Pontlista

Szeretném ezt a beszélgetésünket az Úr előtt azzal folytatni, amit évekkel ezelőtt jegyeztem föl, és ma sem vesztett időszerűségéből. Akkor fölírtam Avilai Szent Teréznek ezt a gondolatát: Ami mulandó és Istennek nem tetsző, az mind semmi, – sőt a semminél is kevesebb (Avilai Szt. Teréz, Életének könyve, 20, 26). Értitek-e már, hogy miért veszti el a lélek a békességét, belső nyugalmát, ha eltávolodik céljától, és elfelejti, hogy Isten életszentségre teremtette? Legyen gondotok rá, hogy természetfölötti értelmet adjatok mindennek, akkor is, ha pihentek vagy üdülés közben vagytok – hiszen életünknek ezek is legalább olyan fontos részei, mint a munka.

Kitűnő dolog, ha nagy tekintélyt szereztek hivatásbeli munkátokkal; ha világi ügyekben való elkötelezettségetekkel – mindenkor teljes szabadsággal – sikereket értek el – kitűnő dolog. De ha emiatt elvesztitek érzéketeket a természetfölötti iránt, amely mindent tevékenységeteket meg kell, hogy határozza, akkor mégis elszomorítóan utat tévesztettetek.

Minden esemény megítélésekor az isteni mértéket kell alkalmaznunk, és sohasem szabad elveszítenünk a dolgok természetfölötti látásmódját; meggyőződésünk kell, hogy legyen, Jézus nyomorúságunkat is fölhasználja arra, hogy dicsőségét sugározza. Ha tehát úgy érzitek, hogy belopódzik lelketekbe az önzés, fáradtság, bátortalanság, vagy ha szenvedélyek igája nehezedik rátok, azonnal cselekedjetek, hallgassátok meg, mit mond a Mester, anélkül, hogy megijednétek attól a szomorú valóságtól, amik mi magunk vagyunk; mert gyöngeségeink elkísérnek, amíg csak élünk.

Ez a keresztény ember útja. Szükségét érezzük annak, hogy szilárd és alázatos hittel minduntalan hívjuk Istent: Uram, ne bízz bennem! De én viszont bízom Benned! Ha aztán lelkünk megsejti, mekkora szeretettel, együttérzéssel, milyen nagy gyöngédséggel néz ránk Jézus, és hogy sose tekinti ügyünket elveszettnek, akkor megértjük az apostol szavát egész mélységében: virtus in infirmitate perficitur9, az erő a gyöngeségben teljesedik be. Az Úrba vetett hitünkkel nyomorúságos voltunk ellenére – sőt, éppen általa – hűségesek leszünk Istenhez, a mi Atyánkhoz. Ereje fölragyog, és gyöngeségünkben hordoz bennünket.

Törekedjünk nagyobb alázatra! Mert csak olyan hit nyitja meg szemünket a dolgok természetfölötti látására, ami alázatos. Itt a földön csak két lehetőség van – minden egyéb alternatíva nélkül, vagy természetfölötti, vagy állati módon élünk. Számunkra csak az elsőnek szabad léteznie, az Istenre irányuló életnek. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?23 Mindaz, amit a föld hordoz, mindaz, amit értelem és akarat el akar érni – mit használ az embernek? Mit ér mind, ha minden elmúlik, minden elsüllyed, ha minden földi kincs csak látszat? Mit használ mindez, ha elkezdődik az öröklét, örökre – örökre – örökre?

Ez a kis szó – örökre – tette naggyá Avilai Terézt. Kislány volt még csak, mikor a várfallal körülvett várost a Puerta del Adaján keresztül elhagyta kisöccsével, Rodrigóval; a pogányokhoz akart menni, és Krisztusért vértanúságot szenvedni; ha kisöccse elfáradt az úttól, azt súgta a fülébe: – Mindörökké, mindörökké, mindörökké24.

