Pontlista

Azt mondhatjuk, hogy Urunk úgy áll küldetéséhez, amelyet Atyjától kapott, hogy mindig az adott napnak él, és ahogy az őt hallgatókat tanítja isteni szavaival: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit egyetek, se a testetek miatt, hogy mibe öltözzetek. Az élet több az eledelnél, és a test a ruházatnál. Nézzétek a hollókat! Nem vetnek, nem aratnak, nincs kamrájuk, nincs magtáruk, és az Isten táplálja őket. Mennyivel többet értek ti akárhány madárnál! (…) Nézzétek a liliomokat, hogyan növekednek! Nem fonnak és nem szőnek; mégis, mondom nektek: Salamon teljes dicsőségében sem volt úgy öltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vetik, Isten így ruházza, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűek13!

Mennyi gondot, mennyi aggódást takaríthatnánk meg, ha erősek volnánk a hitben, és jobban bíznánk az isteni gondviselésben! Ha bizonyosabbak lennénk az isteni segítségben, amely soha sem hagy bennünket cserben! Akkor nem emésztene a sok gond, mert az Úr szava szerint ezeket a pogányok keresik14, vagyis azok, akiknek nincs érzékük a természetfölöttiek iránt. Barátként, papként, atyátokként szeretném minden élethelyzetre vonatkozóan emlékezetetekbe idézni a bizakodást, hiszen Isten irgalmából mindannyian Atyánk gyermekei vagyunk, aki mindenható, az égben és a szívetek mélyén lakik. S ezért, mintha tűzzel tenném, szeretném szívetekbe írni, hogy földi utunkon – belsőleg elszakadva oly sok, állítólag nélkülözhetetlen dologtól – csak optimizmusra van okunk. Atyátok azonban tudja, hogy szükségetek van ezekre15, és ő majd gondoskodik mindenről. Higgyétek el, csak így élhetünk a teremtés uraiként16, és nem esünk abba az iszonyú szolgaságba, amelybe sokan mások, akik elfelejtik, hogy ők Isten gyermekei, és túlbuzgón tervezik a holnapot vagy egy későbbi időpontot, amikor talán már nem is élnek.

Engedjétek meg nekem megint, hogy egy kicsit beavassalak személyes tapasztalataimba. Isten jelenlétében nyitom meg lelkemet nektek, abban a meggyőződésben, hogy nem példakép, hanem csak szegény, nyomorult ember, alkalmatlan, tompa szerszám vagyok, amelyet azért használt fel az Úr, hogy világosan megmutassa, Ő még egy asztallábbal is csodálatosan tud írni. Mikor tehát magamról mesélek, eszembe sem jut, hogy amit teszek, annak a legcsekélyebb érdemet is tulajdonítsam; még kevésbé akarlak titeket arra biztatni, járjátok ugyanazt az utat, amelyen az Úr engem vezetett; mert lehet, hogy az Úr tőletek nem ugyanazt kéri, ami nekem annyit segített, hogy Isten művében, amelynek egész életemet szenteltem, szabadon dolgozhassak.

Mivel saját kezemmel tapinthattam, saját szememmel láthattam, azért állítom nektek a következőt: ha rábízzátok magatokat az isteni Gondviselésre, ha mindenható karjába kapaszkodtok, akkor mindig meglesz az, amivel Istent, az Anyaszentegyházat és a lelkeket szolgálni tudjátok anélkül, hogy el kellene hanyagolnotok kötelességeiteket. És élvezni fogjátok azt az örömöt és azt a békét, amelyet mundus dare non potest17, amelyet a világ nem adhat, és amelyet az összes földi jó birtoklása meg nem adhat.

Az Opus Dei kezdetei óta, 1928-tól – miközben semmiféle anyagi segítségem nem volt – és személyesen egyetlen fillérem sem; nem is avatkoztam gazdasági kérdésekbe, amelyek magától értetődően föllépnek, amint hús-vér emberek, vagyis nem angyalok kezdenek dolgozni egy művön, és anyagi eszközökre van szükségük ahhoz, hogy a munka eredményes legyen.

