Pontlista

Amit most elmondok nektek, amikor most Atyánkkal, az Istennel beszélgetünk, az személyes imám nekem is, csak most hangosan végzem. Sokszor és szívesen emlékeztetlek titeket rá, hogy nektek is igyekeznetek kell, hogy bensőséges imává változtassátok ezt az időt, még akkor is, ha – mint például ma, különleges körülmények olyan témára irányítják figyelmünket, amely első pillantásra alig látszik alkalmasnak a szerető párbeszédre, amilyenek az Úrral való beszélgetések. Azt mondom: első pillantásra, mert minden, ami bennünk és körülöttünk történik, az imánk témája lehet, és kell, hogy legyen.

Az időről szeretnék beszélni, az elszaladó időről. Hagyjuk azt a közhelyet, hogy egy évvel több: egy évvel kevesebb... Azt se kérdezzük, mit gondolnak az emberek az idő mulandóságáról, mert valószínűleg csak olyan válaszokat kaptok majd, mint a következő verssorok: Fiatalság, égi kincs, eltűnsz, visszaút sosincs... Persze az sincs kizárva, hogy egyebet is hallotok, és talán abban több érzék mutatkozik a természetfölötti iránt.

Nem is az a szándékom, hogy mélabús gondolatokba mélyedjek az idő rövidségéről. Bennünket, keresztényeket földi utunk mulandósága arra kellene, hogy indítson, hogy jobban használjuk ki az időt, de semmiképpen sem arra, hogy félni kezdjünk Urunktól, és főleg nem arra, hogy a halált rossz végnek fogjuk föl. Mert hála Isten irgalmának és kegyelmének, szabad azt mondanunk, – amint többé-kevésbé költői módon gyakran elmondtak már – , hogy minden elmúló év egy lépéssel közelebb visz végleges hazánkhoz, a mennyhez.

Ha erre gondolok, nagyon könnyen megértem Pál apostol korintusiaknak szóló figyelmeztetését: Tempus breve est (1Kor 7, 29) Milyen rövid ideig tart földi utunk! Annak a kereszténynek a szívében, aki ezt egészen komolyan veszi, szemrehányásként visszhangzanak ezek a szavak, mert olyan sokszor nem vagyunk elég nagylelkűek, de állandó biztatásként is, hogy maradjunk hűségesek. Igen, így van, rövid az az idő, amelyben szeretni tudunk, odaadhatjuk magunkat és engesztelhetünk. Ezért helytelen volna elpazarolni ezt a kincset, felelőtlenül kiszórva az ablakon.

Vegyük föl újra a példabeszéd fonalát. Mit tesznek a balga szüzek? Miután hallották a kiáltást, fölkészülnek a vőlegény fogadására; elmennek olajat venni. De ez az elhatározásuk nagyon későn támadt: mialatt úton voltak, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bevonultak vele a menyegzőre. Ezzel az ajtó bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Beszóltak: Uram, Uram, nyiss ki nekünk!! (Mt 25, 10-11). Nem mintha egészen tétlenek lettek volna, valamit megpróbáltak... És mégis megkapták a kemény választ: nem ismerlek benneteket (Mt 25, 12). Nem tudtak, vagy nem akartak a szükséges buzgósággal fölkészülni, elmulasztottak előre gondoskodni róla, nem vettek idejében olajat. Hiányzott belőlük az odaadás, hogy megtegyék azt a keveset, amit rájuk bíztak. Sok idejük volt, de nem használták ki.

Vizsgáljuk meg bátran életünket. Miért nincs néhány percünk, ami még ahhoz kellene, hogy munkánkat, megszentelődésünk eszközét szeretettel befejezzük? Miért hanyagoljuk el kötelességeinket a családban? Miért imádkozunk, vagy hallgatunk misét olyan sietősen? Miért hiányzik belőlünk a nyugalom és türelem, amikor állapotbeli kötelességeinkről van szó, és miért időzünk oly sokat bogaras ötleteinknél? Azt mondhatnátok, ezek csekélységek. Igen, valóban, de ezek a csekélységek alkotják az olajat, a mi olajunkat, ami táplálja a lángot, és amitől kigyullad a fény.

A szőlőskertben

Volt egy gazda, szőlőt ültetett, kerítést készített köréje, prést ásott benne, és tornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott22.

Szeretném, ha ennek a példabeszédnek a tanítását mai témánk szempontjából vennénk szemügyre. A keresztény hagyomány Isten választott népének jelképes sorsát látja benne; különösen kiemeli, hogy mi, emberek Isten lenyűgözően nagy szeretetét hűtlenséggel és hálátlansággal viszonozzuk.

Ma csak egyetlen mondattal foglalkozom: idegen földre utazott, és hozzáfűzöm azt a gondolatot, hogy nekünk keresztényeknek azt a szőlőskertet, amibe az Úr helyezett, nem szabad elhagynunk. A körülkerített terület feladatai teljes erőnket igénybe kell, hogy vegyék. A présnél fogunk dolgozni, a nap munkájának fáradozása után a toronyban fogjuk kipihenni magunkat. Ha a kényelemszeretet vezetne, annyi volna, mintha azt mondanánk Krisztusnak: ami azt illeti, az én éveim az enyémek, nem a Tieid, eszembe sem jut a szőlőddel törődni.

