Pontlista

Amit most elmondok nektek, amikor most Atyánkkal, az Istennel beszélgetünk, az személyes imám nekem is, csak most hangosan végzem. Sokszor és szívesen emlékeztetlek titeket rá, hogy nektek is igyekeznetek kell, hogy bensőséges imává változtassátok ezt az időt, még akkor is, ha – mint például ma, különleges körülmények olyan témára irányítják figyelmünket, amely első pillantásra alig látszik alkalmasnak a szerető párbeszédre, amilyenek az Úrral való beszélgetések. Azt mondom: első pillantásra, mert minden, ami bennünk és körülöttünk történik, az imánk témája lehet, és kell, hogy legyen.

Az időről szeretnék beszélni, az elszaladó időről. Hagyjuk azt a közhelyet, hogy egy évvel több: egy évvel kevesebb... Azt se kérdezzük, mit gondolnak az emberek az idő mulandóságáról, mert valószínűleg csak olyan válaszokat kaptok majd, mint a következő verssorok: Fiatalság, égi kincs, eltűnsz, visszaút sosincs... Persze az sincs kizárva, hogy egyebet is hallotok, és talán abban több érzék mutatkozik a természetfölötti iránt.

Nem is az a szándékom, hogy mélabús gondolatokba mélyedjek az idő rövidségéről. Bennünket, keresztényeket földi utunk mulandósága arra kellene, hogy indítson, hogy jobban használjuk ki az időt, de semmiképpen sem arra, hogy félni kezdjünk Urunktól, és főleg nem arra, hogy a halált rossz végnek fogjuk föl. Mert hála Isten irgalmának és kegyelmének, szabad azt mondanunk, – amint többé-kevésbé költői módon gyakran elmondtak már – , hogy minden elmúló év egy lépéssel közelebb visz végleges hazánkhoz, a mennyhez.

Ha erre gondolok, nagyon könnyen megértem Pál apostol korintusiaknak szóló figyelmeztetését: Tempus breve est (1Kor 7, 29) Milyen rövid ideig tart földi utunk! Annak a kereszténynek a szívében, aki ezt egészen komolyan veszi, szemrehányásként visszhangzanak ezek a szavak, mert olyan sokszor nem vagyunk elég nagylelkűek, de állandó biztatásként is, hogy maradjunk hűségesek. Igen, így van, rövid az az idő, amelyben szeretni tudunk, odaadhatjuk magunkat és engesztelhetünk. Ezért helytelen volna elpazarolni ezt a kincset, felelőtlenül kiszórva az ablakon.

Milyen szomorú az olyan életforma, amelyben nincs más gondja az illetőnek, mint hogy agyonüsse az időt, elpazarolja ezt az Istentől ajándékozott kincset! Nincs mentség, amivel ezt igazolni lehet. Ne mondja senki: Csak egy talentumot kaptam, és ennyivel nem tudok semmire menni. Egy talentummal is tehetsz jót20. Milyen elszomorító, mikor valaki nagyobb vagy kisebb tehetségét kihasználatlanul hagyja, pedig arra kapta, hogy szolgálja vele az embert és a társadalmat!

Az a keresztény, aki csak agyonüti földi idejét, kockáztatja, hogy mennybejutásának lehetőségét üti agyon, mikor önző módon visszahúzódik, elbújik, közömbössé válik. Ha valaki szereti Istent, Krisztus szolgálatában nemcsak azt adja oda, amije van, és ami ő: egészen odaadja magát, és ezzel túlteszi magát az olyan ember beszűkült látóhatárán, aki mindenben – legyen az egészség, elismertség, karrier – csak saját énjét látja.

Újra emlékeztetlek titeket: tempus breve est28; nincs sok időnk, mert a földi élet rövid. Mivel megvannak eszközeink, amelyeket Istentől kapunk, semmi egyébre nincs szükségünk, csak jóakaratra, hogy éljünk az alkalmakkal, amiket az Úr kínál nekünk. Mikor Ő eljött ebbe a világba, elkezdődött számunkra és mindenki számára a kellő idő, az üdvösség napja29. Ne kelljen az Úrnak, a mi Atyánknak szemünkre vetnie, amit Jeremiás által nyilatkoztatott ki: A gólya fenn az égen ismeri a maga idejét; a gerlice, a fecske és a daru pontosan tudja, mikor kell költöznie. De az én népem nem ismeri az Úr ítéletét30!

