Pontlista

A keresztények útja

Mennyire átlátható Krisztus tanítása! Kinyitjuk az Újszövetséget, amint szoktuk, most a Máté evangéliumának tizenegyedik fejezetét: Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű4. Érted? Tőle, Jézustól kell tanulnunk. Ő az egyetlen példakép. Ha botlás és az ösvényről való letévedés nélkül akarsz előre jutni, elég ha ott mész, ahol ő ment, beleilleszted lábadat az ő lábnyomába, az ő alázatos, türelmes szívébe bemerészkedve iszol parancsainak és vonzó szavainak forrásából. Röviden ez ennyi: az legyen a törekvésed, hogy olyan légy, mint Krisztus, másik Krisztus légy testvéreid, az emberek közt.

De hogy senki se képzeljen valami mást, szemügyre veszünk egy másik helyet is Máté Evangéliumából: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem5. Isten útja a lemondás útja, az önmegtagadásé, de ezzel együtt nem a szomorúságé és az ijedt magatartásé.

Nézd Krisztus nekünk adott példáját a betlehemi jászoltól a golgotai trónusig. Lásd meg, önmagát mennyire elfelejtve vállalta a nélkülözést: az éhséget, szomjúságot, kimerültséget, forróságot, bántásokat, értetlenséget, könnyeket…6 – de ott van öröme is, hogy elhozta minden embernek az üdvösséget. Nagyon szeretném, ha bevésnéd értelmedbe és szívedbe Szent Pál fölszólítását az efezusiakhoz, hogy kövessék bátran Krisztus lépéseit; az volna a kívánságom, hogy elmélkedj ezen gyakran, hogy gyakorlati következtetéseket vonj le belőle. Szent Pál azt írja: Kövessétek tehát, mint kedvelt gyermekek, Isten példáját, s éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát adományként, jó illatú áldozatul Istennek7.

Jézus odaadta magát, engesztelő áldozat lett szeretetből. Te pedig a tanítványa vagy, Isten gyermekéül választott, akit a keresztfa árán megváltott – te is kész kell, hogy légy arra, hogy föláldozd magad. Ezért nem szabad a mi viselkedésünknek, soha egy helyzetben se önzőnek, bénultnak, nyárspolgárinak, könnyelműnek – vagy hülyének lennie – bocsásd meg, hogy ilyen durván őszinte vagyok. Ha csak arra törekszel, hogy az emberek becsüljenek, ha csak az a kívánságod, hogy kedvelt és tekintélyes légy, – akkor letértél az útról(…) Csak azok fognak a Szent Városba belépni, ott kipihenni magukat, és a királlyal mindörökké uralkodni, akik a szenvedések kegyetlen, meredek és keskeny útját járják8.

Szabad elhatározással kell a kereszthordozás mellett döntened, különben csak a száddal csatlakozol Krisztushoz, tetteid meghazudtolnak. Így sohasem lesz meghitt, igazi szeretettel telített kapcsolatod a Mesterrel. Nekünk, keresztényeknek egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennünk, hogy nem vagyunk Krisztus közelében, ha nem szánjuk el magunkat arra, hogy szeszélyeink, hiúságunk, jólétünk, érdekeink egész halmazáról önként lemondjunk. Nem szabad egyetlen napunknak sem elmúlnia anélkül, hogy kegyelemmel és az önmegtagadás sójával ne ízesítenénk. De ne engedd gondolataidba beférkőzni azt az elképzelést, hogy boldogság nélküli életre vagy ítélve, mert nagyon szegényes boldogságban lesz részed, ha nem tanulod meg önmagad legyőzését, ha hagyod zsarnokoskodni rajtad szenvedélyeidet és szeszélyeidet ahelyett, hogy fölegyenesedve hordanád a keresztet.

