Pontlista

Bizonyára számotokra is megrendítő, hogy János apostol – öreg emberként – egyik levelének nagy részét arra használja föl, hogy ennek az isteni tanításnak a követésére sarkalljon. A keresztények közt uralkodnia kell az Istentől jövő szeretetnek, Istentől, aki maga a szeretet. Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet14. Hosszan beszél a testvéri szeretetről, mert Krisztus által Isten gyermekei lettünk: Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk!15

Miközben keményen lelkünkre beszél, hogy nyitottabbak legyünk az isteni kegyelemre, emlékezetünkbe vési, hogy nagyszerű bizonyítékunk van az Atya szeretetére az emberek iránt: Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk16. Ő volt a kezdeményező. Megelőzött szeretetével, és ezt a példát adta nekünk, hogy vele együtt szolgáljunk másoknak, és – mennyire szívesen ismétlem – nagylelkűen tegyük szívünket a földre, hogy mások puhára lépjenek, és könnyebb legyen nekik a küzdelem. Így kell tennünk, mert olyan Atyának vagyunk a gyermekei, aki nem habozott forrón szeretett Fiát értünk odaadni.

A szeretet nem a saját művünk, Isten kegyelme árasztja ránk: mert először ő szeretett minket17. Ez a nagyszerű igazság egészen el kell, hogy ragadjon bennünket: Ha szeretni tudjuk Istent, az azért van így, mert Isten szeretett bennünket18. Te és én képesek vagyunk rá, hogy a másik embert tékozló szeretettel szeressük, mert az Atya szeretete által hitre születtünk. Kérjétek az Úrtól merészen ezt a kincset, a szeretet természetfölötti erényét, hogy a legkisebb apróságban is továbbajándékozhassátok.

Gyakran nem értettünk hozzá mi keresztények, hogy ennek az adománynak megfeleljünk; néha fölhígítottuk, mintha csupán lélektelen, részvétlen alamizsnaadást kívánna tőlünk; néha többé-kevésbé külsődleges jótékonysággá silányítottuk. Egy beteg nő így panaszkodott erről az eltévelyedésről leverten: Hát igen, engem itt felebaráti szeretettel kezelnek, de az anyám a szíve melegével gondoskodott rólam. A Jézus szívéből táplálkozó szeretet nem tűri ezt a megkülönböztetést.

Ahhoz, hogy ezt az igazságot kitörölhetetlenül az emlékezetetekbe véssem, ezerszer használtam ugyanazt a képet: nincs külön szívünk arra, hogy Istent szeressük, és egy másik, hogy a teremtményeket szeressük. Ezzel az egyetlen szegény, húsból való szívünkkel egyszerre szeretünk emberi módon, és ha ez a szeretet Krisztus szeretetével egyesül, természetfölöttien. Ez az a szeretet, és nem más, amelynek növekednie kell bennünk, és ez ismerteti föl velünk a másik emberben a mi Urunk alakját.

Mindenkit szeretni

Nagy Szent Leó ezt mondja: Felebarátunknak nemcsak azt kell tekintenünk, akivel baráti vagy rokoni szálak fűznek össze, hanem minden embert, hiszen ugyanannak a természetnek a kötelékével tartozunk hozzájuk. (…) Ugyanattól a Teremtőtől kaptuk lelkünket. Mindannyiunkat ugyanaz az égbolt, ugyanaz a levegő, ugyanazok a nappalok és éjszakák örvendeztetnek meg, és bár egyesek jók, mások rosszak, egyesek igazak, mások nem azok, Isten mégis mindegyikükhöz nagylelkű és jóságos19.

Ennek az új parancsnak a teljesítésével kapunk Isten gyermekeiként alakot és jelleget, tanulunk meg az Egyházban szolgálni és nem kiszolgáltatni magunkat20, és így találunk erőt ahhoz, hogy minden embert azon az újfajta módon szeressünk, amely Krisztus kegyelmének gyümölcseként nyilvánul meg. Szeretetünk nem szentimentális és nem csak bajtársiasság, nem is az a kétes értékű buzgóság, hogy segítsünk másoknak, élvezve saját fölényünket. Nem ez, hanem embertársunk elfogadása és – mondjuk el még egyszer –, minden emberben Isten képmását tiszteljük azon fáradozva, hogy ő is ezt a képet szemlélje, és ezáltal Krisztus felé forduljon.

