Pontlista

Máté evangéliumának huszonötödik fejezetében ezt olvassuk: Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásukat, és kimentek a vőlegény elé. Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos (Mt 25, 1-2). Az evangélium beszámol arról, hogy az okosok kihasználták az időt. Előrelátóan magukkal hozták a szükséges olajat, és készen várják a hívást, hogy itt az idő. Itt a vőlegény, gyertek ki elébe! (Mt 25, 6) Akkor meggyújtják lámpájukat, és örömmel sietnek eléje.

El fog jönni az a nap, amely nekünk az utolsó lesz. Nem félünk tőle, mert Isten kegyelmébe vetett szilárd bizalommal mostantól fogva készen állunk, hogy égő lámpákkal menjünk az Úr elé, készen az odaadásra, erős lélekkel, kis dolgokban megnyilvánuló szeretettel. Hiszen a mennyei nagy ünnep vár. Mi vagyunk, szeretett testvéreim, a vendégek az Ige menyegzőjén, mi, akik az Egyházban a hit birtokában vagyunk, a Szentírással tápláljuk magunkat, és ujjongva örülünk annak, hogy Isten kapcsolatban van az Egyházzal. Kérlek titeket, vegyétek fontolóra, lakodalmi ruhában jöttetek-e erre a menyegzőre, vizsgáljátok teljes komolysággal gondolataitokat és törekvéseiteket (Nagy Szt. Gergely, Homiliae in Evangelia, 38, 11 (PL 76, 1289)). Biztosítalak titeket, – és magamnak is ezt mondom – hogy ezt a lakodalmas ruhát abból az istenszeretetből szövik, amelyet a legjelentéktelenebb feladatokban is életünkké tettünk. Mert az apróságokat, a látszatra semmitmondó mozdulatot is észrevenni a szeretők szokása.

A mértékletesség gyümölcsei

A mértékletesség annyit jelent, hogy önmagunk urai vagyunk. Nem minden ragadhat zabolátlan árként magával, amit testileg, vagy lelkileg átélünk; tudnom kell, hogy nem tehetek meg akármit, amire képes vagyok. Bár kényelmesebb, hogy az úgynevezett természetes ösztönök vizein hagyjuk magunkat sodródni, de az út végén csak a szomorú egyedüllét vár saját nyomorúságunkkal.

Milyen sokan vannak, akik nem tagadnak meg semmit gyomruktól, szemüktől, kezüktől, és attól is idegenkednek, hogy meghallgassák, ha tisztaságról beszélnek nekik. A nemzőerőt – amely Isten adománya, hogy teremtő erejének részesei legyünk és önmagában magasztos dolog – rosszul használják fel, puszta eszközül önzésük szolgálatában.

Nem szívesen beszélek a tisztátalanságról. Szívesebben vizsgálom azt, hogy a mértékletesség milyen gyümölcsöket terem és az embert úgy szeretném látni, mint valódi embert, akit nem befolyásol az értéktelen csillogás, mint a szarkát. Az ilyen ember le tud mondani mindarról, ami lelkének kárára van, és tisztában van azzal is, hogy ezzel a lemondással csak látszólag hoz áldozatot: hiszen egy áldozatos élet sok béklyótól szabadítja meg, és szíve legmélyén megízlelheti Isten teljes szeretetét.

Ilyenkor az élet visszanyeri mértéktelenség által elhomályosított színeit, és ismét lehetővé válik számunkra, hogy másokkal törődjünk, másokkal megosszuk javainkat és fogékonyak legyünk az igazán nagy dolgok iránt. Az ilyen mértékletesség segíti a lelket abban, hogy józan, szerény és megértő legyen; könnyen és magától értetődően hajlik a tartózkodó magatartásra, ami azért vonzó, mert érezteti az értelem uralmát. A mértékletesség nem beszűkülést jelent, hanem távlatokat nyit. A beszűkülést sokkal inkább a mértéktelenség teremti, hiszen a szív saját magát dobja oda, amikor szánalmas módon elcsábul az első üres csinnadrattára.

Egy kis szamár volt a trónja

Forduljunk ismét az Evangéliumhoz, és tekintsünk példaképünkre, Jézus Krisztusra. Jakab és János anyjuk közremüködésével kérték az Urat, hogy a jobbján és a balján kapjanak majd helyet. A többi tanítvány mérgelődik miattuk. És az Úr mit válaszol? Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, aki pedig első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakér17.

