Pontlista

Talán azt kérdezed: mi szükség van arra, hogy erőlködjünk? Nem én felelek neked, hanem Szent Pál: Krisztus szeretete sürget minket (2Kor 5, 14.). Egy emberélet nem elég arra, hogy szereteted sugarát lépteiddel kimérd. Az Opus Dei kezdete óta nagy vágyam, hogy azoknak a nagylelkű embereknek, akik készek voltak rá, hogy Krisztus hívását tettekre váltsák, odakiáltsam: arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt (Jn 13, 35.). Éppen erről ismernek fel bennünket majd, ha a keresztény minden cselekedetének a szeretet a kiindulópontja.

Ő, aki maga a tisztaság, mégsem mondja azt, hogy tanítványait életük tisztaságáról ismerik föl. Ő, aki oly mértékletes, akinek még egy köve sincs, amire fejét lehajtsa (Vö. Mt 8, 20), aki napokig böjtöl a magányban (Vö. Mt 4, 2), nem azt mondja apostolainak: arról fogják felismerni, hogy választottaim vagytok, hogy nem vagytok falánkok és iszákosok.

Jézus Krisztus tiszta élete – akkor is így volt, és mindig így lesz – pofon volt az akkori társadalom számára, amely olyan züllött volt, mint gyakran a mienk is. Mértékletessége ostorként csapott azokra, akik folyton lakomáztak, majd hánytatták magukat, hogy tovább falhassanak, akiknek Pál apostol szavai szerint istenük a hasuk (Vö. Fil 3, 19).

Hallgassuk meg újból Szent Pál intését: Tehát, szeretett testvéreim, legyetek állhatatosak, rendíthetetlenek, tegyetek mindig többet az Úr ügyéért, hiszen tudjátok, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban (1Kor 15, 58). Gondoljátok meg, mennyi egymással kapcsolatos erény kezd működni, ha azzal a szándékkal dolgozunk, hogy megszenteljük a munkát: az erőslelkűség tesz feladatunkban kitartóvá, és arra késztet, hogy ne tegyük le a fegyvert, ha az elkerülhetetlenül előbukkanó nehézségek jelentkeznek. A mértéktartás és fegyelem tesz képessé arra, hogy fenntartás nélküli odaadással dolgozzunk, és erőt vegyünk kényelemszeretetünkön és önzésünkön. Az igazságosság arra ösztönöz, hogy tegyünk eleget kötelességeinknek Isten, a társadalom, saját családunk és munkatársaink iránt; az okosság erénye vezet rá a helyes döntésre minden adódó esetben és ennek a döntésnek a gyors megvalósítására... És mindezt – hadd mondjam még egyszer – szeretetből és eleven érzékkel az iránt, hogy felelősek vagyunk munkánk gyümölcséért és apostoli hatásáért.

Tettek teszik a szeretetet, nem a szép szavak – mondja egy népszerű szólás. Azt hiszem, ennyi elég.

Uram, add nekünk kegyelmedet, nyisd ki názáreti műhelyed ajtaját: hogy megtanuljunk téged ott szemlélni, és melletted Máriát, Szent Anyádat, és Józsefet, a szent pátriárkát, – akit annyira szeretek, és tisztelek – hogy hármótoktól megtanuljunk szentül dolgozva élni. Indítsd ezzel szegény szívünket arra, hogy a mindennapok munkájában Téged keressünk, és Veled találkozzunk, és ezt a munkát szándékod szerint Isten művévé, a szeretet művévé változtassuk.

A mértékletesség gyümölcsei

A mértékletesség annyit jelent, hogy önmagunk urai vagyunk. Nem minden ragadhat zabolátlan árként magával, amit testileg, vagy lelkileg átélünk; tudnom kell, hogy nem tehetek meg akármit, amire képes vagyok. Bár kényelmesebb, hogy az úgynevezett természetes ösztönök vizein hagyjuk magunkat sodródni, de az út végén csak a szomorú egyedüllét vár saját nyomorúságunkkal.

Milyen sokan vannak, akik nem tagadnak meg semmit gyomruktól, szemüktől, kezüktől, és attól is idegenkednek, hogy meghallgassák, ha tisztaságról beszélnek nekik. A nemzőerőt – amely Isten adománya, hogy teremtő erejének részesei legyünk és önmagában magasztos dolog – rosszul használják fel, puszta eszközül önzésük szolgálatában.

Nem szívesen beszélek a tisztátalanságról. Szívesebben vizsgálom azt, hogy a mértékletesség milyen gyümölcsöket terem és az embert úgy szeretném látni, mint valódi embert, akit nem befolyásol az értéktelen csillogás, mint a szarkát. Az ilyen ember le tud mondani mindarról, ami lelkének kárára van, és tisztában van azzal is, hogy ezzel a lemondással csak látszólag hoz áldozatot: hiszen egy áldozatos élet sok béklyótól szabadítja meg, és szíve legmélyén megízlelheti Isten teljes szeretetét.

