Pontlista

Ezután itt az ideje annak, hogy égi Anyádhoz könyörögj, vegyen a karjába, és irányítsa rád Fia irgalmas tekintetét. Kezdj el mindjárt konkrét jóföltételeket megfogalmazni: irtsd ki végre ezt vagy azt a kis dolgot, bármennyire fáj is. Ismered őket, Isten is ismeri: gőg, érzékiség, a természetfölötti látásmód hiánya. Ezek összefognak, és azt suttogják neked: de hiszen az ilyesmi szóra sem érdemes! Micsoda apróságok! Ne állj szóba a kísértéssel, mondd neki azt: én ebben is, mert ez isteni követelmény, odaadó akarok lenni! Nagyon igazad lesz, ha így gondolkozol, mert a szeretet a kis dolgokban mutatkozik meg igazán. A legkeményebb áldozatok azok közt, amelyeket az Úr kér, rendszerint az egészen kicsinyek. Ezek olyan rendszerességet kívánnak, és olyan nagy a jelentőségük, mint a szívverésnek.

Hány anyát ismertél már, aki hősi és rendkívüli dolgokat tett? Bizonyára nagyon keveset. De azt tudjuk, te is meg én is, milyen sok anya van, akik hősiesen élnek, igazán hősiesen, bár ez nem tűnik föl, nem látványos. Sohasem jelennek meg szalagcímeken, de folyton föláldozzák magukat, örömmel felejtik el saját kívánságaikat és hajlamaikat, ajándékba adják idejüket, lemondanak önmaguk érvényesítéséről, sikeréről, csak gyermekeik boldogok legyenek.

Nézzünk más mindennapos példákat. Szent Pál említ ilyeneket: A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért 17. Ez így van, nézzetek jól körül. Micsoda áldozatot vállalnak férfiak és nők lelkesen és kevésbé lelkesen, csak, hogy külsejük ápolt legyen, vagy az egészségükért, vagy hogy tekintélyük nőjön… És mi? Mindezt látjuk, és még mindig nem tudjuk viszonozni Isten végtelen szeretetét, amelyre olyan kevés az emberek közt a válasz? Viszonozni azzal, hogy megtagadjuk önmagunkat abban, amiben meg kell tagadnunk azért, hogy szívünk és lelkünk még bensőségesebben Isten felé forduljon?

Sok ember keresztény érzéke annyira elferdült, hogy az olyan szavak mögött, mint önmegtagadás és engesztelés, csak a legszigorúbb böjtölést és önsanyargatást tudják elképzelni, amilyenekről csodálatraméltó szentek életrajzai számolnak be. A mi mostani elmélkedésünkben abból a magától értetődő alaptételből indultunk ki, hogy Jézus Krisztus a példa, akit életünkben követnünk kell. Igaz, hogy hithirdető munkásságára negyvennapos böjtöléssel készült föl a pusztában az Úr18, de előtte és utána a mértéktartás erényét gyakorolva annyira természetesen élt, hogy ellenségei azzal merték rágalmazni, falánk és borissza ember, vámosok és bűnösök barátja19.

Nagyon fontosnak tartom, hogy fedezzétek föl a magatok számára azt az egészen mély és egyszerű módot, amellyel Mesterünk engesztelt, mindig föltűnés nélkül. És ugyanezt várja el tőled is: Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják arcukat, hogy böjtölésükkel föltűnjenek az emberek előtt. Bizony mondom nektek, ők már megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg. Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked20.

Így valósítsd meg az engesztelés szellemét: Isten felé fordulva és mint fiú, mint kisgyermek, aki ki akarja mutatni, mennyire szereti Atyját azáltal, hogy lemond néhány kincsről, amelynek nincs értéke: egy gombolyagról, egy fejetlen ólomkatonáról, egy üveg bádogkupakjáról… Az elhatározás nehezére esett, de szeretete legyőzte a belső ellenállást, és sugárzó örömmel nyújtja oda kezében.

Lehetne még sok példát találni. Csak néhányat említettem, amelyek éppen eszembe jutottak. Ezeket napközben fölhasználhatod arra, hogy Istenhez és felebarátaidhoz közelebb kerülj. De ismétlem, a kis példák bemutatásával nem azt akarom mondani, hogy megvetem a nagy engesztelő tetteket. Ezek jók, helyesek, sőt szükségesek, ha az Úr valakit erre az útra hív. De fontos megtudni, lelki vezetőnk helyesli-e őket. Arra is figyelmeztetni szeretnélek, hogy a rendkívüli engesztelő gyakorlatok hatalmas bukásokkal járhatnak, amelyekhez a gőg vezet. Ha azonban mindig újra fölindítjuk magunkban a jó szándékot, hogy a napi kis ütközetekben Isten tetszését keressük, – például mosolygunk, ha nincs is hozzá kedvünk; állítom, hogy néha ez nehezebb, mint egy óra hosszat vezeklő övet viselni – ha folyton megújítjuk ezt a szándékot, nehezen leszünk gőgösek, és nehezen képzeljük azt, hogy már szinte hősök vagyunk, inkább olyannak látjuk magunkat, mint egy gyermek, aki apjának csak valami apróságot tud adni, de azt apja nagy örömmel fogadja.

Tehát egy kereszténynek mindig az önmegtagadás szellemében kell élnie? Igen, szeretetből. Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne önmagunknak. Mindenfelől szorongatnak bennünket, de agyon nem nyomnak; bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe; üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem veszünk; állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete testünkben nyilvánvaló legyen23.

Talán eddig a pillanatig még nem éreztük égető szükségét annak, hogy ilyen közelről kövessük Krisztus lépéseit. Talán még nem jutott el tudatunkig, hogy kis dolgokról való lemondásainkat összekapcsolhatjuk az ő megváltó áldozatával: vezeklésül bűneinkért, minden kor embereinek bűneiért, az ördög romboló tetteiért, aki non serviam-jával: nem szolgálok-kijelentésével szüntelenül szembeszáll Istennel… Hogy merészeljük képmutatás nélkül azt kiáltani: „Uram, fájnak nekem a bántások, amelyek szeretetreméltó szívedet érik!”, ha nem tudjuk rávenni magunkat, hogy lemondjunk valami csekélységről, vagy egy parányi áldozatot hozzunk az isteni szeretet dicsőítésére? Az engesztelés – a valódi vezeklés – gyors léptekkel vezet bennünket az odaadás és szeretet útján, az odaadásén, mert jóvátétellel tartozunk, a szeretetén, mert segíteni akarunk általa másoknak, amint Krisztus is segített nekünk.

Mostantól fogva igyekezzetek valóban szeretni. Ha szeretsz, nem panaszkodsz és nem tiltakozol. Néha jól tűrjük a nehézségeket, de nyögünk és panaszkodunk, és ezzel elfecséreljük Isten kegyelmét, megkötjük a kezét, hogy ne akarjon több ajándékot adni. Hilarem enim datorem diligit Deus24: Isten a jókedvű adakozót szereti. Azt, aki tudja, hogyan kell adni, vagyis szerető szívvel, önként, nem úgy, mint az, aki tüntet vele, és azt hiszi, szívességet tesz másoknak, amikor odaadóan viselkedik.