál: tartsatok ki állhatatosan a hitben, viselkedjetek bátran, legyetek erősek. Minden dolgotokat intézzétek szeretettel (1Kor 16, 13-14). Mindent tegyetek szeretetből és szabadon, ne adjatok helyet a félelemnek vagy az üres begyakorlottságnak, szolgáljátok Atyánkat, Istenünket.

Szívesen idézem a következő verssorokat – bizonyos, hogy nem magasrendű költészet, de amint tapasztalatból tudom, nagyon szemléletes:

Szeretet tölt be egészen, és nem is értenék hozzá,

ha szenvedés nem okozná, mert a szív röpül merészen, ha nagy fájdalom a részem.

Hangsúlyozom, hivatásbeli munkádat szeretettel kezdd el, és tégy mindent szeretetből, és ha mások keserű értetlensége, igazságtalanságok, hálátlanság, sőt balsikerek ellenére ezt a szeretetet megőrzöd magadban, bámulni fogsz munkád eredményén: érett gyümölcsöket terem, az örökkévalóság vetőmagjait!

Nem az a bölcs, aki sohasem téved, hanem az, aki eljut odáig, hogy hibáit helyrehozza, és inkább vállalja tízszer, hogy téved, ahelyett, hogy kényelmes semmittevésbe menekülne. Az okos sem elhamarkodva, sem vakmerően nem cselekszik, de igenis vállalja a cselekvés kockázatát, és semmiképpen sem mond le arról, hogy jót cselekedjék, csak azért, mert fél a hibázástól. Ismerőseink között akadnak olyanok, akik mérlegelve, tárgyilagosan és önzetlenül hoznak döntéseket; csaknem ösztönösen hagyatkozunk az ilyenekre, mert a maguk csendes, szerény módján mindig jól és helyesen viselkednek.

Az okosság szeretetreméltó erénye a keresztény ember számára nélkülözhetetlen, mindazonáltal ennek az erénynek legvégső célja nem a társadalom békéje, sem az, hogy az emberek egymással jól megférjenek. Legfontosabb célja sokkal inkább az, hogy Isten akarata teljesüljön: Isten azt akarja, hogy egyszerűek legyünk, de nem gyermekien együgyűek, hogy szeressük az igazságot, de ne legyünk óvatlanok vagy felületesek. Az értelmes szív megszerzi a tudást (Péld 18, 15). Isten szeretetének felismerése, a döntő és üdvözítő tudás az, amely minden ember számára békét és megértést hoz és az egyes embereket az örök élet felé irányítja.

Mit számít az, hogy elbotlunk az úton, ha az esés fájdalmával együtt megtaláljuk az erőt is ahhoz, hogy fölkeljünk, és friss lendülettel továbbmenjünk? Jegyezzük meg jól: nem az a szent, aki sohasem esik el, hanem aki alázattal és szent makacssággal mindig föl tud kelni. A Példabeszédek könyve azt mondja, hogy az igaz napjában hétszer esik el10; ezért mi, te meg én, szegény teremtmények nem fogunk sem csodálkozni, sem elbátortalanodni, mikor siralmas botlásainkra tekintünk. Hiszen tovább tudunk menni, mert erőt kapunk attól, aki megígérte nekünk: Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én fölüdítelek titeket11. Hála neked, Uram, quia tu es, Deus, fortitudo mea12, mert te vagy, Uram, az én erősségem. Te, mindig csak te vagy, Istenem, erőm, menedékem, támaszom.

Ha a belső életben igazán előre akarsz jutni, légy alázatos. Kérd bizakodva az Úr segítségét és a Szűzanyáét, aki a te anyád is. Békésen és nagy nyugalommal öleld át újra a keresztet, bármennyire is fáj még az utolsó bukás sebe, és mondd: küzdeni akarok a te segítségeddel, Uram, hogy ne akadjak el; hűségesen akarok válaszolni fölszólításaidra, nem akarok félni sem a meredek utaktól, sem mindennapi munkám látszólagos egyhangúságától, sem a tüskés gyomoktól, sem a kövektől, amelyekbe belebotlom. Tudom, hogy mennyire irgalmas vagy, és hogy utam végén az örök boldogság, az öröm és a végtelen szeretet vár.