Az Opus Deinek mindig sok ember nagylelkű segítségére volt szüksége, hogy fenntartsa apostoli műveit, és azt hiszem, ez így is marad mindig, az idők végéig. Mert egyrészt ezek a művek sohasem lesznek nyereségesek, másrészt, bár növekszik munkatársaink száma és gyermekeim teljesítménye, az apostoli mű maga is terjedelmesebb lesz, és szaporodni fognak a felkérések apostoli tevékenységekre. Ezért kellett olykor nevetnie gyermekeimnek, ha nyomatékosan buzdítottam őket hűségre az isteni kegyelemhez, és közben egyszuszra fölszólítottam őket, hogy imádkozzanak merészen és kitartóan több kegyelemért... és több pénzért, a csengő érmékért, amelyek sürgősen kellettek.

Az első években még a legszükségesebb dolgok sem voltak meg. Isten tüzének vonzására iparosok, alkalmazottak, diákok gyűltek körém... Nem tudtak semmit szegénységünkről és nyomorúságos helyzetünkről, mert az Opus Deiben, hála Isten kegyelmének, mindig megpróbáltunk úgy dolgozni, hogy amilyen sok az áldozat és az ima, annyira láthatatlan legyen. Ha most visszagondolok arra az időre, teljes szívemből köszönetet kell mondanom Istennek. Micsoda biztonságban éreztük magunkat! Tudtuk, hogy csak Isten országát és igazságát kell keresnünk, és a többit mind megkapjuk ráadásképpen18. Nyugodtan mondhatom, egyetlen apostoli kezdeményezés sem maradt el anyagi eszközök hiányában. A megfelelő pillanatban megszerezte számunkra a szükségeseket így vagy úgy Isten, a mi Atyánk szokásos gondoskodása. Tisztába kellett, hogy jöjjünk vele: ő tud fizetni.

A világon igen sok ember él aggodalmaskodva és felszínesen. De sok jóravaló ember is van, akik – jóllehet csak emberbarátságból és természetfeletti távlat nélkül – eljegyezték magukat egy nemes eszmével, és vállalják a lemondás minden formáját, s nagylelkűen fölemésztik magukat embertársaik szolgálatában, hogy szenvedéseiket enyhítsék és segítsenek nehézségeik leküzdésében. Övék minden tiszteletem és csodálatom elszántságuk miatt, amellyel dolgoznak legfőbb eszményeikért. De kötelességem emlékeztetni arra, hogy minden, amit ezen a földön saját ügyünkként szorgalmazunk, kizárólag a mulandóság pecsétjét hordozza. Halljátok a Szentírás szavait: Amikor azonban néztem műveimet, valahányat kezem alkotott, és a fáradságot, amellyel hiába törtem magamat, láttam, hogy az egész csak hiúság és szélkergetés, és nincs maradandó a nap alatt5.

Ez a mulandóság azonban nem fojtja el a reményt. Ellenkezőleg, amint elismerjük, hogy milyen nyomorúságosak és mulandók a földi tevékenységek, cselekvésünk nyitottá válik az igazi reményre, amely minden emberi művet felemel és az Istennel való találkozás színhelyévé tesz. Ilyen módon világítja meg majd örök fény a munkát, elűzve a csalódás árnyait. Ha viszont földi vállalkozásainkat minden mást megelőzővé tesszük, és szem elől tévesztjük az Istenben való örök életet, azt a célt, amelyre teremtettek bennünket, – az Urat szeretni és tisztelni, hogy majd a mennyben birtokoljuk őt – , akkor a nagyszerű tervekből árulás lesz, sőt átváltoznak az embert lealacsonyító eszközökké. Emlékezzetek Szent Ágoston híres és nagyon őszinte felkiáltására, akinek abban az időben, amikor Istent nem ismerte és a boldogságot tőle távol kereste, oly sok keserűséget kellett átélnie: Te teremtettél minket Uram, hogy a Tieid legyünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg Benned meg nem nyugszik!6 Az emberi életben nincs talán tragikusabb, mint azok a csalódások, amikor az ember meghamisítja a reményt úgy, hogy másba helyezi és nem abba a Szeretetbe, amely betölt anélkül, hogy valaha jóllakatna.

