Pontlista

A tömegből egy olyan írástudó kérdezte az Urat, aki a saját, terméketlen kazuisztikájától már nem tudta megkülönböztetni a Mózes által kinyilatkoztatott tanítást. Jézus felelete mértéktartó, és a kérdés nagyon mély ismeretéből fakadó biztos meggyőző erővel így szól: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták1.

Képzeljétek magatok elé a Mestert, amint meghitten együtt van tanítványaival az utolsó vacsora termében. Közeledik szenvedésének kezdete, olyan emberek veszik körül, akiket szeret, a szíve hatalmas, lángoló tűz, és így szól: Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt2.

Hogy az Evangélium olvasása révén közelebb kerülhessetek az Úrhoz, mindig azt ajánlottam nektek, éljétek bele magatokat egy-egy jele- netbe, mintha ti volnátok az egyik ott levő személy. Akkor éppen úgy, mint Mária, – sok teljesen normális embert ismerek, akik így vannak – csak az ő számára lesztek ott, és csüggtök szaván, vagy mint Márta, szabadon el meritek neki mondani minden gondotokat, a legjelentéktelenebbeket is3.

Bizonyára számotokra is megrendítő, hogy János apostol – öreg emberként – egyik levelének nagy részét arra használja föl, hogy ennek az isteni tanításnak a követésére sarkalljon. A keresztények közt uralkodnia kell az Istentől jövő szeretetnek, Istentől, aki maga a szeretet. Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet14. Hosszan beszél a testvéri szeretetről, mert Krisztus által Isten gyermekei lettünk: Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk!15

Miközben keményen lelkünkre beszél, hogy nyitottabbak legyünk az isteni kegyelemre, emlékezetünkbe vési, hogy nagyszerű bizonyítékunk van az Atya szeretetére az emberek iránt: Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk16. Ő volt a kezdeményező. Megelőzött szeretetével, és ezt a példát adta nekünk, hogy vele együtt szolgáljunk másoknak, és – mennyire szívesen ismétlem – nagylelkűen tegyük szívünket a földre, hogy mások puhára lépjenek, és könnyebb legyen nekik a küzdelem. Így kell tennünk, mert olyan Atyának vagyunk a gyermekei, aki nem habozott forrón szeretett Fiát értünk odaadni.

A szeretet egyik első kifejezése, hogy a lélek rátér az alázat útjára. Ha önmagunk becsületes megismerésével rájövünk, hogy semmik vagyunk, ha megértjük, hogy ha nem volna velünk Isten kegyelme, a legnyomorúságosabb teremtmény is jobb lenne nálunk; ha tudjuk, hogy képesek vagyunk minden tévedésre és eltévelyedésre; ha a hűtlenség elleni elszánt küzdelmünk ellenére tapasztaljuk a bűnt magunkban – hogy tudnánk akkor másokról rosszat gondolni, hogy engednénk, hogy elvakultság, mássággal szembeni türelmetlenség vagy gőg töltse el a szívünket?

Az alázat tanít meg bennünket szelíden és magától értetődően arra, hogy mi a legjobb módja az embertársainkkal való érintkezésnek: mindenkit megérteni, elfogadni, felmenteni; nem okozni szakadást, korlátokat nem állítani, hanem – mindig! – az egyetértést segíteni. Nem hiába gyökerezik mélyen az emberben a békére, összetartásra, és a személyiség jogainak kölcsönös tiszteletben tartására való törekvés. Így lehet a figyelmességből testvériség, és ebben láthatóvá válik valami az ember legnagyobb értékéből: ha mi mind Isten gyermekei vagyunk, akkor a testvériség nem üres jelszó, sem utópia, hanem ugyan nehezen elérhető, de valós cél.

A gúnyolódóknak, kétkedőknek, közömbösöknek és azoknak, akiknek a gyávaság szabja meg viselkedését, meg kell, hogy mutassuk mi keresztények, hogy az ilyen szeretet lehetséges. Olykor ez elég nehéz lesz, mert az embert szabadnak teremtették, és kezében van a lehetőség, hogy esztelen elkeseredéssel Isten ellen lázadjon, mégis lehetséges, sőt nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű következménye Isten szeretetének és az Isten iránti szeretetnek. Ha te és én ezt akarjuk, akkor Krisztus is akarja. Akkor mélyebben megértjük, mennyire termékeny a fájdalom, az áldozat és az önzetlen odaadás az egymással való napi érintkezésben.

Az egyetlen út

Régóta tudjuk, hogy a felebaráti szeretet erényének, a keresztény élet központi tényének semmi köze azokhoz a karikatúrákhoz, amelyeket a fecsegők ránk akarnak tukmálni. De miért kell mindegyre prédikálni róla? Kötelességszerű gyakorlat csupán? Elmélet csupán, amelyet csak ritkán lehet valós tettekre váltani?

Ha környezetünkre tekintünk, könnyen jutunk arra a föltételezésre, hogy a szeretet illúzió. De ha természetfölötti szempontból, és mélyebben vizsgáljuk, megmutatkozik, miért van ez az erény a terméketlen senyvedés állapotában: hiányzik az állandó bensőséges kapcsolat Jézus Krisztussal, a tegező viszony az Úrral, és mert a lélek félreismeri sajátmagában a Szentlélek működését, azét a Lélekét, akinek első gyümölcse éppen a szeretet.

Utalva az apostol tanácsára – Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét32 – megjegyzi egy egyházatya: Ha szeretjük Krisztust, könnyű lesz nekünk egymás gyöngeségeit elviselnünk, azokét is, akiket még nem szeretünk, mert nem tettek semmi jót33. Ez a szeretetben való növekedés fölfelé vezető útja. Tévedés volna azt hinni, hogy először a humanitás és a szociális segítség műveiben kell gyakorolni magunkat, és az istenszeretetet kikapcsolni. Ne hanyagoljuk el Krisztust a beteg felebaráttal való törődés miatt, mert Krisztuskedvéért kell a beteget szeretnünk34.

Tekintsetek folyton Krisztusra, lássátok, hogy nem adta föl istenvoltát, úgy alázta meg magát, és vett föl szolgai alakot35, hogy szolgálhasson bennünket; mert csak ebből a látószögből nyílnak meg nekünk azok a célok, amelyekért valóban érdemes fáradni. A szeretet keresi az egyesülést, az eggyé válást a szeretett személlyel. Ha egyesülünk Krisztussal, egészen eltölt bennünket a törekvés, hogy életét, az odaadást, a mérhetetlen szeretetet és a halált is vállaló áldozatot utánozzuk. Krisztus alapvető döntést kíván tőlünk: vagy önzésben és magunkra maradva sorvasztjuk el életünket, vagy egész szívvel elkötelezzük magunkat a szolgáló életre.