Pontlista

Emberi erények

Bizonyos laikus gondolkodásmód és néhány jámbornak nevezhető felfogás szerint a keresztény ember nem egészen ember. A laikus felfogás szerint az evangélium követelményei elfojtják a keresztény értékeket, a jámbor pedig az esendő természet miatt veszélyeztetettnek látja a hit tisztaságát. Mindkettő azonos eredményre jut: félreismerik Krisztus megtestesülésének mélységét, és nem veszik figyelembe, hogy az Ige testté lett – emberré lett – és közöttünk lakott (Jn 1, 14).

Tapasztalatom egészen mást mond nekem, mint embernek, mint kereszténynek és mint papnak: bármilyen mélyen süllyedt is a bűnbe egy szív, valahol hamu alatt parázslik benne a jóságnak egy szikrája. És ha egy ilyen szív kapuján négyszemközt és Krisztus szavával kopogtattam, mindig válaszolt rá.

Sok ember van ezen a világon, akinek nincs kapcsolata Istennel, talán mert soha nem volt alkalmuk Isten szavát hallani, vagy már elfelejtették, de emberileg őszinték, lojálisak, együttérzők, tisztességesek. Meg vagyok győződve róla, hogy az ilyen ember közel áll ahhoz, hogy Isten számára megnyíljon, mert a természetes erények a természetfelettiek alapjai.

Igaz, hogy ezek a személyes feltételek magukban nem elégségesek mert senki nem váltható meg Krisztus kegyelme nélkül. De Isten egyengetni fogja annak az útját, aki ezeket a hajlamokat megőrzi és ápolja; ez az ember szentté válhat, mert jó emberként tudott élni.

Bizonyára megfigyeltétek már néha ennek az esetnek nagyjából a fordítottját is: vannak emberek, akik magukat keresztényeknek vallják, meg vannak keresztelve, a szentségekhez járulnak, és becstelenek, hazudozók, megbízhatatlanok, gőgösek. Egy szempillantás alatt elbuknak, röviden felragyognak, és a mélybe zuhannak., mint a hullócsillagok.

Ha mint Isten gyermekei felelősségünket komolyan vesszük, felismerjük, hogy Isten igazán emberinek kíván bennünket. Fejünkkel az eget érintsük, de mindkét lábunkkal szilárdan álljunk a földön. A keresztény életért nem emberi mivoltunk megtagadásával kell fizetnünk, sem azoknak az erényeknek a megtagadásával, amelyek másokban megvannak Krisztus ismerete nélkül is. Nem, minden egyes keresztény élet ára Jézus Krisztus megváltó vére: és megismétlem, Urunk bennünket nagyon emberinek és isteninek akar, azt kívánja, hogy naponta igyekezzünk követni Őt, aki perfectus Deus, perfectus homo – egészen Isten, egészen ember.

Emberi és természetfölötti erények

Ha egy ember arra törekszik, hogy a természetes erényeket megvalósítsa, akkor szíve már nagyon közel van Jézushoz. És a keresztény ember ezen kívül még azt is tudja, hogy a három isteni erény, a hit, remény és szeretet a többi erénnyel együtt, amelyeket Isten kegyelme magával hoz, arra ösztönzi, hogy soha ne lankadjon el abban a harcban, amelyet a benne és más embertársaiban is élő, meglévő jótulajdonságokért vív.

Szögezzük ezért le: a természetes erények a természetfelettiek alapjai; és a természetfölötti erények állandóan és megújulva ösztönöznek a helyes életre. A természetes erények utáni vágy azonban nem elegendő, rendszeresen gyakorolnunk kell őket. Discite benefacere (Iz 1, 17) – tanuljatok meg jót tenni. Szükséges, hogy az erényeket állhatatos cselekvéssel megvalósítsuk: az őszinteséget, az igazlelkűséget, a pártatlanságot, lelki nyugalmat, a türelmet éljük, mert a szeretet tettekből áll, és Istent nem lehet csupán szavakkal szeretni, hanem tettekkel és igazsággal kell (1Jn 3, 18).

Ha így élünk, életünk a béke műve lesz a világban és mások számára szeretetreméltóvá tesszük az Isten felé vezető utat, mert Isten a jókedvű adakozót szereti (2Kor 9, 7). A keresztény ember, egy a világon élő sok-sok másik közül, így adja tovább az örömöt, amely abból a kegyelem által szerzett készségből fakad, hogy az Atya akaratát teljesíti. Nem áldozatnak tekinti magát, nem érez gátlásokat, nincs olyasféle érzése, hogy gyámkodnak felette, hanem emberként és Isten gyermekeként felemelt fejjel jár.