Az, hogy Isten gyermekének érezhetem – tudom – magam, igazi reménnyel tölt el engem, és szeretném, ha ti is így lennétek. A remény pedig mint természetfölötti erény, teljesen alkalmazkodik a természetünkhöz, és így emberi erény is. Boldog vagyok abban a bizonyosságban, hogy a mennybe jutunk, ha végig hűségesek maradunk, és hogy a boldogság részesei leszünk, quoniam bonus7 mert az Isten jó és határtalan az irgalma. Ez a meggyőződés megérteti velem, hogy csak azon van az örökkévalóság eltörölhetetlen pecsétje, és csak annak van el nem múló értéke, ami Isten nyomát magán viseli. Ezért a remény nem választ el a földi dolgoktól, hanem új, keresztény módon vezet el hozzájuk úgy, hogy arra törekszem, hogy mindenütt fölfedezzem az elesett természet Istenhez való kapcsolódását, a teremtő és megváltó Istenhez.

Reménykedjünk – miben?

Némelyek esetleg azon tűnődnek: Miben kellene nekünk keresztényeknek remélnünk? A világ sok javát kínálja nekünk, amelyek a boldogságra és szeretetre vágyó szívet vonzzák. Ezenkívül békét és örömöt akarunk nagylelkűen mindenhova vinni, nem elégszünk megazzal, hogy saját magunknak jó dolgunk van, hanem fáradozunk mások javáért is.

Egyes emberek látóköre ugyan elismerésreméltó, mégis túl lapos, és csak mulandó, futólagos ideálokra irányult. Elfelejtik, hogy a keresztényeknek sokkal magasabb – végtelen – célra kell vágyakozniuk. A mi célunk az isteni Szeretet, és ezt soha el nem múló örömmel akarjuk élvezni. Ha ez a mi világunk egyszer végetér, mindenkinek mindene el fog enyészni; s az egyes ember számára már előbb elmúlik minden, tudniillik a halállal, mert sem a gazdagság, sem a hírnév nem fog bennünket a sírba elkísérni. Ezért tanultunk meg a remény szárnyán imádkozni, amely a szívet Istenhez emeli: In te, Domine, speravi, non confundar in aeternum8, Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek most és mindörökkön-örökké.

Az Úr nem azért teremtett bennünket, hogy itt maradandó helyet készítsünk magunknak9, mert ez a világ út az eljövendőhöz, mely szenvedésmentes lakóhellyé lesz10. Ennek ellenére Isten gyermekeiként nem szabad hátat fordítanunk a földi tevékenységeknek, mert Isten állít bennünket oda, hogy megszenteljük őket, és átitassuk hitünkkel, mert csak ez a hit tud minden egyes léleknek és a környezetünk egészének igazi békét és örömöt adni. 1928 óta ez volt állandó témája igehirdetésemnek: a társadalmat sürgősen kereszténnyé kell tenni, és a világban minden szinten fölébreszteni a természetfeletti gondolkodást: mindannyiunknak fáradoznia kell azon, hogy a napi tevékenységünket, munkánkat, hivatásunkat a kegyelem dimenziójába helyezzük. Akkor majd minden emberi tevékenység új reményben tündököl, amely ennek a világnak az idején és mulandóságán túlra utal.

A keresztség által Krisztus igéjének hordozói vagyunk, amely a megsebzett lelkeket megnyugtatja, lelkessé teszi, és eltölti békével. Hogy az Úr bennünk és általunk hasson, meg kell mondanunk neki, hogy készek vagyunk harcolni minden nap, akkor is, ha gyengének és haszontalannak hisszük magunkat, és ránknehezedik nyomorúságunk és gyöngeségünk súlyos terhe. Mindig újból mondanunk kell neki, hogy bízunk benne és segítségében, ha úgy kell: minden remény ellenére11, mint Ábrahám. Így fogunk új buzgósággal dolgozni, és embertársainknak olyan nyugalmat hozni, amelyben nincs gyűlölet, gyanakvás, korlátoltság, értetlenség és pesszimizmus, mert Isten mindent meg tud tenni.