Mindenkit szeretni ezért annyit jelent, mint mindenkihez elvinni az apostoli hívást, mint becsületesen és tetterősen – amennyire rajtunk múlik – elfogadni az isteni ösztönzést, mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére21.

Ha még ellenségeinket is szeretnünk kell, azokra gondolok, akik bennünket annak tartanak, mert én nem vagyok ellensége senkinek – akkor először is azoknak tartozunk szeretettel, akik csupán távol vannak tőlünk, vagy akiket nem tartunk rokonszenvesnek, vagy akik nyelvük, képzettségük vagy neveltségük miatt számunkra idegenszerűen hatnak.

De milyen az a szeretet, amelyről beszélek? A Szentírás dilectio-ról beszél, hogy érzékeltesse, nem érzelmi vonzódásról van szó; ez a szó szilárd döntésre, akarati tényre utal. A dilectio az electio-ból származik, „kiválasztás”. Szeretném még hozzátenni, hogy a szeretet keresztény számára szeretni akarást jelent, Krisztusban elhatározni, hogy megkülönböztetés nélkül minden ember javát akarjuk, azt, hogy minden adomány legjobbikát kapják meg: ismerjék meg Krisztust, és bensőségesen szeressék.

Az Úr sürget: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért22. Lehetséges, hogy azok iránt, akik visszautasítják közeledésünket, semmilyen emberi vonzódást nem érzünk, Jézus azonban azt kívánja, hogy ne viszonozzuk nekik a rosszat rosszal, ne mulasszunk el egyetlen alkalmat sem, hogy szívből szolgáljunk nekik, akkor is, ha nehezünkre esik, és foglaljuk őket mindegyre imáinkba.

Ez a dilectio, ez a szeretet még szívből jövőbbé válik, ha hittestvéreinkre irányul, különösen azokra, akik Isten rendeléséből nagyon közel állnak hozzánk: szüleinkre, férjünkre, feleségünkre, gyermekeinkre vagy testvéreinkre, barátainkra, kollégáinkra és szomszédainkra. Ezen tiszta és nemes emberi szeretetnek érezhető, szívből jövő melege nélkül, amely Isten felé visz és tőle jön, nem létezik a szeretet isteni erénye.

Hogyan fejeződik ki a szeretet?

Nekem tetszik az az ige, amit a Szentlélek Izajás által mondott: Discite benefacere23, tanuljatok meg jót tenni. Ezt a tanácsot belső küzdelmünk többféle szempontjára szoktam vonatkoztatni, mert a keresztény életet sohasem lehet befejezettnek tekinteni: az erényekben növekedni önmagunkon napról-napra végzett kemény munkával lehet.

Hogy tanuljuk meg egy munka végzését a mindennapi életben? Először tisztázzuk, mi a célunk, amelyet el akarunk érni, azután azt, hogy melyek a szükséges eszközök; ezután alkalmazzuk is a szükséges eszközöket mindig újra, amíg el nem érjük a belénk ivódott gyakorlattal, hogy a munka könnyen menjen. Alig jutottunk ennyire, máris fölfedezünk új, számunkra addig ismeretlen szempontokat; ezek aztán arra ösztönöznek, hogy tovább dolgozzunk, és soha ne hagyjuk abba.

A felebarát iránti szeretet az Isten iránti szeretet kifejezése. Ezért, ha azon fáradozunk, hogy fejlődjünk ebben az erényben, nem szabad megállapítani, meddig menjünk el: mértéktelenül szeretni őt az egyetlen mérték, ami az Úrral kapcsolatban helyes. Egyrészt ugyanis sosem tudjuk eléggé megköszönni, amit értünk tett; másrészt szeretete a termetmények iránt mindig mértéktelenül nyilvánul meg, minden számítást és határt átlépve.

Az Úr a hegyi beszédben tanít a szeretet isteni parancsára mindannyiunkat, akik készek vagyunk megnyitni lelkünket az ő igéjének. A végén összefoglalásként ezt mondja: Szeressétek tehát ellenségeiteket! Tegyetek jót és kölcsönözzetek, semmit vissza nem várva;. így nagy lesz a ti jutalmatok, és a Magasságbeli fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanokhoz és gonoszokhoz is. Legyetek tehát irgalmasok, mert a ti Atyátok is irgalmas!24

Az irgalmasság több, mint puszta részvét: a szeretet túláradása, és előhívja az igazságosság túláradását. Az irgalmasnak finoman érző szíve van, és erős, áldozatkész, nagylelkű szeretettel válaszol. Pál ezt a szeretetet magasztalja: A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik föl, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel25.

