Pontlista

Ha a büszkeség eluralkodik a lelken, akkor ennek következményeként rendszerint az összes többi főbűn is megjelenik: fösvénység, mindenféle mértéktelenség, irigység, igazságtalanság. A büszke, gőgös ember – értelmetlenül – megpróbálja a mindenkivel irgalmas Istent letaszítani a trónjáról, hogy önmagát, a velejéig kegyetlent ültesse oda.

Kérnünk kell az Urat, hogy ne engedje, hogy ebbe a kísértésbe essünk. A gőg a legrosszabb bűn, ráadásul a legnevetségesebb. Aki hagyja magát ettől a körmönfont szemfényvesztéstől megbabonázni, egyre inkább látszatvilágba kerül, belsőleg üressé, felfuvalkodottá válik, mint a mesebeli béka, amely mindig több levegőt szív magába addig, míg végül szétpukkad. Tisztán emberi szempontból is visszataszító a gőg, hiszen ha valaki minden és mindenki fölött állónak képzeli magát, állandóan csak magát csodálja, és semmibe veszi a többieket, akik viszont az ő fontoskodását kigúnyolják.

Amikor a gőgről hallunk, talán zsarnoki, parancsoló magatartást képzelünk el, diadalittas embert látunk, aki mint egy római császár, nagy ovációval övezve átvonul a diadalív alatt, gondosan ügyelve arra, hogy magasztos homlokát bele ne üsse a fehér márványba.

De legyünk realisták, csak eszelős bolondhoz illik ez a gőg. Küzdelmünknek más, hétköznapibb és finomabb formákra kell irányulnia: az ellen a büszkeség ellen, hogy kiválóságunkat a többiekéhez képest magasabbra értékeljük; a gondolkodásban, a beszédben, viselkedésben megjelenő hiúság ellen; a majdnem beteges érzékenység ellen, amely ártalmatlan szavakra és cselekedetekre sértődötten reagál.

Ezek kísértések lehetnek újra és újra. Néhányan azt gondolják, olyanok mint a nap, mindennek a középpontja és mindennek körülöttük kell keringenie; és nem ritkán egyeseknél kóros túlzással fájdalom, gyász, betegség színlelése is előfordul, hogy ezáltal kényeztető gondoskodásban legyen részük.

A legtöbb konfliktus, amely az embereket belülről gyötri, a fantázia szüleménye: ez azt mondta, az azt gondolta, amaz úgy vélte… A szegény lélek a felfuvalkodottság foglyaként fantomoktól szenved. Tévútjain állandó keserűség kíséri, elégedetlensége akár másokat is megfertőz, mert nem tud alázatos lenni, nem tanulta meg, hogy megfeledkezzen magáról, és hogy Isten iránti szeretetből nagylelkűen mások szolgálatába álljon.

Talán hallottátok gyermekkorotokban a mesét a parasztemberről, aki egy aranyfácánt kapott ajándékba. Először meglepetten és örömmel fogadta az ajándékot, de aztán megfelelő helyet kellett neki keresnie. Hosszú ideig hányta-vetette magában a dolgot, aztán úgy döntött, hogy a tyúkólban helyezi el az aranyfácánt. A tyúkokat elbűvölte a jövevény szépsége, körülvették, és csodálták, félistennek tartották. A nagy fölfordulás közepén jött el az etetés ideje. A paraszt szórni kezdte a magokat, ide egy marékkal, oda egy marékkal, a fácán pedig éhes volt a hosszú várakozás után. Nekiesett, meg akarta tömni a gyomrát, és a tyúkok egyszerre lehiggadtak, mikor látták, hogy ez a ragyogó szépség milyen hétköznapian nagybelű. Kiábrándultan kezdték el csipkedni, amíg ki nem tépték minden tollát. Ugyanilyen nyomorúságos a bukása az olyan embernek, aki önmagát dicsőítve jár a világban. Annál szerencsétlenebb, minél vakmerőbben támaszkodott a saját erejére, és bízott saját képességeiben.

Vonjátok le belőle a gyakorlati következtetést a mindennapokra. Értsétek meg, hogy a képességeket – a természetfölöttieket éppúgy, mint természeteseket – azért bízták ránk, hogy helyesen használjuk őket. Szabaduljatok meg attól a nevetséges ábrándképtől, hogy bármit is csupán saját erőfeszítéseteknek köszönhettek. És minden számításotoknál gondoljatok arra, hogy van egy tényező, amelyet senki sem hagyhat ki – Isten.

Ha így nézitek a dolgokat, akkor ki kell, hogy alakuljon bennetek a meggyőződés, hogy ha őszintén és szorosan az Úr nyomában akarunk járni, és valóban szolgálni akarjuk az Istent és az embereket, akkor semmit meg nem tartva szabaddá kell válnunk önmagunktól. A szellemi adományoktól, az egészségtől, a megtiszteltetésektől, a nemes becsvágytól, a sikerektől és a diadaloktól.

Igen, még azokat a jó törekvéseket is belefoglalom, – mert ennyire elszántnak kell lenned – amelyek abból a vágyból fakadnak, hogy csak Isten dicsőségét keressük, és mindennel őt magasztaljuk. Ha ez a szándékunk, akkor tisztán és határozottan kell működnie akaratunknak: Uram, én ezt vagy azt akarom, de csak akkor, ha neked is tetsző, különben mi hasznom van belőle? Ettől halálos döfést kap az önzés és a hiúság, ami mindannyiunk szívébe belopódzik, és megszerezzük lelkünknek az igazi békét, mert minél inkább elszakadunk tőlük, annál bensőségesebben és erősebben fészkeljük be magunkat Isten ölelésébe. Ahhoz, hogy Krisztushoz hasonlóvá váljunk, szívünknek egészen szabadnak kell lennie a ragaszkodásoktól. Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?8 Szent Gergely azt mondja erről: Nem elég a dolgoktól elszakadva élni, ha nem szakadjunk el önmagunktól is. De (...) magunkon kívül kihez fogunk fordulni? És ki fog lemondást gyakorolni, ha ez annyit jelent, hogy tagadjuk meg magunkat?

Tudjátok meg azonban: más a helyzetünk, mint a bűn miatt bukottaknak, és más mint Isten által megformáltaknak. Másfélének teremtettek bennünket, és másfélévé alakítottuk mi magunkat. Tagadjuk meg tehát, amivé bűneink miatt lettünk, és maradjunk olyanok, amilyenné a kegyelem tett. Az, aki gőgösnek született, és alázatossá válik, mikor Krisztushoz tér, már legyőzte önmagát; az, aki kéjenc volt, és önmegtartóztató életre tér át, megtagadta azt, aki azelőtt volt; az, aki kapzsi volt, és már nem pénzsóvár, hanem elkezd adakozni a sajátjából, ahelyett, hogy idegen tulajdont szerezne meg magának, bizonyos, hogy legyőzte önmagát9.