Nincsenek rossz vagy kedvezőtlen napok, minden nap jó arra, hogy az Úrnak szolgáljunk. A napok csak attól rosszak, hogy az ember elrontja őket: hiányos hittel, lustasággal, érzéketlenséggel, amely távol tartja őt az Istennel Istenért végzett munkától. Dicsőítem az Urat minden időben31. Az idő fogyó kincs. Elfut ujjaink közt, mint sziklák között a víz. A tegnap már elmúlt, a ma éppen most siklik el, és rövidesen tegnap lesz a holnapból. Az emberi élet rövidre szabott, mégis mennyi mindent lehet ez alatt a rövid idő alatt Istenért tenni!

A mentségek nem jók semmire. Az Úr bőkezűen megajándékozott: türelmesen tanított, példabeszédekkel magyarázta meg parancsait, fáradhatatlanul intett. Tőlünk is megkérdezheti, amit Fülöptől: Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem32? Eljött a komoly munkaideje, a nap minden percét egészen ki kell használni, vidáman és szívesen viselni a nap terhét és hevét33.

Legyen mai imánk gyümölcse a meggyőződés, hogy földi utunk mindig és minden helyzetben út Istenhez. Nagyszerű kincs, fényes nyom az égen; csodálatos adomány Istentől a kezünkben, Istennek és az embereknek vagyunk felelősek érte, bánjunk úgy is vele. Az életben elfoglalt helyzetünkön nem kell semennyit változtatnunk, mert a világban élő emberek vagyunk, akik megszentelik hivatásukat, életüket a családban és a társadalomban, csupa olyasmit, ami látszólag teljesen földi.

Huszonhat éves koromban, amikor megértettem annak a megbízásnak a teljes mélységét, hogy Istent az Opus Deiben szolgáljam, szívem egész hevével kértem az Urat, adja nekem egy nyolcvanéves ember méltóságát. Gyermekhez és kezdőhöz illő naivsággal azt kértem az Úrtól, növelje meg éveim számát, hogy jobban értsek ahhoz, hogyan kell az időt helyesen kihasználni, és minden percet az Ő szolgálatára fordítani. Az Úrnak tetsző az ilyen adomány osztogatása. Talán egyszer majd fölkiálthatunk, te meg én: Több értelmet kaptam, mint az aggastyánok, mert azt követem, amit előírsz36. A fiatalság nem kell, hogy meggondolatlanságot jelentsen, mert az öregség sem jelent okvetlenül okosságot és bölcsességet.

Kérjük együtt Jézus Krisztus édesanyját! Anyánk, Te láttad Jézust, amint fölnövekszik, és hogy hogyan használta föl azt az időt, amit az emberek közt töltött. Taníts meg engem, hogy napjaimat az Egyház és a lelkek javára használjam. Jóságos Anyám, taníts meg arra is, hogy amikor szükség van rá, meghalljam lelkem mélyén a szeretetteljes szemrehányást: nem az enyém az időm, hanem Atyámé, aki a mennyben lakik.

Munkaszeretet, szorgalom

A munkaszeretet és szorgalom erénye egyetlen belső magatartáshoz kapcsolódik: ahhoz az igyekezethez, hogy Istentől kapott képességeinket termékennyé tegyük. Ezek azok az erények, amelyek arra ösztönöznek bennünket, hogy amit elkezdtünk, fejezzük is be. A munka nem átok, sem bűnök büntetése, ezt már 1928 óta prédikálom. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy a munka már az ember Isten elleni lázadása előtt is megvolt (Vö. Ter 2, 15): a munka kezdettől fogva szerepelt a teremtés hatalmas művének részeként az isteni tervben.

A szorgalmas ember kihasználja az időt, mert az idő több mint pénz, az idő Isten dicsőítése! Az ilyen ember azt teszi, amit tennie kell és ott van abban, amit tesz, nem úgy, mint aki unalmas, üres időtöltésnek tekinti, hanem figyelmes, okos megfontoltsággal. Ezért gondos. A gondos latin szava, diligens, a diligere igéből származik, amelynek jelentése „szeretni”, „értékelni”, „vizsgálódva kiválasztani”. Nem az a szorgalmas, aki sebbel-lobbal ügyködik, hanem az, aki szeretettel és körültekintően dolgozik.

Urunk, aki tökéletes ember volt minden szempontból, mesterségben kívánt dolgozni; finomérzésű odaadással földi élete éveinek döntő többségét kézművesként töltötte, falujának lakói között. Tevékenységével, amely egyformán volt emberi és isteni, arra tanít bennünket, hogy a mindennapi munka nem lényegtelen, hanem megszentelődésünk sarkallatos pontja és állandó lehetőség arra, hogy Istennel találkozzunk, és Őt szellemünkkel és két kezünkkel is dicsérjük és dicsőítsük.