A szeretet egyik első kifejezése, hogy a lélek rátér az alázat útjára. Ha önmagunk becsületes megismerésével rájövünk, hogy semmik vagyunk, ha megértjük, hogy ha nem volna velünk Isten kegyelme, a legnyomorúságosabb teremtmény is jobb lenne nálunk; ha tudjuk, hogy képesek vagyunk minden tévedésre és eltévelyedésre; ha a hűtlenség elleni elszánt küzdelmünk ellenére tapasztaljuk a bűnt magunkban – hogy tudnánk akkor másokról rosszat gondolni, hogy engednénk, hogy elvakultság, mássággal szembeni türelmetlenség vagy gőg töltse el a szívünket?

Az alázat tanít meg bennünket szelíden és magától értetődően arra, hogy mi a legjobb módja az embertársainkkal való érintkezésnek: mindenkit megérteni, elfogadni, felmenteni; nem okozni szakadást, korlátokat nem állítani, hanem – mindig! – az egyetértést segíteni. Nem hiába gyökerezik mélyen az emberben a békére, összetartásra, és a személyiség jogainak kölcsönös tiszteletben tartására való törekvés. Így lehet a figyelmességből testvériség, és ebben láthatóvá válik valami az ember legnagyobb értékéből: ha mi mind Isten gyermekei vagyunk, akkor a testvériség nem üres jelszó, sem utópia, hanem ugyan nehezen elérhető, de valós cél.

A gúnyolódóknak, kétkedőknek, közömbösöknek és azoknak, akiknek a gyávaság szabja meg viselkedését, meg kell, hogy mutassuk mi keresztények, hogy az ilyen szeretet lehetséges. Olykor ez elég nehéz lesz, mert az embert szabadnak teremtették, és kezében van a lehetőség, hogy esztelen elkeseredéssel Isten ellen lázadjon, mégis lehetséges, sőt nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű következménye Isten szeretetének és az Isten iránti szeretetnek. Ha te és én ezt akarjuk, akkor Krisztus is akarja. Akkor mélyebben megértjük, mennyire termékeny a fájdalom, az áldozat és az önzetlen odaadás az egymással való napi érintkezésben.

Hogyan valósul meg a szeretet?

A keresztény szeretet követelményei nem könnyen teljesíthetők; naivság volna másként gondolni. Az embertársainkkal való napi érintkezés ezt mutatja, és sajnos az Egyházon belül is így van. A szeretet arra késztet, hogy hallgassunk, különben mi mindent tudna mindenki elmondani szakadásokról, agresszivitásról, jogtalanságról, rágalmazásról, intrikákról. Ezt csak le akarjuk szögezni, hogy azután alkalmazzuk a megfelelő ellenszert, ami mindenekelőtt a mi személyes törekvésünk lesz arra, hogy senkit se bántsunk meg, senkivel se bánjunk rosszul, és úgy mondjunk el egy-egy rendreutasítást, hogy sohase hasson fölényesen.

Ezek nem csak manapság történnek. Már Krisztus mennybemenetele után néhány évvel, amikor még az apostolok járták körbe a közösségeket, és mindenütt a hit és a remény uralkodott, kezdtek egyesek letévedni az útról, és nem a Mester szeretete szerint élni.

Mert amikor köztetek féltékenység és viszály van, írja Szent Pál a korintusiaknak, nem vagytok-e testiek, és nem viselkedtek-e emberi módon? Amikor ugyanis azt mondja az egyik: „Én Pálé vagyok”, a másik pedig: „Én Apollóé”, vajon nem vagytok-e emberiek?26 Ezek nem fogják föl, hogy Krisztus azért jött, hogy mindezeket a meghasonlásokat megszűntesse? Vajon mi Apolló? Mi Pál? Szolgák, akik hitre vezettek titeket, mégpedig mindegyik úgy, ahogy az Úr adta neki27.

Az apostol nem veti el a sokféleséget: mindenki megkapta Istentől saját adományát, az egyik ilyet, a másik olyat28. De ez a sokféleség az Egyház javát kell, hogy szolgálja. Én arra kérem most az Urat, s ha akarjátok, csatlakozhattok az én imámhoz, ne engedje, hogy Egyházában a lelkeket a szeretet hiánya mérgezze meg. A szeretet a só a keresztények apostoli tevékenységében. Ha ez a só elveszti ízét, hogyan mondhatjuk a világnak fennszóval: Itt van Krisztus?