Pontlista

A szőlőskertben

Volt egy gazda, szőlőt ültetett, kerítést készített köréje, prést ásott benne, és tornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott22.

Szeretném, ha ennek a példabeszédnek a tanítását mai témánk szempontjából vennénk szemügyre. A keresztény hagyomány Isten választott népének jelképes sorsát látja benne; különösen kiemeli, hogy mi, emberek Isten lenyűgözően nagy szeretetét hűtlenséggel és hálátlansággal viszonozzuk.

Ma csak egyetlen mondattal foglalkozom: idegen földre utazott, és hozzáfűzöm azt a gondolatot, hogy nekünk keresztényeknek azt a szőlőskertet, amibe az Úr helyezett, nem szabad elhagynunk. A körülkerített terület feladatai teljes erőnket igénybe kell, hogy vegyék. A présnél fogunk dolgozni, a nap munkájának fáradozása után a toronyban fogjuk kipihenni magunkat. Ha a kényelemszeretet vezetne, annyi volna, mintha azt mondanánk Krisztusnak: ami azt illeti, az én éveim az enyémek, nem a Tieid, eszembe sem jut a szőlőddel törődni.

Az Úr életet, érzékeket, képességeket és számtalan kegyelmet adott nekünk, ezért nem szabad elfelejtenünk, hogy mindegyikünk egy munkás a sok közt, és hogy a birtokos azért rendelt bennünket a birtokára, hogy közreműködjünk más emberek ellátásának a feladatában. A körülkerített terület működésünk helye, ott kell naponta dolgoznunk, és ezáltal hozzájárulnunk a megváltás művéhez23.

Hadd térjek vissza erre még egyszer: a te időd tied volna? Istené! Lehet, hogy pillanatnyilag nem zaklat ilyesféle önzés, hála Isten irgalmának, de emlékeztetlek rá, hogy valamikor majd talán meginog szívedben a Krisztusba vetett hit. Akkor majd kérlek – helyesebben Isten kér – maradj hű jóföltételeidhez, győzd le gőgödet, fegyelmezd fantáziádat, és ne tűnj el csak úgy valahová, árulóként.

A piactéri munkás, aki Isten szép napját végigácsorogja, a ravaszdi, aki elássa talentumát, aztán csak agyonüti az órákat, a tett elől menekülő, aki nem törődik a szőlőskerti munkával: mindegyikből hiányzik az érzék a nagy feladat iránt, amit a Mester ránk, keresztényekre bízott, hogy eszközeinek tudjuk magunkat, – hiszen társmegváltókul jelölt ki bennünket – és így is tegyünk, adjuk oda egész életünket boldog áldozatul a lelkek javáért.

Bocsássátok meg a kitérőt. Térjünk vissza témánkhoz, amitől nem is távolodtunk el annyira. Legyetek biztosak abban, hogy a hívás egy hivatásra lényeges, elválaszthatatlan része keresztény voltunknak. Az Úr azt akarja, hogy szentek legyetek: ott, ahol vagytok, abban a hivatásban, amit választottatok, bármiféle indítékkal választottátok is. Ha nincsen ellentétben Isten törvényével, nekem bármelyik jónak és nemesnek tűnik. Mindegyik könnyen emelhető természetfölötti szintre, és mind az istenszeretet áramába torkollik, amely Isten gyermekeinek életét hordozza.

Kellemetlenül érzem magam, ha valaki egy áldozat arckifejezésével beszél a munkájáról, ami ennyi meg annyi óráját foglalja le, közben pedig felét sem végzi el annak a munkának, amelyet sok olyan kollégája megcsinál, aki tulajdonképpen esetleg csak önző vagy legalábbis csak emberi célért dolgozik. Mindnyájunknak, akik itt összejöttünk, hogy személyesen beszélgessünk az Úrral, megvan a maga foglalkozása: orvos, ügyvéd, közgazdász… Gondolkodjatok el egy kicsit azokon a kollégákon, akiknek szakmai tekintélye, megbízhatósága, önzetlen szolgálata kiváló, nem áldozzák-e a nap, sőt az éjszaka sok óráját munkájukra? Nincs tanulnivalónk tőlük?

Én is önvizsgálatot tartok, miközben hozzátok szólok, és meg kell vallanom, kissé szégyellem magam, és Istentől azonnal bocsánatot szeretnék kérni, ha arra gondolok, mennyire szegényes az én feleletem, és milyen kevéssé tettem eleget annak a feladatnak, amit Isten a világban ránk bízott. Egy egyházatya mondja: Krisztus ezen a földön arra rendelt, hogy csillagok legyünk; hogy mások tanítóivá váljunk; hogy kovászfélék legyünk; úgy éljünk mint angyalok az emberek között, mint fölnőtt férfiak a kisgyermekek között, mint lélekkel bíró teremtmények a csupán érzékelni tudók között, azért hogy nyereségük legyen belőle; hogy magok legyünk, és bőséges termést hozzunk. Nem volna szükség szavakra, ha olyan fényt árasztana életünk. Nem kellenének tanítók, ha tettekkel prédikálnánk; nem lenne egyetlen pogány sem, ha mind igazi keresztények lennénk (Aranyszájú Szent János, In Epistolam I ad Timotheum homiliae, 10, 3 (PG 62, 551)).

Példás élet hivatásunkban

Tévedés volna azt hinni, hogy az apostolság nem több mint néhány jámborsági gyakorlattal való tanúságtétel. Keresztények vagyunk, te is, én is, de ugyanakkor és ettől elválaszthatatlanul állampolgárok és dolgozó emberek egészen meghatározott kötelességekkel; ha valóban szentté akarunk válni, példásan kell teljesítenünk őket. Maga Krisztus sürget: Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket, és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van (Mt 5, 14-16).