Az emberek hazudnak, ha földi dolgokról mondják, hogy örökre. Csak Isten színe előtt igazság az örökre, lényegi igazság, és úgy kell élned, olyan hittel, hogy ha az örökkévalóságra gondolsz, a valóban örökre létezőre, akkor már itt is érezd a mennyország előízét.

Miután látták a tanítványok a kiszáradt fügefát, elcsodálkoztak, és megkérdezték: Miért száradt ki a fügefa hirtelen?33 Az első tizenkettő, aki annyi csodát látott, megint csodálkozik; hiányzik belőlük a mindent lángragyújtó hit. Ezért mondja az Úr: Bizony mondom nektek: Ha volna hitetek, és nem kételkedtek, nemcsak a fügefával tehetnétek meg ezt, hanem, ha azt mondanátok ennek a hegynek: emelkedj föl, és vesdmagad a tengerbe, megtörténne34. A feltétel, amit Jézus kíván, ez: éljünk a hitből. Akkor el tudjuk mozgatni a hegyeket. És oly sok mindent kell elmozdítani… az egész világban, de mindenekelőtt saját szívünkben. Mennyi az akadálya Isten kegyelmének! Higgy tehát: higgy tettekkel, higgy áldozatokkal, higgy alázattal. Mert a hit mindenható teremtményekké tesz bennünket: Mindazt, amit hittel, imádságban kértek, megkapjátok35.

Az az ember, aki hisz, helyesen ítéli meg a földi dolgokat; tudja, hogy – amint Avilai Szent Terézia mondja – az élet itt olyan, mint egy rossz éjszaka egy rossz fogadóban36. Mindig megújítja magában azt a meggyőződését, hogy az élet itt a földön a munka és a küzdelem időszaka, azért kaptuk, hogy megtisztuljunk, és csökkentsük adósságunkat, amivel bűneinkért az isteni igazságosságnak tartozunk. A hívő azt is tudja, hogy a földi javak csak eszközök, és eszközként használja őket, nagyvonalúan és hősiesen.

Ne gondoljuk, hogy ha a szemlélődés útjára lépünk, egyszer s mindenkorra elnémulnak a szenvedélyeink. Becsapnánk magunkat, ha azt feltételeznénk, hogy a Krisztus utáni vágy, a vele való találkozás és együttlét, szeretetének édes megtapasztalása bűntelen emberré változtat minket. Bár nem vagytok tapasztalatlanok, engedjétek meg, hogy emlékeztesselek benneteket arra, hogy Isten és az emberek ellensége, a sátán nem nyugszik bele a vereségbe, hanem fáradhatatlanul küzd tovább. Akkor is támad, amikor lelkünkben lángol Isten szeretete. Tudja, hogy ilyenkor nehezebb elérnie, hogy a lélek elbukjon, de tudja azt is, hogy ha eléri, hogy a teremtmény megbántsa az Urat, akár csak egy csekélységgel is, a kétségbeesés súlyos kísértésével veheti célba ennek az embernek a lelkiismeretét.

Ha tanulni szeretnétek egy szegény pap tapasztalatából, aki Istenen kívül másról nem is akar beszélni, azt tanácsolom, hogy amikor a test visszaköveteli elvesztett jogait, vagy – ami még rosszabb – a gőg dacosan fellángol, keressetek gyorsan menedéket az isteni sebekben, amelyeket az Urat a keresztre rögzítő szögek és az oldalát átszúró lándzsa nyitott Krisztus Testén. Szíveteket követve siessetek oda, és árasszátok el az Úr sebeit minden szeretetetekkel, amely emberi és isteni. Így mutatjuk meg, hogy vágyunk a vele való egységre, hogy Krisztus testvéreinek érezzük magunkat, akikben ugyanaz a vér csörgedezik, és ugyanazon Anya gyermekei vagyunk, hiszen ő az, aki Jézushoz vezetett minket.