Egy másik alkalommal, útközben Kafarnaum felé, mint sok más alkalommal, az Úr megelőzte őket. Amikor már otthon voltak, megkérdezte tőlük: „Miről beszélgettetek az úton?” Hallgattak, mert egymás közt arról tanakodtak az úton, hogy ki nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, s így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy gyereket, közéjük állította, majd ölébe vette, s folytatta: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”18

Nem szeretetreméltó, ahogy Jézus cselekszik? Oktatja a tanítványokat, és hogy a tanítását felfogják, élő példát mutat. Hív egy gyermeket, bizonyosan azok közül, akik ugyanabban a házban laktak, csendesen, sokat jelentő mozdulattal átkarolja, és ezzel mindent elmond: igen, szereti azokat, akik olyanokká lesznek, mint a gyermekek. És azután elmagyarázza, hová lehet eljutni ilyen egyszerűséggel és lelki alázattal: ezáltal Őt és a mennyei Atyát lehet átölelni.

Győzzétek le a restséget, ha az szívetekbe be akar lopakodni, és ne gondoljátok, hogy az imádság várhat. Benne jutunk el a kegyelem forrásához, ezt nem lehet másnapra halasztani. Most van itt az ideje! Isten egész nap szeretettel néz bennünket, ő az, aki az ima bensőséges találkozásában vezet bennünket: és – ismétlem – neked is, nekem is rá kell bíznunk magunkat, mint a testvérünkre, barátunkra, édesapánkra. Mondd Neki – én is ezt teszem most – hogy Ő végtelenül fölséges, teljességgel jó és irgalmas. És így folytasd: ezért akarlak Téged egészen szeretni, akkor is, ha faragatlan fickó vagyok, és, ha szegény kezem kérges és a földi út porától piszkos.

Talán először alig vesszük észre, de haladunk előre: határozott és biztos lépésekkel, összhangban Istennel, és azzal a biztos meggyőződéssel, hogy az Úr oldalán még a fájdalom, az önmegtagadás, és a szenvedés is édes. Milyen erősnek érzi magát Isten gyermeke, ha ennyire közel érzi magát apjához! Ezért vagyok biztonságban nálad, Uram és Atyám; bármi is történjék velem, mert Te vagy a sziklám és erődöm20.

„A tanítványok – írja Szent János – nem tudták, hogy Jézus az. Jézus azt mondta nekik: »Fiaim, nincs mit valami ennivalótok?«”27 Ez a meghitt jelenet örömmel tölt el. Jézus Krisztus – Isten! – szól így a tanítványokhoz! Ő, akinek már megdicsőült teste van. „»Vessétek a hálót a hajó jobb oldalára, és találni fogtok!« Kivetették, de kihúzni már nem tudták a tömérdek hal miatt.”28 A tanítványok most értik meg. Eszükbe jut, amit oly gyakran hallottak a Mestertől: emberhalásznak lenni, apostolnak. Most megértik, hogy ez lehetséges, mert maga Jézus vezeti a halászatot.

„Akkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: »Az Úr az!«29 Ez a szeretet, amely messziről felismeri az Urat. A szeretet veszi észre elsőként ezt a figyelmességet. Az ifjú apostol, aki Jézust – minden romlottságtól mentes – szíve egész szilárdságával, tisztaságával és gyöngédségével szereti, ő kiált fel: „Az Úr az!”

„Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét, mert neki volt vetkőzve, és a tengerbe vetette magát.”30 Péter a hit. Csodálatos merészséggel a tengerbe veti magát. János szeretetével és Péter hitével nincs lehetetlen.

A lelkek Istenhez tartoznak

„A többi tanítvány pedig a bárkával jött ki, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire.”31 Azonnal letették az Úr lábához az egész zsákmányt, hiszen az az övé. Tanuljuk meg ebből, hogy a lelkek Istenhez tartoznak, így a földön egyetlen ember sem nyilváníthatja őket saját tulajdonának, és hogy az Egyház apostoli tevékenysége – az üdvösség hirdetése és valósága – nem bizonyos emberek tekintélyén alapul, hanem Isten kegyelmén.

Jézus háromszor kérdezi meg Pétert, mintha lehetővé akarná tenni számára, hogy a háromszoros tagadást jóvátegye. Péter tanult saját keserű tapasztalatából. Tisztában van saját gyengeségével, és tudja, hogy nincs helye elsietett dicsekvésnek. Ezért mindent letesz Krisztus kezébe: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek! […] Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek.”32 És mit felel erre Krisztus? „Legeltesd bárányaimat! […] Legeltesd juhaimat!”33 Nem a tieidet, nem is a tieiteket, hanem az „enyéimet”! Ő teremtette az embert, ő váltott meg minden egyes lelket – ismétlem – saját vére árán.

