Pontlista

Possumus! (Mt 20,22) Meg tudjuk tenni! Az Úr segítségével ezt a csatát is meg tudjuk nyerni. Higgyétek el nekem, igazán nem olyan nehéz a munkát imádkozó párbeszéddé alakítani. Mihelyt fölajánljuk az Úrnak, és hozzáfogunk, Isten már hall és segít bennünket. Így napi munkánk kellős közepén szemlélődő lelkek életmódját valósítjuk meg! Egyre jobban eltölt annak a bizonyossága, hogy Isten tekintete rajtunk pihen. Talán éppen egy kis önlegyőzést kíván tőlünk az Úr, egy kis áldozatot: egy mosolyt valakinek, aki alkalmatlankodik, vagy azt, hogy hozzáfogjunk egy olyan munkához, amely nem kellemes, de sürgősebb; vagy hogy vigyázzunk a rendre; és kitartóan teljesítsünk egy kis kötelességet, amelyet könnyen el lehetne hanyagolni; vagy hogy a munkát ne halasszuk máról holnapra, és így tovább. Mindezt azért, hogy örömöt szerezzünk vele Istenünknek, Atyánknak! Talán teszel majd egy feszületet az asztalra, vagy valamilyen nem föltűnő helyre, ahol dolgozol, hogy segítsen ébren tartani a szemlélődés szellemét, mert a feszület tankönyvvé lett, amelyből szíved és elméd a szolgálat leckéit tanulja.

Ha elhatározod, hogy különcségek nélkül és anélkül, hogy elhagynád a világot, szokásos munkád közben, rálépsz a szemlélődés útjára, akkor azonnal a Mester barátjának érzed magad, akinek az a feladata, hogy megnyissa a Földön Isten ösvényeit minden embernek. Valóban abban működsz közre munkáddal, hogy Krisztus országa az egész világra kiterjedjen. Mindegyre fölajánlod a munka óráit: távoli országokért, ahol a hit növekedőben van; a keleti népekért, akiket barbár módon megfosztanak a hit és vallás szabadságától; a hagyományosan keresztény országokért, amelyekben látszólag kialszik az evangélium világossága, és a lelkek a tudatlanság homályába hullnak vissza... Milyen értékes így egy órai munka! Milyen értékes az, hogy kitartasz: még egy kicsit, egy pár percig, amíg teljesen be nem fejezed a munkát. Így lesz a szemlélődésből apostoli munka, egészen természetesen, csupán a szívből jövő ösztönzésnek engedelmeskedve, abból a szívből, amely most már együtt dobog Jézus legszeretetreméltóbb és irgalmas szívével.

Oly sok közös szándékért imában egyesülve, consummati in unum,1 az Úrral való beszélgetésünket azzal a megújított kívánsággal akarjuk kezdeni, hogy jó eszközök legyünk az ő kezében. Itt, az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus előtt – mennyire szeretem kifejezni a hitemet az Eucharisztiában valóságosan jelenlévő Jézusban – imátokban erősítsétek meg szívetekben azt a vágyat, hogy elterjesszétek az egész világon, annak minden zugában, ezt a szenvedélyes szívdobogást, azok között, akik Isten és az emberek szolgálatában fölemésztik magukat. Mert a szentek közösségének kimondhatatlanul valóságos volta révén mindannyian összeköttetésben vagyunk egymással – János2 munkatársainak nevez bennünket – hogy az Úr igazságát és békéjét továbbadjuk. Ezért gondolkodjunk el azon, hogyan tudnánk utánozni a Mestert. Vagyis álljunk meg, és gondoljuk végig, hogyan tanulhatunk meg néhány olyan erényt közvetlenül Krisztus életéből, amelynek láthatóvá kell válnia, ha terjeszteni akarjuk az ő országát.

Az Evangélium így folytatódik: A farizeusok odaküldték hozzá tanítványaikat a Heródes-pártiakkal, és azt mondták neki: Mester4. Nézzétek, milyen hazug módon nevezik mesternek, mintha csodálói és barátai lennének, olyan címet adnak neki, mint akik azt várják, hogy valamiben tanítsa őket. Magister, scimus, quia verax es5, tudjuk, hogy te igazmondó vagy... Micsoda képmutatás! Lehet-e ennél alattomosabbnak lenni? Tehát legyetek éberek. Ne legyetek gyanakvóak, se bizalmatlanok, de érezzétek vállatokon a bárány terhét – gondoljatok a jó pásztor képére a katakombákban – , és ne csak egyetlen lélek terhét, hanem az egész Egyházét, az egész emberiségét.

Ha ezt a felelősséget eltökélten magatokra veszitek, bátrak és okosak lesztek, Isten ügyének méltó védelmezői és hirdetői. Világos, egyértelmű magatartásotok rokonszenvet kelt sok emberben, és tisztelettel tekintve rátok, mesternek fognak titeket hívni – noha nem ez a szándékotok, hiszen nem keresünk földi dicsőséget. De ne csodálkozzatok, ha a sok ember közt, akik közelednek hozzátok, olyanokra is bukkantok, akik csak hízelegni akarnak. Jól véssétek emlékezetetekbe, amit már annyiszor mondtam nektek: se rágalom, se gyűlölködő pletykák, se embertől való félelem, sem a mit mondanak majd?, legkevésbé a képmutató behízelgés nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy teljesítsük kötelességünket.

Ha figyelmesen hallgatjuk Szent Pál buzdítását, az felkavar, és szívünket mélyen megrendíti: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek.”1 Ma újra emlékezetembe idézem e szavakat, és emlékeztetlek benneteket és az egész emberiséget is arra, hogy Isten azt akarja, hogy szentek legyünk.

Ahhoz, hogy a lelkeknek elhozzuk az igazi békét, hogy átalakítsuk a világot, és a világ dolgain keresztül Istent, a mi Urunkat keressük, nélkülözhetetlen a személyes életszentség. Amikor különböző országokból származó és nagyon eltérő társadalmi helyzetű emberekkel beszélgetek, gyakran kérdezik tőlem: Mit mond nekünk, házasoknak? És nekünk, akik a földeken dolgozunk? Az özvegyeknek? És a fiataloknak?

Mindig elmondom nekik, hogy egy „fazékból” adok mindenkinek. Majd elmagyarázom, hogy az Úr Jézus kivétel nélkül mindenkinek hirdette az Örömhírt. Egyetlen „fazék” van és egyetlen étel: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.”2 Isten minden egyes embert az életszentségre hív, mindenkitől szeretetet kér: fiataloktól és idősektől, egyedülállóktól és házasoktól, egészségesektől és betegektől, tanultaktól és tanulatlanoktól, függetlenül attól, hogy hol élnek és dolgoznak. Egyetlen módja van annak, hogy az Istennel való kapcsolatunk és a belé vetett bizalmunk növekedjék: az imában találkozni vele, beszélgetni vele, két szív közötti párbeszédben kimutatni neki a szeretetünket.