Pontlista

Belső élet, ezt kéri és erre hív meg mindenkit a Mester. Szentekké kell válnunk; mégpedig, ahogy mifelénk mondják: tetőtől talpig olyan keresztényekké, akikért akár szenttéavatási pert is lehetne indítani, hamisítatlanokká. Bármi más (életút választása – ford.) azt jelent né, hogy egyetlen Mesterünk méltatlan tanítványai vagyunk, kudarcot vallottunk. Gondoljátok csak meg azt is, hogy Isten ránk tekint, és megajándékoz kegyelmével a küzdelemhez, hogy a világban élve szentek legyünk, csakhogy ezzel azt kötelességet is rója ránk, hogy apostolai legyünk. Mert a lelkekért való fáradozás még természetes emberi látásmód szerint is logikusan következik az isteni kiválasztottságból, amint egy egyházatya utal rá: Ha valami olyanra találtok, ami javatokra vált, megpróbáltok másokat is megnyerni ennek. Ezért kell azt is kívánnotok, hogy mások is kísérjenek titeket az Úr útjain. Amikor a fórumra vagy fürdőbe mentek, és találkoztok valakivel, akinek nincs semmi dolga, hívjátok, hogy jöjjön veletek. Vigyétek át ezt a földi szokást lelki területre, és mikor Istenhez mész, ne menj egyedül (Nagy Szent Gergely, Homilia in evangelia 6, 6 (PL 76, 1098)).

Krisztus általában belső életünktől teszi függővé, hogy hatékonyan fáradozunk-e azon, hogy másokat magunkkal vigyünk. Tartsuk ezt szem előtt, nehogy pazaroljuk az időt hazug mentegetődzésre vagy a nehéz körülményekre hivatkozva, amelyek a kereszténység kezdetei óta mindig megvoltak. Krisztus szándéka szerint attól függ az embertársunkra gyakorolt hatásunk, hogy mi magunk elég mély lelkiséggel rendelkezünk-e. Apostoli törekvéseink csak akkor lesznek hatékonyak, ha Krisztus akarata szerint mi magunk is szentek vagyunk; illetve (legyünk még pontosabbak), ha törekszünk a hűségre, mert itt a földön sohasem lehetünk igazán szentek. Hihetetlennek tűnik, de Istennek és az embereknek szükségük van a hűségünkre. Föltétlen, meghamisítatlan, a végsőkig következetes, középszerűségtől és engedmények nélküli hűség kell, hogy legyen, a keresztény hívatás teljességére nyitott, amelyre igent mondunk, és szeretettel törekszünk megvalósítani.

Keresni az Isten jelenlétét

Lelki élet, életszentség megszokott feladatainkban, életszentség a kis dolgokban, életszentség, mikor foglalkozásunkban dolgozzunk, minden egyes nap gondjában… Életszentség, hogy másokat megszentelhessünk. Ismerek valakit, bár mindmáig nem ismerem eléggé, aki egyszer azt álmodta, hogy repülőn van, nagy magasságban, de nem az utasfülkében volt, hanem az egyik szárnyon kuporgott. Mennyire reszketett, mekkora félelmet kellett kiállnia! Úgy látszik, az Úr meg akarta mutatni, hogy jár az az ember, aki apostol akar lenni, de nincs lelkiélete, vagy elhanyagolja, mégis magasrepülést merészel az istenibe, ingadozva és megzavarodva, telve bizonytalansággal, kínlódik, és állandóan az a veszély fenyegeti, hogy lezuhan.

Szerintem valóban így van Nagy az eltévelyedés veszélye azok számára, akik eljegyzik magukat a tevékenységgel – az aktivizmussal – és közben elhanyagolják azt, ami megszilárdítaná vallási életüket, a szentségek rendszeres vételét, a szemlélődő imát, a lelkiismeretvizsgálatot, a lelki olvasmányt, a meghitt kapcsolatot Isten Anyjával és a szent őrzőangyalokkal… Ezenkívül mindez segít abban, sőt pótolhatatlanul szükséges ahhoz, hogy egy keresztény szeresse a hétköznapokat: az így szerzett lelki gazdagságból szelíd kedvesség és Isten békéje csordul majd, mint a méz a lépből.