Újítsátok meg minden nap egy határozott Serviam!-mal – Téged akarlak szolgálni, Uram! – a szándékot, hogy nem adjátok föl, nem lesztek lusták és hanyagok, több reménnyel és optimizmussal fogtok hozzá a munkához. Hiszen meg vagyunk róla győződve, hogy egy őszinte szeretettel végzett tett kiegyenlíti a vereséget, amelyet egy csetepatéban elszenvedtünk.

A remény erénye, a bizalom, hogy Isten gondviselésével és mindenhatóságával vezet bennünket, hogy minden szükséges eszközt megad számunkra, fölidézi, milyen jó az Úr az emberekhez, hozzád és hozzám. Ő mindig kész bennünket meghallgatni, és sohasem fárad bele, hogy figyeljen ránk. Ő mindenről akar hallani tőled: örömeidről, sikereidről és szeretetedről éppúgy, mint szükségeidről, szenvedéseidről és kudarcaidról. Remélj tehát benne nemcsak akkor, amikor gyengeségeidbe ütközöl, fordulj mennyei Atyádhoz jó és rossz helyzetekben, keresd szüntelenül irgalmának védelmét. Nem kell ahhoz nagy alázat, hogy észrevegyük, hogy semmi vagyunk, nullák hosszú sora, de ez a belátás leküzdhetetlen erővé alakul át, mert a nullák bal oldalán Krisztus áll: milyen mérhetetlenül nagy szám! Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől kellene félnem?26

Szokjátok meg, hogy minden dolog mögött észrevegyétek Istent. Tudatosodjon bennetek, hogy Ő mindig vár ránk, lát bennünket, joggal kívánja, hogy hűségesen kövessük, anélkül, hogy elhagynánk azt a helyet, amely a világban nekünk jutott. Szerető éberséggel haladjunk utunkon őszintén akarva, hogy nem hagyjuk cserben isteni kísérőnket.

Isten gyermekének ezt a küzdelmét nem szomorú lemondás, sötét lehangoltság vagy örömtelenség kíséri, ez egy szerető szív küzdelme, akinek a munkánál és a pihenésnél, az örömben és a szenvedésben a szeretett másik lebeg a szeme előtt, és az ő kedvéért minden nehézséget elvállal. Ráadásul nálunk ez úgy van – szeretném elismételni –, hogy Isten sohasem veszít csatát. Vele szövetkezve mindig győztesnek nevezhetjük magunkat. A tapasztalatom az: ha kérését hűen követtem, akkor zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem. Felüdítette lelkemet, és az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért. Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvígasztaltak engem27.

A lélek harcában a stratégia többnyire az idővel függ össze, a megfelelő eszközöket türelmesen és kitartóan kell alkalmazni. Indítsátok fel magatokban sokszor a reményt! Gondoljatok arra: belső életetekben vereségeket fogtok majd szenvedni, megingásokat is átéltek – adja Isten, hogy alig észrevehetőek legyenek –, mert senki sem mentesül az ilyen megrázkódtatásoktól. De az Úr, aki mindenható és irgalmas, megadta nekünk a megfelelő eszközöket, hogy győzhessünk. Elég, ha ezeket alkalmazzuk, és eltökélten – ezt már említettem – mindig újra kezdünk, amikor szükség van rá.

