Pontlista

Kérdezzük meg magunkat újból Isten színe előtt: Uram, milyen célra adtad nekünk ezt a jót? Miért ajándékoztál meg azzal a képességgel, hogy válasszunk vagy visszautasítsunk Téged? Azt kívánod, hogy helyesen alkalmazzuk. Uram, mit akarsz, hogy tegyek? (Vö. ApCsel 9, 6) A felelet gyértelmű: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből (Mt 22, 37).

Értitek? A szabadság akkor kapja meg valódi értelmét, ha a megváltó igazság szolgálatában élünk vele, ha egészen föloldódik az Isten végtelen szeretete iránti vágyódásban, amely minden szolgaság bilincsét leoldja rólunk. Minden nap erősebb sürgetést érzek, hogy a keresztény embernek ezt a kimeríthetetlen gazdagságát fennszóval hirdessem: Isten fiainak dicsőséges szabadsága! (Róm 8, 21) Ez a jóakarat, ami arra tanít, hogy a jót tegyük, miután megkülönböztettük a rossztól (Szent Maximus hitvalló, Capita de caritate, 2, 32 (PG 90, 995)).

Most nézzük a következő, alapvetően fontos gondolatot, amely lelkiismereti felelősségünkre vonatkozik: senki sem választhat nekünk és helyettünk; mert az az emberi méltóság legmagasabb foka, hogy saját magából kifolyólag és nem mások által fordul a jóhoz (Aquinói Szt. Tamás, Super Epistolas S. Pauli lectura. Ad Romanos, cap. 2. lect. 3, 217, Marietti, Torino 1953). Közülünk sokan szüleiktől örökölték a katolikus hitet, és Isten kegyelme által mindjárt születésük után, a kereszteléssel megkezdődött természetfölötti életük. De azt az elhatározást, hogy Istent mindenek fölött szeretjük, életünk folyamán, sőt minden egyes nap folyamán meg kell újítani. Az a keresztény, az igazi keresztény, aki aláveti magát Isten igéje uralmának (Origenes, Contra Celsum, 8, 36 (PG 11, 1571)), vagyis az, aki fenntartások nélkül elfogadja ezt az alávetettségét, és föltett szándéka az ördög kísértéseinek Krisztus magatartásával ellenállni: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! (Mt 4, 10)

Istennek felelősen

Isten teremtette a kezdet kezdetén az embert, és kiszolgáltatta saját döntése hatalmának (Sir 15, 14). Nem így volna, ha nem volna szabad választása (Aquinói Szt. Tamás, Quaestiones disputatae, De Malo, q. 6, a. 1). Isten előtt vagyunk felelősek minden szabadon végrehajtott cselekedetünkért. Nem maradhatunk névtelenek. Az ember Ura előtt áll, és szabadon dönthet arról, hogy barátjaként vagy ellenségeként akar-e élni. Így indul a belső küzdelem, amely egész életünkön át tart; ugyanis senki sem éri el a földön a szabadság teljességét.

Emellett keresztény hitünk révén mi mindenütt a szabadság légkörét árasztjuk, kezdve a hit megvallásától, amiben nyoma sem lehet bármilyen rejtett kényszernek. Ha Krisztus elé vonszolnak, hiszünk anélkül, hogy belülről akarnánk; ez azonban az erőszak gyümölcse volna, nem pedig a szabadságé. Beléphet ugyan valaki a templomba, odamehet az oltárhoz, sőt a szentségekhez is járulhat – de hinni csak az tud, aki hinni akar (Szent Ágoston, In Joannis Evangelium tractatus, 26, 2 (PL 35, 1607)). Nyilvánvaló, hogy az az ember, aki már eljutott értelme használatára, csak szabad személyként lehet az Egyház tagja, és tehet eleget az Úr nekünk szóló állandó felszólításainak.

Mikor a lakomáról szóló példabeszéd házigazdája megtudja, hogy néhányan azok közül, akiknek a lakomára kellett volna jönniük, kifogásokkal mentették ki magukat, megparancsolja szolgájának: Menj ki az országutakra és a sövényekhez! Kényszerítsd bejönni – compelle intrare – az embereket (Lk 14, 23). Tehát mégis kényszer? Nem vétenek itt erőszakos tettel a törvényes szabadság ellen?

Ha az Evangéliumot szemlélve elmélyedünk Jézus tanításában, rájövünk, hogy ezt a rendelkezést nem szabad összecserélnünk a kényszerrel. Mert Krisztus mindig csak így mondja: Ha tökéletes akarsz lenni..., ha valaki követni akar... Ez a compelle intrare: ösztönözd belépésre, nem fizikai vagy erkölcsi kényszerre vonatkozik, hanem a keresztény példa magávalragadó lendületére, amely olyan hatásos, mint Isten ereje: Nézzétek, hogyan vonz magához az Atya: megörvendeztet tanításával, nem terhel kényszerítéssel. Így vonz magához (Szent Ágoston, In Ioannis Evangelium tractatus, 26, 7 (PL 35, 1610)).