Eszembe jut ennél a pontnál a spanyol aranykor egyik klasszikusának az elbeszélése, amelyet néhányan közületek már bizonyosan hallottak más elmélkedések alkalmából. A szerző egy álmot ír le. Két út nyílik előtte: egyik széles, könnyen járható, sok hívogató vendéglő és pihenőhely van mellette. Lovasok és kocsik mennek rajta zenélve és nevetve, ostoba zsivajt csapnak. Sokan vannak, nagyon sokan. Úgy tűnik, mind ittasok, mámorosan jól érzik magukat. De mámoruk hamis és gyorsan múló, mert az út mély szakadékba vezet. Ez az elvilágiasodott ember útja, a javíthatatlan nyárspolgáré. Örömöt fitogtatnak, amelyet nem éreznek; kielégíthetetlenül keresik az új, kellemes és szórakoztató dolgokat. A fájdalom, a lemondás és az áldozat szorongással töltik el őket. Krisztus keresztjéről nem akarnak tudni; szerintük ezt a bolondoknak találták ki. De igazában ők a bolondok: rabszolgái az irigységnek, tobzódásnak, érzékiségnek; a végén már önmagukkal is szembekerülnek, rájönnek, bár későn, hogy eljátszották földi és örök boldogságukat néhány unalmas semmiségért. Az Úr int bennünket: Aki meg akarja menteni életét, elveszti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?9

Az álomlátó a novellában megpillant egy másik utat. Ez ellenkező irányba vezet, és annyira keskeny és meredek, hogy lovon nem lehet járni rajta. Az utazók gyalog és lassan kapaszkodva jutnak rajta magasabbra. Vidám arccal kúsznak sziklagörgeteg közt és ott, ahol csak tüskés bozót nő. A töviseken itt-ott ruhafoszlányok maradnak, és a tövisek néha még a húsukba is beletépnek. De az út végén csodálatos kert várja őket, az örök boldogság, a menny. Ez a szentéletű emberek útja, akik készséggel megalázzák magukat Krisztusért, és föláldozzák a többiekért. Az itt járók nem félnek attól, hogy az út ennyire fáradságos fölfelé. Szeretettel hordozzák a keresztet, ha nehéz is, mert tudják, hogy egyenes derékkal tudnak járni a rájuk nehezedő teher alatt, mivel Krisztus az erejük.

A célra szegezett tekintettel

Ezeket az igazságokat ilyen keményen tárom elétek, hogy vizsgáljátok meg lelkiismeretesen, milyenek az indítékok cselekvésetekben. Így majd helyretesztek egyetmást, és újból Isten és embertestvéreitek szolgálatába tudjátok állítani. Hiszen látjátok, Isten milyen közel van hozzánk, mellettünk lépked. Ránk nézett szeretettel, és meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban14.

Tisztítsátok meg szándékotokat, tegyetek mindent Isten iránti szeretetből, öleljétek át örömmel a napi keresztet. Ezerszer mondtam el már, mert meggyőződésem, hogy ezeket a belátásokat mintegy vésővel kell beleírni minden keresztény szívébe. Ha a kellemetlenségeket és a fizikai és lelki fájdalmat nemcsak elviseljük, hanem szeretjük, és fölajánljuk Istennek minden ember és a magunk bűneiért engesztelésül, akkor – ezt biztonsággal állíthatom nektek – nem nyomaszt bennünket tovább a szenvedés.

Akkor már nemcsak valamiféle keresztet hordozunk, hanem felismerjük Krisztus keresztjét, és vígasztal az a tudat, hogy ennek a keresztnek a terhét a Megváltó hordja. Együtt fogjuk vele hordozni, mint cirenei Simon, aki a mezőről jött, és megérdemelt pihenőjére vágyott, de arra kényszeríttették, hogy tartsa oda a vállát, segítsen Jézusnak15. Önként azzá válni, ami akkor cirenei Simon volt a Fájdalom Emberének ronccsá vált teste mellett – szerető lélek számára nem szerencsétlenség, hanem bizonyság arra, hogy Isten közel van hozzánk, kiválasztottjaként megáld ezzel a teherrel.

Gyakran mondták már csodálkozva nekem, hogy gyermekeim az Opus Deiben, hála Istennek, mindig vidámak, vidámságuk fertőz. Magától értetődik, hogy így van, és mindig ugyanúgy magyarázom meg: persze hogy örülnek, mert nem félnek az élettől, és nem félnek a haláltól, nem engedik, hogy fölülkerekedjen rajtuk valamilyen kellemetlenség, az igyekezetük, hogy mindennap az áldozatvállalás szellemét éljék; készen arra, hogy gyöngeségeik és nyomorúságuk ellenére, háttérbe szorítsák magukat, hogy kellemesebbé, szeretnivalóvá tegyék embertársaik számára a keresztény ember útját.