Van azonban abban az elbeszélésben egy harmadik út is: ez is keskeny, rögös és bozóttal benőtt, mint a második. Ezen is átküzdi magát néhány ember, büszke pátosszal és színpadias arckifejezéssel legyőzve sok akadályt. De ez az út is ugyanabba a borzalmas szakadékba torkollik, amelyikbe az első. Ez a képmutatók ösvénye, akik tisztátalan szándékkal és becstelen igyekezettel meggyalázzák az Istenért végzett munkát, mert önző földi célok szolgálatába állítják. Balgaság fáradságos munkába fogni azért, hogy csodáljanak, és fárasztó erőfeszítéssel Isten parancsai szerint élni, hogy földi fizetséget vágjunk zsebre. Aki az erények gyakorlásából földi nyereséget akar szerezni, olyan, mint aki drága értéktárgyat néhány fillérért elveszteget; az eget vehetné be, de megelégszik múló tetszéssel (…) Ezért mondják azt, hogy a képmutatók reménye pókháló. Annyi fáradsággal fonták meg, és a halál lehelete elfújja13.

A célra szegezett tekintettel

Ezeket az igazságokat ilyen keményen tárom elétek, hogy vizsgáljátok meg lelkiismeretesen, milyenek az indítékok cselekvésetekben. Így majd helyretesztek egyetmást, és újból Isten és embertestvéreitek szolgálatába tudjátok állítani. Hiszen látjátok, Isten milyen közel van hozzánk, mellettünk lépked. Ránk nézett szeretettel, és meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban14.

Tisztítsátok meg szándékotokat, tegyetek mindent Isten iránti szeretetből, öleljétek át örömmel a napi keresztet. Ezerszer mondtam el már, mert meggyőződésem, hogy ezeket a belátásokat mintegy vésővel kell beleírni minden keresztény szívébe. Ha a kellemetlenségeket és a fizikai és lelki fájdalmat nemcsak elviseljük, hanem szeretjük, és fölajánljuk Istennek minden ember és a magunk bűneiért engesztelésül, akkor – ezt biztonsággal állíthatom nektek – nem nyomaszt bennünket tovább a szenvedés.

Akkor már nemcsak valamiféle keresztet hordozunk, hanem felismerjük Krisztus keresztjét, és vígasztal az a tudat, hogy ennek a keresztnek a terhét a Megváltó hordja. Együtt fogjuk vele hordozni, mint cirenei Simon, aki a mezőről jött, és megérdemelt pihenőjére vágyott, de arra kényszeríttették, hogy tartsa oda a vállát, segítsen Jézusnak15. Önként azzá válni, ami akkor cirenei Simon volt a Fájdalom Emberének ronccsá vált teste mellett – szerető lélek számára nem szerencsétlenség, hanem bizonyság arra, hogy Isten közel van hozzánk, kiválasztottjaként megáld ezzel a teherrel.

Gyakran mondták már csodálkozva nekem, hogy gyermekeim az Opus Deiben, hála Istennek, mindig vidámak, vidámságuk fertőz. Magától értetődik, hogy így van, és mindig ugyanúgy magyarázom meg: persze hogy örülnek, mert nem félnek az élettől, és nem félnek a haláltól, nem engedik, hogy fölülkerekedjen rajtuk valamilyen kellemetlenség, az igyekezetük, hogy mindennap az áldozatvállalás szellemét éljék; készen arra, hogy gyöngeségeik és nyomorúságuk ellenére, háttérbe szorítsák magukat, hogy kellemesebbé, szeretnivalóvá tegyék embertársaik számára a keresztény ember útját.