Pihenjetek meg az istengyermekségben, Isten nagyon gyöngéden érző és végtelenül szerető Atya. Hívd őt Atyának sokszor naponta, és mondd el Neki egyedül, szívedben, hogy szereted, imádod, hogy büszkének és erősnek érzed magad, mert az ő fia vagy. Ez így a benső élet hiteles programja, melyet kevés, de ismétlem, kitartóan elvégzett ájtatossági gyakorlattal Istenhez kapcsolódva valóban el tudsz végezni. Így sajátítod el egy jó gyermek érzéseit és viselkedését.

Szükségesnek látom, hogy figyelmeztesselek a rutin veszélyére is, a megszokásra, mert ez az Istennel való életnek valóságos temetője. Néha álöltözetben jelenik meg, becsvágyként, nagy tettekre törekedve, miközben könnyelműen elhanyagolja a mindennapi kötelességeket. Ha ilyesféle sugallatokat veszel észre, állj őszinte szívvel az Úr elé. Gondold meg, hogy nem amiatt van-e eleged ebből az állandóan egyforma harcból, mert nem Istent kerested? Vizsgáld, hogy nem a nagylelkűség hiánya vagy az áldozatkézség ellanyhulása vezetete a munkában való hűséges kitartás gyöngüléséhez. Ilyen lelkiállapotban, ha nem hoznak azonnali eredményt az ájtatossági gyakorlatok, az önmegtagadások és az apostolkodási tevékenységek, riasztóan haszontalannak tűnnek. Üresek vagyunk, és talán új tervekről kezdünk álmodozni, hogy ezzel elhallgattassuk mennyei Atyánk hangját, aki korlátlan hűséget vár el tőlünk. A nagyszerűség gyötrő álmától megigézett lélekkel nem látjuk már az egyetlen biztos valóságot, azt az utat, amely bennünket megbízhatóan és egyenesen az életszentséghez vezet. Ez világos jele annak, hogy elveszítettünk valamit: a természetfeletti látást, azt a meggyőződést, hogy gyermekek vagyunk, azt a bizonyosságot, hogy a mi Atyánk csodát tesz velünk, ha alázattal ismét újra kezdünk.

Jézus megállt, és megparancsolta, hogy hívják őt eléje. Néhány jóakaratú körülálló biztatja: Bízzál! Kelj fel, hív téged!15 Ez nem más, mint a keresztény hivatás felszólítása! De ez nemcsak egyetlen isteni hívás; gondoljuk meg, hogy az Úr bennünket minden pillanatban keres: Kelj föl – mondja nekünk – emelkedj föl lustaságodból, kényelemszeretetedből, kicsinyes önzésedből, parányi gondjaidból. Kelj föl a lapos földről, amelyhez tapadsz tompán és körvonalazatlanul. Legyél magasabb, növekedj súlyban, térfogatban, természetfölöttibb látásban.

Mire az ledobta fölső ruháját, fölugrott, és odament hozzá16. Nem tudom, voltál-e háborúban. Sok éve, hogy láttam egy csatateret néhány órával a harc megszűnte után: a földön szanaszét gyapjútakarók, kulacsok, hátizsákok hevertek családi emléktárgyakkal, szeretett emberek leveleivel és fényképeivel szanaszét… Nem a vesztesek szórták el mindezt, hanem a győztesek; minden poggyásztól megszabadultak, hogy könnyebben be tudják venni az ellenséges állást. Úgy tettek, mint Bartimeus, mikor Jézushoz sietett.

Ne feledd, hogy áldozatra van szükség ahhoz, hogy Jézushoz jussunk; szükséges, hogy mindent elvessünk, ami ebben zavarhat: takarót, hátizsákot, kulacsot. Tégy így te is Isten dicsőségére vívott harcodban, ebben a szeretetért és békéért vívott harcban, amely által ki akarjuk terjeszteni Krisztus birodalmát. Ahhoz, hogy szolgálhasd az Egyházat, a pápát és a lelkeket, késznek kell lenned arra, hogy minden fölöslegesről lemondj: a takaróról, amely fagyos éjszakákon védelmed volna, családi emlékeidről, amelyekhez annyira ragaszkodsz, a vízről, amely felfrissít. Leckét tanulunk hitből, leckét tanulunk szeretetből; és megtanuljuk belőle, hogy így kell szeretnünk Krisztust.

