Pontlista

Előző nap Jézus sokat dolgozott. Elindul, és éhséget érez, ezért odamegy egy fügefához, ami messziről pompás lombozatúnak látszik. Márk megjegyzi: Ekkor még nem volt fügeérés ideje26. Az Úr jól tudja, hogy ebben az évszakban nem talál fügét, mégis odamegy a fához; látja a dús lombú, de haszontalan fa látszólagos termékenységét, és parancsol: Senki ne egyen rólad többé soha gyümölcsöt27.

Micsoda keménység! Soha többé nem fogsz teremni! Mekkora lehetett az apostolok megdöbbenése, miközben fölismerték, hogy Isten bölcsessége közöl valamit ebben a mondásban! Jézus megátkozza ezt a fát, mert csak a termékenység látszatát találja meg benne, csak leveleket. Nekünk pedig rá kell jönnünk, hogy semmi sem mentség arra, hogy terméketlenek legyünk. Egyesek talán azt mondják: Ebben az ügyben nem látok tisztán... Nincs mentegetődzés! Mások így beszélnek: a betegségem... annyira tehetségtelen vagyok... a körülmények annyira kedvezőtlenek... ebben a környezetben... Semmi sem állja meg a helyét. Jaj annak, aki hamis apostolkodás dús lombjaival ékesíti föl magát, vagy egy látszólag termékeny élet gazdagságával dicsekszik, és nem kísérli meg, hogy valóban gyümölcsöt teremjen! Az ember először azt gondolná róla, hogy kihasználja az időt: tevékenykedik, szervezget ezt vagy azt, újfajta megoldásokat talál mindenre... És mégsem terem semmit... Senki sem kap semmit abból, amit ő tesz, mert hiányzik belőle a természetfölötti életereje.

Kérjük az Urat, tegyen bennünket készségessé a hősi lelkületű munkára, amivel termést hozunk. Sokan vannak a földön, akik pompásan fénylő leveleket tudnak csak mutatni annak, aki odamegy hozzájuk, leveleket, semmi mást, csak levelet. Sok ember néz ránk abban a reményben, hogy csillapítjuk éhségüket, akik tulajdonképpen Istenre éheznek. És ne felejtsük el, az Úr minden eszközt megadott hozzá nekünk: alkalmatlanságunk ellenére elég jól ismerjük tanítását, és velünk van kegyelme.

Engedjétek meg nekem megint, hogy egy kicsit beavassalak személyes tapasztalataimba. Isten jelenlétében nyitom meg lelkemet nektek, abban a meggyőződésben, hogy nem példakép, hanem csak szegény, nyomorult ember, alkalmatlan, tompa szerszám vagyok, amelyet azért használt fel az Úr, hogy világosan megmutassa, Ő még egy asztallábbal is csodálatosan tud írni. Mikor tehát magamról mesélek, eszembe sem jut, hogy amit teszek, annak a legcsekélyebb érdemet is tulajdonítsam; még kevésbé akarlak titeket arra biztatni, járjátok ugyanazt az utat, amelyen az Úr engem vezetett; mert lehet, hogy az Úr tőletek nem ugyanazt kéri, ami nekem annyit segített, hogy Isten művében, amelynek egész életemet szenteltem, szabadon dolgozhassak.

Mivel saját kezemmel tapinthattam, saját szememmel láthattam, azért állítom nektek a következőt: ha rábízzátok magatokat az isteni Gondviselésre, ha mindenható karjába kapaszkodtok, akkor mindig meglesz az, amivel Istent, az Anyaszentegyházat és a lelkeket szolgálni tudjátok anélkül, hogy el kellene hanyagolnotok kötelességeiteket. És élvezni fogjátok azt az örömöt és azt a békét, amelyet mundus dare non potest17, amelyet a világ nem adhat, és amelyet az összes földi jó birtoklása meg nem adhat.

Az Opus Dei kezdetei óta, 1928-tól – miközben semmiféle anyagi segítségem nem volt – és személyesen egyetlen fillérem sem; nem is avatkoztam gazdasági kérdésekbe, amelyek magától értetődően föllépnek, amint hús-vér emberek, vagyis nem angyalok kezdenek dolgozni egy művön, és anyagi eszközökre van szükségük ahhoz, hogy a munka eredményes legyen.

Az Opus Deinek mindig sok ember nagylelkű segítségére volt szüksége, hogy fenntartsa apostoli műveit, és azt hiszem, ez így is marad mindig, az idők végéig. Mert egyrészt ezek a művek sohasem lesznek nyereségesek, másrészt, bár növekszik munkatársaink száma és gyermekeim teljesítménye, az apostoli mű maga is terjedelmesebb lesz, és szaporodni fognak a felkérések apostoli tevékenységekre. Ezért kellett olykor nevetnie gyermekeimnek, ha nyomatékosan buzdítottam őket hűségre az isteni kegyelemhez, és közben egyszuszra fölszólítottam őket, hogy imádkozzanak merészen és kitartóan több kegyelemért... és több pénzért, a csengő érmékért, amelyek sürgősen kellettek.