A hivatásbeli munka – mindegy, melyikről van szó – lámpássá lesz, amely hivatásbeli kollégáitok és barátaitok számára fénylik. Ezért mondom sokszor azoknak, akik az Opus Deihez csatlakoznak, és ez ugyanúgy vonatkozik mindnyájatokra is, akik itt vagytok: mi hasznom van belőle, ha hallom, hogy ez vagy az jó fiam, és jó keresztény, de rossz cipész? Ha nem igyekszik szakismereteket szerezni, és gonddal gyakorolni hivatását, akkor nem szenteli meg, és nem ajánlhatja föl Istennek. Pedig a köznapi munka megszentelése a hiteles lelkiség alapja nekünk, akik a világ dolgai közt élve úgy döntöttünk, hogy az Istennel való kapcsolatot keressük.

Nem képzeletbeli célokról beszélek. Nagyon is valóságos dologról, amely kézzelfogható és igen fontos, amelynek elég ereje van ahhoz, hogy átalakítson egy pogány, az isteni követelmények elől elzárkózó környezetet, amint ez akkor történt, mikor üdvösségünk e korszaka elkezdődött. Gondolkozzatok egy ismeretlen, egykori szerző szavain, amelyekkel hivatásunk nagyságát akarta megfogalmazni: Ami a lélek a testben, azok a keresztények a világban. Amint a lélek a test minden részén elárad, úgy terjed ki a kereszténység a világ minden városára. A lélek ugyan a testben lakik, mégsem származik a testből; ugyanígy a keresztények is a világban élnek, de nem a világból valók (…) A láthatatlan lélek a látható testben van, (…) halhatatlanként lakik halandó sátorban; ugyanígy laknak a keresztények is a mulandóságban, várják azonban az el nem múlást az égben. Ha hiányos a test étele és itala, növekszik a lélek tökéletességben; a keresztények száma is nő napról napra azáltal, hogy elszenvedik a halált. Ebbe a helyzetbe Isten juttatta őket, és nincs joguk rá, hogy elhagyják (Epistola ad Diognetum, 6 (PG 2, 1175)).

Tévút lenne azt hinni, hogy az evilági problémákat és törekvéseket el kell kerülnünk; nem, ott is az Úr vár bennünket. Ne legyen kétségetek afelől, hogy nekünk embereknek a köznapok körülményei által, amelyeket az isteni Gondviselés végtelen bölcsessége határoz meg vagy enged meg, közelebb kell kerülnünk Istenhez. De nem érhetjük el ezt a célt, ha nincs meg bennünk az a kívánság, hogy munkánkat derekasan be is fejezzük, vagy ha a kezdés emberi és természetfölötti indítékok adta buzgóságából engedünk, akkor sem, ha már nem törekszünk arra, hogy úgy dolgozzunk, hogy legkiválóbbak legyünk a munkában. Sőt azt gondolom, hogy ha akarsz, jobban is tudsz dolgozni, mint a legjobb. Mert föltett szándékunk, hogy felhasználunk minden jó és tisztességes emberi eszközt és minden lelki segítséget azért, hogy Urunknak tökéletes munkát ajánlhassunk föl – annyira tökéleteset, mint egy tökéletes műremek.

Isten iránti szeretetből, a lelkek iránti szeretetből, és hogy megfeleljünk keresztényi hivatásunknak, példát kell adnunk. El kell kerülni a botrányokat, és nem engedni, hogy a leghalványabb gyanú fölmerüljön, hogy Isten gyermekei hanyagok vagy tehetetlenek, mert éppen ez a botránykő... Életetekről, magatartástokról kell, hogy leolvashassák, milyenek egy felelősségteljes ember elvei és milyen a viselkedése. A paraszt, aki földjét műveli, és közben szívét folyton Istenhez emeli, az asztalos, a kovács, az irodai alkalmazott, az értelmiségi – minden keresztény – példakép kell, hogy legyen azok számára, akikkel együtt dolgozik; büszkeség nélkül, hiszen tudjuk, hogy a győzelem csak Krisztussal lehetséges. Nélküle, egyedül még egy szalmaszálat sem tudunk fölemelni a földről (Vö. Jn 15, 5). Ezért tartsa mindenki kötelességének, hogy feladata teljesítésével és a társadalomnak azon a helyén, ahol van, Isten művén dolgozzon, hintse el mindenütt a béke vetőmagját, és sugározza Krisztus örömét. A tökéletes keresztény mindig nyugalmat és örömöt sugároz másokra. Nyugalmat, mert tudja, hogy mindig ott van vele Isten; és örömöt, mert látja, hogy Isten jótéteményei veszik körül. Az ilyen keresztény valóban királyi jelenség, Isten szent papja (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 451)).

Bátran beszélni Istenről

Hogyan apostolkodjunk? Mindenekelőtt a példánkkal, úgy, hogy az Atya akarata szerint élünk, amint azt Jézus Krisztus életével és tanításával kinyilatkoztatta nekünk. A valódi hit nem engedi meg, hogy a cselekedeteink ellentétesek legyenek a szavainkkal. Személyes viselkedésünkön kell lemérnünk, hogy mennyire hiteles a hitünk. Nem vagyunk őszintén hívők, ha nem igyekszünk cselekedeteinkkel átültetni a gyakorlatba azt, amit a szánkkal vallunk.