Tekintsünk Jézus Krisztusra, példaképünkre, aki mintegy tükör is, amelyben magunkat meg kell látnunk. Hogyan viselkedik ő – külsőleg is – fontos alkalmakkor? Mit ír nekünk róla az evangélium? Nagyon megindító számomra megfigyelni, hogy az Úr minden alkalommal, mielőtt egy nagy csodát tesz, az Atyához fordul; megkapó az a példamutatása is, amikor nyilvános működése előtt negyven napra és negyven éjszakára a visszavonul a pusztába imádkozni2.

Bocsássatok meg, hogy erre visszatérek, de nagyon fontos a Messiás minden egyes lépésére figyelnünk, hiszen azért jött, hogy megmutassa nekünk az Atyához vezető utat. Felfedezzük Vele együtt, hogy a jelentéktelennek tűnő apróságoknak is természetfölötti dimenziót lehet adni. Tőle tanulva képessé válunk arra, hogy érezzük, az élet minden pillanatában benne rezeg az örökkévalóság; mélyebben meg tudjuk érteni, hogy a teremtménynek szüksége van Istennel való bizalmas beszélgetésre, ideje kell, hogy legyen rá, hogy vele érintkezzünk, őt kérleljük, őt dicsőítsük, köszönetet mondjunk neki, hallgassuk őt, vagy egyszerűen nála legyünk.

Már évekkel ezelőtt, az Úrnak ezt a sajátosságát szemlélve arra az eredményre jutottam, hogy az apostolkodás – annak minden formája – a benső élet túláradása. Ezért látom annyira természetesnek és ugyanakkor annyira természetfölöttinek az evangéliumnak azt a jelenetét, amelyben az első tizenkettő Jézus általi végérvényes kiválasztásáról van szó. Lukács arról számol be, hogy Jézus ezt megelőzően az egész éjszakát imádsággal töltötte3. Vagy nézzétek meg Betániában, mielőtt megtenné, hogy Lázárt életre kelti; siratja barátját, szemeit az égre emeli és imádkozik: Atyám, hálát adok Neked, hogy meghallgattál4.

Egyértelmű tanítás, amelyet ezáltal kapunk tőle: ha embertársainknak segíteni akarunk, és becsületesen törekszünk őket földi életük igaz értelmének felfedezésére vezetni, akkor ennek a szándéknak imával kell összekapcsolódnia.

Honnan vette Pál ezt az erőt? „Omnia possum in eo qui me confortat!” – „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad.”41 Mindenre képes vagyok, mert ez a hit, ez a remény és ez a szeretet csakis Istentől való. Nagyon nehéz elhinnem, hogy egy apostoli munka természetfeletti szempontból hatásos, ha az nem az Úrral való állandó kapcsolatra épül, ha nem ez a szilárd központja. Munka közben, igen; otthon vagy az utcán, a nap mint nap felmerülő kis és nagy problémák közepette, amelyek között vannak fontosak és kevésbé fontosak. Pontosan ott és nem máshol, de Istenre figyelő szívvel. Ekkor az emberek megérzik majd a szavainkban és tetteinkben – sőt nyomorúságainkban is – Krisztus jó illatát, a „bonus odor Christi”-t42, és megállapítják, hogy egy igazi kereszténnyel állnak szemben.

Ez az odaadás lángra lobbantja és napról napra fokozza az apostoli buzgalmat, amely másokra is átragad, mert a jó közölni akarja önmagát. Ha szegény emberi természetünk ily közel van Istenhez, nem tudunk mást tenni, mint az egész világon az öröm és béke magvetőinek lenni, mindent elárasztani a Krisztus megsebzett oldalából fakadó megváltó forrás vizével,39 és minden tettünket szeretetből kezdeni el és fejezni be.

Az imént fájdalomról, szenvedésről, könnyekről beszéltem. Nem mondok ellent önmagamnak, ha azt állítom, hogy Krisztus tanítványa, aki szeretettel keresi a Mestert, másképp éli meg a szomorúságot, a gondokat, a megpróbáltatásokat: azok eltűnnek, amint a tanítvány őszintén elfogadja Isten akaratát, és hűséges gyermekként szívesen teljesíti Isten terveit, bár az idegek pattanásig feszülnek, és a szenvedés elviselhetetlennek tűnik.