Az első években még a legszükségesebb dolgok sem voltak meg. Isten tüzének vonzására iparosok, alkalmazottak, diákok gyűltek körém... Nem tudtak semmit szegénységünkről és nyomorúságos helyzetünkről, mert az Opus Deiben, hála Isten kegyelmének, mindig megpróbáltunk úgy dolgozni, hogy amilyen sok az áldozat és az ima, annyira láthatatlan legyen. Ha most visszagondolok arra az időre, teljes szívemből köszönetet kell mondanom Istennek. Micsoda biztonságban éreztük magunkat! Tudtuk, hogy csak Isten országát és igazságát kell keresnünk, és a többit mind megkapjuk ráadásképpen18. Nyugodtan mondhatom, egyetlen apostoli kezdeményezés sem maradt el anyagi eszközök hiányában. A megfelelő pillanatban megszerezte számunkra a szükségeseket így vagy úgy Isten, a mi Atyánk szokásos gondoskodása. Tisztába kellett, hogy jöjjünk vele: ő tud fizetni.

Jézus Krisztus példája

Quasi modo geniti infantes... gyermekek módjára. Nagy örömmel igyekeztem, hogy ezt a gondolkodásmódot Isten gyermekeiről mindenütt elterjesszem. Ennek a gondolkodásmódnak a fényében különösen üdítően hatnak azok a szavak, amelyeket a mai szentmise liturgikus szövegeiben találunk: Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot7, eltávolítja az akadályokat, győzelemre segít a lélek és az emberi társadalom békéjéért vívott nagy küzdelemben.

Bölcsességünk és erőnk éppen abban rejlik, hogy tudjuk, kicsik vagyunk, Isten szemében semmik. Viszont ugyanakkor ő sarkall bennünket, hogy rendíthetetlen bizalommal tevékenykedjünk, és hirdessük Jézus Krisztust, az Ő egyszülött Fiát; tévedéseink és nyomorúságaink ellenére, mindig föltételezve, hogy nem szűnik meg a küzdelem ezek legyőzésére.

Tudjátok, hogy gyakran ismétlem a Szentírás tanácsát: discite benefacere8, tanuljatok meg jót tenni, mert bizony meg kell tanulni és tanítani, hogy hogyan lehet jót tenni. Saját magunknál kell kezdeni, azzal, hogy mindent latba vetünk annak a kiderítésére, mi az a jó, amelyre magunknak, barátainknak, minden embernek érdemes törekednie. Nincs jobb módja Isten nagyságát szemlélni, mint hogy megtanuljunk szolgálni annak a kimondhatatlanul egyszerű felismerésnek az alapján, hogy ő a mi Atyánk és mi az ő gyermekei vagyunk.

Szokjátok meg, hogy minden dolog mögött észrevegyétek Istent. Tudatosodjon bennetek, hogy Ő mindig vár ránk, lát bennünket, joggal kívánja, hogy hűségesen kövessük, anélkül, hogy elhagynánk azt a helyet, amely a világban nekünk jutott. Szerető éberséggel haladjunk utunkon őszintén akarva, hogy nem hagyjuk cserben isteni kísérőnket.

Isten gyermekének ezt a küzdelmét nem szomorú lemondás, sötét lehangoltság vagy örömtelenség kíséri, ez egy szerető szív küzdelme, akinek a munkánál és a pihenésnél, az örömben és a szenvedésben a szeretett másik lebeg a szeme előtt, és az ő kedvéért minden nehézséget elvállal. Ráadásul nálunk ez úgy van – szeretném elismételni –, hogy Isten sohasem veszít csatát. Vele szövetkezve mindig győztesnek nevezhetjük magunkat. A tapasztalatom az: ha kérését hűen követtem, akkor zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem. Felüdítette lelkemet, és az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért. Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvígasztaltak engem27.

A lélek harcában a stratégia többnyire az idővel függ össze, a megfelelő eszközöket türelmesen és kitartóan kell alkalmazni. Indítsátok fel magatokban sokszor a reményt! Gondoljatok arra: belső életetekben vereségeket fogtok majd szenvedni, megingásokat is átéltek – adja Isten, hogy alig észrevehetőek legyenek –, mert senki sem mentesül az ilyen megrázkódtatásoktól. De az Úr, aki mindenható és irgalmas, megadta nekünk a megfelelő eszközöket, hogy győzhessünk. Elég, ha ezeket alkalmazzuk, és eltökélten – ezt már említettem – mindig újra kezdünk, amikor szükség van rá.

Járuljatok hetente a szentgyónáshoz, az isteni megbocsátás szentségéhez – és mindig, amikor szükségetek van rá, de ne engedjetek tapodtat sem az aggályoknak. Kegyelembe öltözve sikerül a hegyeken átkelni28, keresztény kötelességeink betöltésének meredek útját állhatatosan végigjárni. Ha jóakarattal folyamodunk ezekhez a segítségekhez és arra kérjük, az Urat, hogy reményünket nap, mint nap erősítse bennünk, akkor mienk lesz istengyermekségünk ragadós öröme: Ha Isten velünk, akkor ki ellenünk?29 Tehát optimizmus. A remény erejével fogunk küzdeni, hogy kiirtsuk a mocskot, megszüntessük, amit a gyűlölet magvetői szétszórnak. Új, barátságos szemlélettel fogjuk a világot újra felfedezni. Isten kezeiből szépen és tisztán került ki, és rajtunk múlik, ha képesek leszünk igazi megbánásra, hogy az Úrnak ebben a szépségében visszaadjuk.