Amikor az V. században a donatisták támadták az Egyházat, azt állították, hogy Hippó püspöke, Ágoston nem taníthatja az igazságot, mert nagy bűnös volt. Szent Ágoston megmondta hittestvéreinek, hogy mit válaszoljanak erre: „Ágoston a Katolikus Egyház püspöke; hordozza a terhét, amelyről Istennek tartozik számadással. A jók között ismertem meg őt. Ha rossz, ő tudja; ha jó, akkor sem belé helyeztem a reményem. Mert az első dolog, amit megtanultam a Katolikus Egyházban, az, hogy a reményemet ne egy emberre alapozzam.”34

Apostoli tevékenységünk nem a miénk. Miről beszélnénk, ha a miénk volna? Ez Krisztus apostoli munkája, mert Isten így akarja, és erre adott parancsot: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot.”35 A hibák tőlünk, a gyümölcsök az Úrtól származnak.

A Szép Szeretet Anyja

„Ego quasi vitis fructicavi…” „Jó illatot árasztok, mint a szőlőtő, és virágomból pompás, dús gyümölcs terem”5 – olvastuk a mai mise olvasmányában. Bárcsak a Mária-tisztelet jó illata töltené el a lelkünket és minden keresztény lelkét, és segítene fenntartások nélkül bízni abban, aki mindig virrasztva vigyáz ránk.

„Anyja vagyok a szép szeretetnek, az istenfélelemnek, megismerésnek és a szent reménynek.”6 Erre emlékeztet ma minket Szűz Mária. A szép szeretet, a tiszta élet és a gyöngéden érző, szenvedélyes szív tanítása szól hozzánk, hogy megtanuljunk hűségesek lenni az Egyház szolgálatában. Nem akármilyen szeretetről van szó, hanem a Szeretetről. Itt nincs árulás, sem számítás, sem felejtés. Szép szeretet, mert forrása és célja a szentháromságos Isten, aki maga a Szépség, a Jóság és a Nagyság.

Ám szó van itt félelemről is. Én nem tudok más félelmet elképzelni, mint a Szeretettől való elszakadás félelmét, hiszen Isten nem gátlásos, félénk vagy langyos odaadást vár, hanem azt akarja, hogy merészek, bátrak és finom lelkek legyünk. A félelem, amelyről a szentírási rész szól, egy másik igét juttat az eszünkbe: „kerestem, akit szeret a lelkem. Kerestem, de nem találtam.”7

Ez előfordulhat, ha az ember nem értette meg teljes mélységében, hogy mit jelent Istent szeretni. A szív ugyanis ilyenkor hagyja, hogy olyan dolgok vezessék, amelyek nem az Úrhoz vezetnek, és elveszítjük őt szem elől. Máskor maga az Úr rejtőzik el előlünk, de ő tudja, hogy miért. Arra ösztönöz, hogy még nagyobb igyekezettel keressük őt, és amikor újra megtaláljuk, boldog örömmel kiáltunk fel: „megleltem, akit szeret a lelkem, megragadtam, el nem engedem.”8

A mai szentmise evangéliuma felidézte azt a megindító jelenetet, amikor Jézus Jeruzsálemben maradt, és a templomban tanított. A szülei, Mária és József „úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egy napi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék.”9 A Szűzanya, aki aggódva kereste Fiát – akit nem saját hibájából veszített el –, és mindennél jobban örült, amikor megtalálta, nekünk is segíteni fog visszafordulni és rendbe hozni mindazt, amit kell, ha nemtörődömségünk vagy bűneink folytán nem vagyunk képesek észrevenni Krisztust. Akkor mi is érezzük majd azt az örömet, hogy újra átölelhetjük őt, és megígérhetjük neki, hogy soha többé nem fogjuk elveszíteni.

Mária a tudás Anyja is, mert mellette lehet megtanulni a legfontosabb leckét: azt, hogy semminek sincs értelme, ha nem vagyunk közösségben az Úrral, semmit sem számít a föld minden csodája és minden beteljesült evilági vágyunk, ha a szívünkben nincs ott az élő szeretet lángja és a szent remény fénye, amely mintegy előíze annak a soha el nem múló szeretetnek, amely végleges hazánkban vár ránk.