Mint a szívverés

Tudom, hogy Isten színe előtt megpróbáljátok átvizsgálni életeteket, amíg beszélek hozzátok. Ugye igaz, hogy néha rossz érzést okoz neked, nyugtalan pillanatot, amikor isteni hívásokra nem feleltél? Vagy hogy a képmutatók útját jártad, és csak magadra gondoltál? Kifelé igyekeztél megőrizni boldogtalanul a keresztény magatartás látszatát, belül azonban megtagadtad a lemondást, nem álltál ellen sötét szenvedélyeknek, ahelyett hogy korlátlan és önzetlen odaadásban éltél volna, mint Jézus Krisztus.

Értsétek meg, hogy mikor most a tabernákulum előtt imádkoztok, nem szabad azzal megelégedni, hogy hallgatjátok a pap szavát, aki megpróbálja mindegyiktek imáját jobban az adott téma felé terelni. Én ösztönzéseket adok neked, támpontokat arra, hogy magad elmélkedj rajtuk. Beszélgess róluk nagyon személyesen és csöndesen Istennel, alkalmazd mostani helyzetedre, és így majd világosan meglátod Isten fényében, mi az, ami helyes magatartásodban, és mi fejlődik rossz irányba, azután pedig a kegyelem segítségével ki tudod majd javítani.

Köszönd meg Istennek sok önzetlen jócselekedetedet. Elmondhatod a zsoltáros imáját te is: Kihúzott a nyomorúság verméből, a sár fertőjéből; lábamat kősziklára helyezte, lépéseimet biztossá tette16. Kérj bocsánatot mulasztásaidért is, mert volt úgy, hogy eltévedtél a képmutatás sivár útvesztőjében, amikor „Isten dicsőségéről” és „az embertárs javáról” beszéltél, pedig csak magadnak akartál babérokat szerezni… Légy bátor és nagylelkű, vesd le mindezt, mondd az Úrnak, hogy nem akarod már félrevezetni őt és az embereket.

Olyan okokból, amelyek nem tartoznak ide, – az oltárszekrényből ránk tekintő Jézus jól ismeri őket – életem folyamán az istengyermekség különösen mély tudatára jutottam. Megízleltem azt az örömöt, hogy Atyám szívébe rejtőzhettem, hogy onnan – szeretete és az én megalázódásom alapján – néhány dolgot kiigazítsak, megtisztuljak, szolgáljak az Úrnak, minden embert megértsek, és megbocsássak nekik. Ezért most szeretném hangsúlyozni annak szükségességét, hogy újuljunk meg bensőnkben: szükséges, hogy mi, ti és én fölrázzuk magunkat a gyöngeség álmos nehézkességéből, amely olyan könnyen elfog, és fölismerjük újra mélyebben és közvetlenebbül, hogy Isten gyermekei vagyunk.

Jézus példája, amint bejárta a Szentföldet, segíthet nekünk, hogy az istengyermekség valóságos volta egészen áthasson. A mai vasárnap olvasmánya ezt mondja: Ha az emberek tanúságát elfogadjuk, Isten tanúsága nagyobb5 – olvassuk Szent János levelében. És miben áll Isten tanúsága? Ismét Szent János válaszol: Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: hogy Isten fiainak hívnak, és azok is vagyunk! (…) Szeretteim, most Isten fiai vagyunk6.

Az évek folyamán igyekeztem lankadatlanul erre az örvendetes valóságra támaszkodni. Imádságom mindig ugyanaz maradt, csak a hangneme változott a körülmények függvényében. Mindig azt mondtam az Úrnak: Uram, Te állítottál ide engem. Te bíztad rám különböző feladataimat, én pedig bízom benned. Tudom, hogy Atyám vagy, és mindig láttam, hogy a gyerekek teljesen megbíznak apjukban. Papi tapasztalatom megerősített abban, hogy ez az Isten kezére való ráhagyatkozás a lélekben erős, mély és derűs jámborságot alakít ki. Ez késztet arra, hogy mindazt, amit teszünk, tiszta szándékkal tegyük.