Hitünk szerez teljes érvényt az erényeknek, melyeket természeteseknek nevezünk, és amelyek minden embernek sajátjává kell, hogy váljanak. A keresztény embert senki nem szárnyalhatja túl emberiességben. Ezért képes Krisztus tanítványa – nem sajátmagától, hanem Isten kegyelme által – embertársainak azt a felismerést közvetíteni, amelyet sokan sejtenek, de fel nem foghatnak: nevezetesen, hogy az igazi boldogság, a felebarátnak tett igazi szolgálat Megváltónk szívén keresztül történik: perfectus Deus, perfectus homo.

Mindenkinek a magáét

Olvassátok el figyelmesen a mai részt az Evangéliumból, hogy fel tudjuk használni a nagyszerű leckét az erényekről, amelyeknek meg kell határozniuk cselekvésünket. A farizeusok és heródiánusok álnok behízelgési kísérlete után teszik föl az igazi kérdést: Mit gondolsz: szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?17 Figyeljétek meg alattomosságukat, mondja Aranyszájú Szent János. Ugyanis nem azt mondják, magyarázd el nekünk, mi a jó, a megfelelő, a megengedett, hanem: mondd meg nekünk, mi erről a véleményed. Megszállott igyekezettel akarnak neki csapdát álltani, és kegyvesztetté tenni őt a politikai felsőbbség előtt18. Jézus azonban fölismerte gonosz szándékukat, és azt mondta: „Miért kísértetek engem, ti képmutatók! Mutassátok az adópénzt!” Azok odahoztak neki egy dénárt. Ekkor megkérdezte tőlük: „Kié ez a kép és a felirat?” Azt felelték neki: „A császáré.” Erre azt mondta nekik: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené”19.

Látjátok: nagyon régi dilemmáról van szó, és az Úr világos, félreérthetetlen feleletet ad rá. Nincs ellentét Isten szolgálata és az emberek szolgálata közt, az állampolgár jogai és kötelességei és a keresztény ember jogai és kötelességei közt, a földi tartózkodási helyünk építéséért és virágzásáért végzett munka és azon tudás közt, hogy a világ csak út, út az égi hazába.

Ebben is megmutatkozik – nem fáradok bele, hogy hangoztassam – az élet egysége, amely szükséges azoknak, akik mindennapi munkájukkal, családi életükkel és társadalmi feladataikkal akarnak eljutni az életszentségre. Jézus elutasítja az ellentmondásos magatartást: Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti20. A keresztényt, aki föltétel nélküli igenlő válaszával a meghívásra Isten mellett dönt, választása arra ösztönzi, hogy mindent Istenre irányítson, és ezzel egyidejűleg mindent megadjon felebarátjának, ami őt az igazságosság szellemében megilleti.

Hogyan imádkozzunk?

Hogyan kell imádkozni? Bizonyosan nem tévedek, ha azt mondom, számtalan módja van az imának. De mindannyiunknak az istengyermekség igazi imáját kívánom, és nem a képmutatók szóáradatát, akiknek azt kell az Úrtól hallania: Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! – megy be a mennyek országába16 . A képmutatóan imádkozókról írja Szent Ágoston, bár lehet, hogy náluk megvan az imádság zaja, de hiányzik az igazi hangja, mivel élettelen17, és hiányzik a vágy, hogy valóban az Atya akarata szerint cselekedjenek. Bárcsak kiáltásunkat, Uram! – az a hatékony vágy töltené el élettel, hogy a Szentlélek sugallatait lelkünkben tettekre váltsuk fel.

Küzdenünk kell azért, hogy bennünk a képmutatásnak még a nyoma se legyen. Ahhoz, hogy kiirthassuk ezt a bajt, amelyet olyan keményen elítél az Úr, első feltétel, hogy legyen meg bennünk a bűn elleni küzdelem tiszta szándéka általában és a konkrét helyzetekben is. Szívünknek és értelmünknek hevesen és becsületesen kell irtóznia a súlyos bűntől, és a bocsánatos bűnnel szemben is mélyen kell gyökereznie bennünk az ellenszenvnek, mert ez ugyan nem foszt meg bennünket az isteni kegyelemtől, de nehezebbé teszi.