Az Úr életet, érzékeket, képességeket és számtalan kegyelmet adott nekünk, ezért nem szabad elfelejtenünk, hogy mindegyikünk egy munkás a sok közt, és hogy a birtokos azért rendelt bennünket a birtokára, hogy közreműködjünk más emberek ellátásának a feladatában. A körülkerített terület működésünk helye, ott kell naponta dolgoznunk, és ezáltal hozzájárulnunk a megváltás művéhez23.

Hadd térjek vissza erre még egyszer: a te időd tied volna? Istené! Lehet, hogy pillanatnyilag nem zaklat ilyesféle önzés, hála Isten irgalmának, de emlékeztetlek rá, hogy valamikor majd talán meginog szívedben a Krisztusba vetett hit. Akkor majd kérlek – helyesebben Isten kér – maradj hű jóföltételeidhez, győzd le gőgödet, fegyelmezd fantáziádat, és ne tűnj el csak úgy valahová, árulóként.

A piactéri munkás, aki Isten szép napját végigácsorogja, a ravaszdi, aki elássa talentumát, aztán csak agyonüti az órákat, a tett elől menekülő, aki nem törődik a szőlőskerti munkával: mindegyikből hiányzik az érzék a nagy feladat iránt, amit a Mester ránk, keresztényekre bízott, hogy eszközeinek tudjuk magunkat, – hiszen társmegváltókul jelölt ki bennünket – és így is tegyünk, adjuk oda egész életünket boldog áldozatul a lelkek javáért.

Legyen mai imánk gyümölcse a meggyőződés, hogy földi utunk mindig és minden helyzetben út Istenhez. Nagyszerű kincs, fényes nyom az égen; csodálatos adomány Istentől a kezünkben, Istennek és az embereknek vagyunk felelősek érte, bánjunk úgy is vele. Az életben elfoglalt helyzetünkön nem kell semennyit változtatnunk, mert a világban élő emberek vagyunk, akik megszentelik hivatásukat, életüket a családban és a társadalomban, csupa olyasmit, ami látszólag teljesen földi.

Huszonhat éves koromban, amikor megértettem annak a megbízásnak a teljes mélységét, hogy Istent az Opus Deiben szolgáljam, szívem egész hevével kértem az Urat, adja nekem egy nyolcvanéves ember méltóságát. Gyermekhez és kezdőhöz illő naivsággal azt kértem az Úrtól, növelje meg éveim számát, hogy jobban értsek ahhoz, hogyan kell az időt helyesen kihasználni, és minden percet az Ő szolgálatára fordítani. Az Úrnak tetsző az ilyen adomány osztogatása. Talán egyszer majd fölkiálthatunk, te meg én: Több értelmet kaptam, mint az aggastyánok, mert azt követem, amit előírsz36. A fiatalság nem kell, hogy meggondolatlanságot jelentsen, mert az öregség sem jelent okvetlenül okosságot és bölcsességet.

Kérjük együtt Jézus Krisztus édesanyját! Anyánk, Te láttad Jézust, amint fölnövekszik, és hogy hogyan használta föl azt az időt, amit az emberek közt töltött. Taníts meg engem, hogy napjaimat az Egyház és a lelkek javára használjam. Jóságos Anyám, taníts meg arra is, hogy amikor szükség van rá, meghalljam lelkem mélyén a szeretetteljes szemrehányást: nem az enyém az időm, hanem Atyámé, aki a mennyben lakik.

Munkaszeretet, szorgalom

A munkaszeretet és szorgalom erénye egyetlen belső magatartáshoz kapcsolódik: ahhoz az igyekezethez, hogy Istentől kapott képességeinket termékennyé tegyük. Ezek azok az erények, amelyek arra ösztönöznek bennünket, hogy amit elkezdtünk, fejezzük is be. A munka nem átok, sem bűnök büntetése, ezt már 1928 óta prédikálom. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy a munka már az ember Isten elleni lázadása előtt is megvolt (Vö. Ter 2, 15): a munka kezdettől fogva szerepelt a teremtés hatalmas művének részeként az isteni tervben.

A szorgalmas ember kihasználja az időt, mert az idő több mint pénz, az idő Isten dicsőítése! Az ilyen ember azt teszi, amit tennie kell és ott van abban, amit tesz, nem úgy, mint aki unalmas, üres időtöltésnek tekinti, hanem figyelmes, okos megfontoltsággal. Ezért gondos. A gondos latin szava, diligens, a diligere igéből származik, amelynek jelentése „szeretni”, „értékelni”, „vizsgálódva kiválasztani”. Nem az a szorgalmas, aki sebbel-lobbal ügyködik, hanem az, aki szeretettel és körültekintően dolgozik.

Urunk, aki tökéletes ember volt minden szempontból, mesterségben kívánt dolgozni; finomérzésű odaadással földi élete éveinek döntő többségét kézművesként töltötte, falujának lakói között. Tevékenységével, amely egyformán volt emberi és isteni, arra tanít bennünket, hogy a mindennapi munka nem lényegtelen, hanem megszentelődésünk sarkallatos pontja és állandó lehetőség arra, hogy Istennel találkozzunk, és Őt szellemünkkel és két kezünkkel is dicsérjük és dicsőítsük.