Ilyenkor az élet visszanyeri mértéktelenség által elhomályosított színeit, és ismét lehetővé válik számunkra, hogy másokkal törődjünk, másokkal megosszuk javainkat és fogékonyak legyünk az igazán nagy dolgok iránt. Az ilyen mértékletesség segíti a lelket abban, hogy józan, szerény és megértő legyen; könnyen és magától értetődően hajlik a tartózkodó magatartásra, ami azért vonzó, mert érezteti az értelem uralmát. A mértékletesség nem beszűkülést jelent, hanem távlatokat nyit. A beszűkülést sokkal inkább a mértéktelenség teremti, hiszen a szív saját magát dobja oda, amikor szánalmas módon elcsábul az első üres csinnadrattára.

Eszembe jut ennél a pontnál a spanyol aranykor egyik klasszikusának az elbeszélése, amelyet néhányan közületek már bizonyosan hallottak más elmélkedések alkalmából. A szerző egy álmot ír le. Két út nyílik előtte: egyik széles, könnyen járható, sok hívogató vendéglő és pihenőhely van mellette. Lovasok és kocsik mennek rajta zenélve és nevetve, ostoba zsivajt csapnak. Sokan vannak, nagyon sokan. Úgy tűnik, mind ittasok, mámorosan jól érzik magukat. De mámoruk hamis és gyorsan múló, mert az út mély szakadékba vezet. Ez az elvilágiasodott ember útja, a javíthatatlan nyárspolgáré. Örömöt fitogtatnak, amelyet nem éreznek; kielégíthetetlenül keresik az új, kellemes és szórakoztató dolgokat. A fájdalom, a lemondás és az áldozat szorongással töltik el őket. Krisztus keresztjéről nem akarnak tudni; szerintük ezt a bolondoknak találták ki. De igazában ők a bolondok: rabszolgái az irigységnek, tobzódásnak, érzékiségnek; a végén már önmagukkal is szembekerülnek, rájönnek, bár későn, hogy eljátszották földi és örök boldogságukat néhány unalmas semmiségért. Az Úr int bennünket: Aki meg akarja menteni életét, elveszti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?9

Az álomlátó a novellában megpillant egy másik utat. Ez ellenkező irányba vezet, és annyira keskeny és meredek, hogy lovon nem lehet járni rajta. Az utazók gyalog és lassan kapaszkodva jutnak rajta magasabbra. Vidám arccal kúsznak sziklagörgeteg közt és ott, ahol csak tüskés bozót nő. A töviseken itt-ott ruhafoszlányok maradnak, és a tövisek néha még a húsukba is beletépnek. De az út végén csodálatos kert várja őket, az örök boldogság, a menny. Ez a szentéletű emberek útja, akik készséggel megalázzák magukat Krisztusért, és föláldozzák a többiekért. Az itt járók nem félnek attól, hogy az út ennyire fáradságos fölfelé. Szeretettel hordozzák a keresztet, ha nehéz is, mert tudják, hogy egyenes derékkal tudnak járni a rájuk nehezedő teher alatt, mivel Krisztus az erejük.

Nézzünk más mindennapos példákat. Szent Pál említ ilyeneket: A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért 17. Ez így van, nézzetek jól körül. Micsoda áldozatot vállalnak férfiak és nők lelkesen és kevésbé lelkesen, csak, hogy külsejük ápolt legyen, vagy az egészségükért, vagy hogy tekintélyük nőjön… És mi? Mindezt látjuk, és még mindig nem tudjuk viszonozni Isten végtelen szeretetét, amelyre olyan kevés az emberek közt a válasz? Viszonozni azzal, hogy megtagadjuk önmagunkat abban, amiben meg kell tagadnunk azért, hogy szívünk és lelkünk még bensőségesebben Isten felé forduljon?

Sok ember keresztény érzéke annyira elferdült, hogy az olyan szavak mögött, mint önmegtagadás és engesztelés, csak a legszigorúbb böjtölést és önsanyargatást tudják elképzelni, amilyenekről csodálatraméltó szentek életrajzai számolnak be. A mi mostani elmélkedésünkben abból a magától értetődő alaptételből indultunk ki, hogy Jézus Krisztus a példa, akit életünkben követnünk kell. Igaz, hogy hithirdető munkásságára negyvennapos böjtöléssel készült föl a pusztában az Úr18, de előtte és utána a mértéktartás erényét gyakorolva annyira természetesen élt, hogy ellenségei azzal merték rágalmazni, falánk és borissza ember, vámosok és bűnösök barátja19.