A szabadságnak ebben a légkörében érthetővé válik, hogy a rossz cselekvés nem szabaddá, hanem rabszolgává tesz. Aki vétkezik Isten ellen, megőrzi szabadságát, amennyiben a szabadság a kényszertől való mentességet jelenti, de elveszti, amennyiben bűntől való szabadságot jelent (Aquinói Szt. Tamás, uo). Talán elmondhatja, hogy hajlamát követte, de igazi szabadságról szó sem lehet így. Ugyanis döntése rabszolgája lett, minden döntés legrosszabbikáé: eltávolodott Istentől; és ez nem szabadság.

Ismétlem: nem ismerek el semmiféle szolgaságot, csak az Isten iránti szeretetét. Mégpedig azért, mert a vallás, amint azt más alkalmakkor már elmondtam nektek, az ember legnagyobb lázadása, mivel nem akar állatok módjára élni, és ezért nem elégszik meg semmivel, amíg nem találkozik Teremtőjével, és nem ismeri meg. Azt szeretném, ha ilyen lázadók lennétek, szabadok a bilincsektől, mert azt szeretné – inkább Krisztus akarja így – hogy Isten gyermekei legyetek. Rabszolgaság vagy istengyermekség – ez életünk kettős lehetősége. Isten gyermekei vagy rabszolgák, a gőgé, az érzékiségé, a szorongó önzésé, amelybe oly sok lélek belebonyolódott.

Isten szeretete mutatja meg az igazság, az igaz élet, a Jó útját. Ha elhatározzuk, hogy így felelünk az Úrnak: Rád bízom a szabadságomat! – akkor megszabadulunk minden lánctól, ami jelentéktelen dolgokhoz kötözött, nevetséges gondokhoz, alantas buzgalomhoz. És a szabadság – ez a fölmérhetetlen kincs, ez a drágagyöngy, amit nem szabad a disznók elé vetni (Vö. Mt 7, 6) – már csak arra szolgál, hogy a Jót tegyük (Vö. Iz 1, 17).

Ez Isten gyermekeinek nagyszerű szabadsága. Azoknak a keresztényeknek, akik látva azokat, akik megvetik Isten igéjét, és irigyen vagy szorongva visszahúzódnak, nyomorúságos fogalmuk van hitünkről. Ha valóban teljesítjük Krisztus törvényét – ha törekszünk arra, hogy teljesítsük – mert nem mindig sikerül, akkor olyan lelki biztonságot fedezünk föl magunkban, hogy nem lesz szükségünk arra, hogy máshol keressük a teljes emberi méltóságot.

A hitünk nem jelent sem terhet, sem korlátot. Milyen szegény elképzelése volna a keresztény igazságról annak az embernek, aki ilyen módon gondolkodik! Amikor Istent választjuk, semmit sem vesztünk, sőt mindent elnyerünk: aki lelkéért cserébe meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt (Mt 10, 39).

Mi kihúztuk a főnyereményt, miénk az első díj. Ha esetleg elvesztenénk valamikor ezt a tisztánlátást, mélyen meg kellene vizsgálnunk lelkünket. Talán meggyöngült hitre bukkanunk, talán túl kevés személyes kapcsolatra Istennel, talán hiányos imaéletre. Kérnünk kell Istent, – Édesanyja és a mi Anyánk által – hogy növelje bennünk a szeretetet, engedje, hogy megtapasztaljuk boldogító jelenlétét; mert csak akkor éri el az ember a teljes szabadságot, ha szeret – azt a szabadságot, amely mindörökre szeretete tárgyával akar maradni.

„Jóra fordítom sorsotokat, és összegyűjtelek titeket minden nép közül és minden helyről, ahová szétszórtalak benneteket.”7 Az ima segítségével megszabadulunk a szolgaságból. Szabadnak tudjuk magunkat, a lélek a szerető egyesülés himnuszával felemelkedik Istenhez, és nem akar többé elválni tőle. Egészen új módon jár az életben, isteni, természetfölötti, csodálatos módon. Oly sok XVI. századbeli spanyol író példáját követve talán mi is ízlelgethetjük ezeket a szavakat: azért élek, mert már nem én élek, hanem Krisztus él bennem!8

Örömmel elfogadjuk, hogy sok évig kell munkálkodnunk ezen a világon, mert Jézusnak kevés barátja van itt lent. Nem húzzuk ki magunkat az alól a kötelezettség alól, hogy az életünk Isten és az Egyház szolgálatáról szóljon, és minden erőnkkel erre törekedjünk. Mindezt szabadon tesszük: „in libertatem gloriæ filiorum Dei”9, „qua libertate Christus nos liberavit”10, Isten fiainak szabadságával, amelyet Krisztus szerzett meg nekünk kereszthalála árán.