Pontlista

Jézus megállt, és megparancsolta, hogy hívják őt eléje. Néhány jóakaratú körülálló biztatja: Bízzál! Kelj fel, hív téged!15 Ez nem más, mint a keresztény hivatás felszólítása! De ez nemcsak egyetlen isteni hívás; gondoljuk meg, hogy az Úr bennünket minden pillanatban keres: Kelj föl – mondja nekünk – emelkedj föl lustaságodból, kényelemszeretetedből, kicsinyes önzésedből, parányi gondjaidból. Kelj föl a lapos földről, amelyhez tapadsz tompán és körvonalazatlanul. Legyél magasabb, növekedj súlyban, térfogatban, természetfölöttibb látásban.

Mire az ledobta fölső ruháját, fölugrott, és odament hozzá16. Nem tudom, voltál-e háborúban. Sok éve, hogy láttam egy csatateret néhány órával a harc megszűnte után: a földön szanaszét gyapjútakarók, kulacsok, hátizsákok hevertek családi emléktárgyakkal, szeretett emberek leveleivel és fényképeivel szanaszét… Nem a vesztesek szórták el mindezt, hanem a győztesek; minden poggyásztól megszabadultak, hogy könnyebben be tudják venni az ellenséges állást. Úgy tettek, mint Bartimeus, mikor Jézushoz sietett.

Ne feledd, hogy áldozatra van szükség ahhoz, hogy Jézushoz jussunk; szükséges, hogy mindent elvessünk, ami ebben zavarhat: takarót, hátizsákot, kulacsot. Tégy így te is Isten dicsőségére vívott harcodban, ebben a szeretetért és békéért vívott harcban, amely által ki akarjuk terjeszteni Krisztus birodalmát. Ahhoz, hogy szolgálhasd az Egyházat, a pápát és a lelkeket, késznek kell lenned arra, hogy minden fölöslegesről lemondj: a takaróról, amely fagyos éjszakákon védelmed volna, családi emlékeidről, amelyekhez annyira ragaszkodsz, a vízről, amely felfrissít. Leckét tanulunk hitből, leckét tanulunk szeretetből; és megtanuljuk belőle, hogy így kell szeretnünk Krisztust.

Ha figyelmesen hallgatjuk Szent Pál buzdítását, az felkavar, és szívünket mélyen megrendíti: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek.”1 Ma újra emlékezetembe idézem e szavakat, és emlékeztetlek benneteket és az egész emberiséget is arra, hogy Isten azt akarja, hogy szentek legyünk.

Ahhoz, hogy a lelkeknek elhozzuk az igazi békét, hogy átalakítsuk a világot, és a világ dolgain keresztül Istent, a mi Urunkat keressük, nélkülözhetetlen a személyes életszentség. Amikor különböző országokból származó és nagyon eltérő társadalmi helyzetű emberekkel beszélgetek, gyakran kérdezik tőlem: Mit mond nekünk, házasoknak? És nekünk, akik a földeken dolgozunk? Az özvegyeknek? És a fiataloknak?

Mindig elmondom nekik, hogy egy „fazékból” adok mindenkinek. Majd elmagyarázom, hogy az Úr Jézus kivétel nélkül mindenkinek hirdette az Örömhírt. Egyetlen „fazék” van és egyetlen étel: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.”2 Isten minden egyes embert az életszentségre hív, mindenkitől szeretetet kér: fiataloktól és idősektől, egyedülállóktól és házasoktól, egészségesektől és betegektől, tanultaktól és tanulatlanoktól, függetlenül attól, hogy hol élnek és dolgoznak. Egyetlen módja van annak, hogy az Istennel való kapcsolatunk és a belé vetett bizalmunk növekedjék: az imában találkozni vele, beszélgetni vele, két szív közötti párbeszédben kimutatni neki a szeretetünket.

A mindennapi élet

Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a keresztény életnek nem egy rendkívüli formájáról beszélek. Mindannyian gondolkodjunk el azon, hogy mi mindent tett értünk Isten, és mi hogyan viszonoztuk ezt. Ha bátran végezzük el ezt a személyes lelkiismeret-vizsgálatot, akkor meglátjuk, hogy mi hiányzik még belőlünk. Tegnap nagyon megható volt, amit egy japán katekumenről meséltek nekem, aki a katekizmust tanítja másoknak, akik még nem ismerik Krisztust. Elszégyelltem magam. Nagyobb, sokkal nagyobb hitre van szükségünk, és a hittel együtt szemlélődő lelkekké kell válnunk.

Gondoljatok még egyszer belső csöndben arra az isteni figyelmeztetésre, amely nyugtalansággal tölti el a lelket, mégis olyan édes, mint a lépesméz: „redemi te et vocavi te nomine tuo: meus es tu”,40 megváltottalak és neveden szólítottalak, enyém vagy! Ne vegyük el Istentől azt, ami az övé. Ő olyan Isten, aki annyira szeretett minket, hogy meghalt értünk, aki öröktől fogva, még a világ teremtése előtt kiválasztott minket, hogy szentek legyünk előtte41, és aki folyton alkalmat kínál nekünk a megtisztulásra és az odaadásra.

Ha esetleg még mindig kételkednénk, az Úr szavai további megerősítést jelentenek: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt”,42 amely a szemlélődő lélekként végzett munkátokból fakad.

Hitre, természetfölötti hitre van szükségünk. Ha a hit meggyengül, az ember hajlamos azt gondolni, hogy Isten messze van, és alig törődik a gyermekeivel. A vallást egyfajta kiegészítőnek tekinti, amelyet akkor hív segítségül, amikor már nincs más eszköz a kezében, és látványos megnyilvánulásokat, rendkívüli eseményeket vár, bár az nem világos, hogy milyen alapon. Amikor azonban valóban élő hit járja át a lelket, akkor az ember felfedezi, hogy a keresztényeknek nem kell letérniük a mindennapi emberi élet útjáról, mert az a nagy életszentség, amelyre Úr hív minket, minden egyes nap apró dolgaiban rejtőzik itt és most.