Talán eddig a pillanatig még nem éreztük égető szükségét annak, hogy ilyen közelről kövessük Krisztus lépéseit. Talán még nem jutott el tudatunkig, hogy kis dolgokról való lemondásainkat összekapcsolhatjuk az ő megváltó áldozatával: vezeklésül bűneinkért, minden kor embereinek bűneiért, az ördög romboló tetteiért, aki non serviam-jával: nem szolgálok-kijelentésével szüntelenül szembeszáll Istennel… Hogy merészeljük képmutatás nélkül azt kiáltani: „Uram, fájnak nekem a bántások, amelyek szeretetreméltó szívedet érik!”, ha nem tudjuk rávenni magunkat, hogy lemondjunk valami csekélységről, vagy egy parányi áldozatot hozzunk az isteni szeretet dicsőítésére? Az engesztelés – a valódi vezeklés – gyors léptekkel vezet bennünket az odaadás és szeretet útján, az odaadásén, mert jóvátétellel tartozunk, a szeretetén, mert segíteni akarunk általa másoknak, amint Krisztus is segített nekünk.

Mostantól fogva igyekezzetek valóban szeretni. Ha szeretsz, nem panaszkodsz és nem tiltakozol. Néha jól tűrjük a nehézségeket, de nyögünk és panaszkodunk, és ezzel elfecséreljük Isten kegyelmét, megkötjük a kezét, hogy ne akarjon több ajándékot adni. Hilarem enim datorem diligit Deus24: Isten a jókedvű adakozót szereti. Azt, aki tudja, hogyan kell adni, vagyis szerető szívvel, önként, nem úgy, mint az, aki tüntet vele, és azt hiszi, szívességet tesz másoknak, amikor odaadóan viselkedik.

Tekints még egyszer életedre. Kérj bocsánatot hibáidért, melyeket lelkiismereted rögtön észrevesz: nem fékezted nyelvedet, gondolataid túl gyakran köröztek önmagad körül, kritikus gondolatba beleegyeztél, és most kényelmetlenül érzed magad, gondban vagy… Pedig nagyon boldogok lehettek! Az Úr azt akarja, hogy vidámak legyünk, örömtől ittasak! Azt akarja, hogy mi is az örömnek azon az útján járjunk, amelyen ő járt! Hogy csak akkor érezzük magunkat nyomorultnak, ha el akarjuk hagyni az ő útját, és rá akarunk térni a magunk önző és érzéki útjára, vagy ami még rosszabb, a képmutatók útját választjuk.

A kereszténynek hitelesnek, igazlelkűnek, őszintének kell lennie minden dolgában. Krisztus szellemének kell látszania viselkedésén. Ha valakinek következetesnek kell lennie ezen a világon, az a keresztény, mert őrá bízták a fölszabadító, üdvözítő igazságot25. Neki kell kamatoztatnia ezt az adományt26. Azt kérdezitek esetleg, Atya, hogyan érhetem el, hogy ilyen őszinte legyen az életem? Jézus Krisztus megadta Egyházának az összes eszközt, ami kell hozzá: megtanított imádkozni, megmutatta, milyen kapcsolatban kell lenni a mennyei Atyával; elküldte Lelkét, a Nagy Ismeretlent, hogy működjön lelkünkben; szentségeket hagyott ránk a kegyelem látható jeleiként. Ezeket az eszközöket használd. Legyen intenzívebb a belső életed. Imádkozz mindennap, és sohase húzd el válladat Krisztus keresztjétől, ettől az édes tehertől.

Maga Jézus szólított föl téged, hogy kövesd, légy jó tanítványa, vess földi utadon békét és örömöt, amilyet a világ nem tud adni. Ehhez pedig – újra mondom – az élettől és a haláltól való félelem nélkül kell előremennünk, és nem térni ki a fájdalom útjából aggódva. Mert egy keresztény számára a fájdalom a tisztulás eszköze, és alkalom arra, hogy a mindennapi történésekben őszintén szeressük embertársainkat.

Lejárt az időnk. Ezzel az elmélkedéssel, amelyet most befejezek, indítást próbáltam adni, hogy tűzz ki magadnak néhány jó föltételt, ne sokat, de legyenek konkrétak. Gondold meg: Isten azt akarja, hogy örülj. Ha lehetőségeid határai közt megteszed a legjobbat, ami tőled telik, boldog leszel, nagyon-nagyon boldog akkor is, ha mindig meglesz a kereszted. De neked a kereszt már nem vérpad, hanem Jézus Krisztus uralkodói trónja. Urunk mellett ott áll anyja, Mária, ő a mi Anyánk is. Eszközölje ki neked az erőt, amire szükséged van ahhoz, hogy eltökélten kövesd Fiának lépteit.