Járuljatok hetente a szentgyónáshoz, az isteni megbocsátás szentségéhez – és mindig, amikor szükségetek van rá, de ne engedjetek tapodtat sem az aggályoknak. Kegyelembe öltözve sikerül a hegyeken átkelni28, keresztény kötelességeink betöltésének meredek útját állhatatosan végigjárni. Ha jóakarattal folyamodunk ezekhez a segítségekhez és arra kérjük, az Urat, hogy reményünket nap, mint nap erősítse bennünk, akkor mienk lesz istengyermekségünk ragadós öröme: Ha Isten velünk, akkor ki ellenünk?29 Tehát optimizmus. A remény erejével fogunk küzdeni, hogy kiirtsuk a mocskot, megszüntessük, amit a gyűlölet magvetői szétszórnak. Új, barátságos szemlélettel fogjuk a világot újra felfedezni. Isten kezeiből szépen és tisztán került ki, és rajtunk múlik, ha képesek leszünk igazi megbánásra, hogy az Úrnak ebben a szépségében visszaadjuk.

Égre emelt tekintettel

Ha a reményben növekszünk, a hitben is biztosabbak leszünk, mert a hit alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk30. Ebben az erényben növekedni annyit jelent, mint esedezni az Úrhoz, hogy gyarapítsa bennünk a szeretetet, mert igazi bizalmunk csak abban van, amit teljes odaadással szeretünk. És érdemes az Urat szeretni. Ti is tapasztaltátok, akárcsak én, hogy aki szeret, az fenntartás nélkül odaadja magát, a kölcsönösen szerető szívek együtt dobbanásának köszönhetően. De milyen is lesz az Isten szeretete? Nem tudjátok, hogy Krisztus mindegyikünkért életét adta? Az Úr megváltó áldozata valóban a mi nyomorúságos, szűkösen érző szívünkért volt.

Az Úr gyakran beszél arról a jutalomról, amit halála és föltámadása által szerzett meg. Elmegyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek31. A mennyország földi utunk célja. Jézus Krisztus előttünk ment, és ott vár bennünket az Istenanyával és Szent Józseffel – akit én oly nagyon tisztelek, az angyalokkal és a szentekkel.

Mindig voltak tévtanítók, már az apostolok idejében is, akik próbálták megfosztani a keresztényeket a reménytől. Ha tehát Krisztusról azt hirdetjük, hogy a halálból feltámadt, hogyan mondják egyesek közületek, hogy nincs halottak föltámadása? Mert ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is…32 A mi utunk isteni út. Jézus az út, az igazság és az élet33. Ő a biztos záloga annak, hogy ez az út az örök boldogságba vezet, ha nem szakadunk el az Úrtól.

Milyen csodálatos lesz, amikor isteni Atyánk azt mondja nekünk: Jól van, derék és hű szolga! A kicsiben hű voltál, sokat bízok rád! Menj be Urad örömébe34. Remény! Ez a szemlélődő lélek csodája. Hitből, reményből, szeretetből élünk. És a remény erőssé tesz bennünket. Emlékeztek Szent János szavaira? Írtam nektek fiatalok, erősek vagytok, Isten igéje megmarad bennetek, és a gonoszt legyőztétek35. Az Úr sürget minket, az Egyháznak és az egész emberiségnek örök fiatalságot akar. Ugyanúgy, ahogy Midas király, aki mindent, amit megérintett arannyá változtatott, ti minden emberit istenivé tudtok tenni.

Sohase felejtsétek el: a halál után az Örök Szeretet fogad be titeket. És benne, Isten szeretetében, ráadásul megtaláltok újra minden tiszta szeretetet, amelyet a földön éreztetek. Az Úr azt akarja, hogy életünk e rövid idejét munkával töltsük, és mint Jézus, jót cselekedjünk36. Ezalatt várakozással kell figyelnünk arra a szerető hívásra, amit Antióchiai Szent Ignác hallott a lelkében, amikor mártírságának órája közeledett: Jöjj az Atyához!37, Atyádhoz, aki vágyakozva vár rád.

Kérjük Isten Anyját, Spes nostra – reményünket – lobbantsa lángra bennünk a szent kívánságot, hogy egyszer mindannyian az Atya házában lakjunk. Semmi sem fog aggasztani minket, ha szívünket lehorgonyozzuk az igazi hazánk utáni vágyba. Az Úr kegyelme elröpíti csónakunkat a vágyott parthoz.