Pontlista

Belső élet, ezt kéri és erre hív meg mindenkit a Mester. Szentekké kell válnunk; mégpedig, ahogy mifelénk mondják: tetőtől talpig olyan keresztényekké, akikért akár szenttéavatási pert is lehetne indítani, hamisítatlanokká. Bármi más (életút választása – ford.) azt jelent né, hogy egyetlen Mesterünk méltatlan tanítványai vagyunk, kudarcot vallottunk. Gondoljátok csak meg azt is, hogy Isten ránk tekint, és megajándékoz kegyelmével a küzdelemhez, hogy a világban élve szentek legyünk, csakhogy ezzel azt kötelességet is rója ránk, hogy apostolai legyünk. Mert a lelkekért való fáradozás még természetes emberi látásmód szerint is logikusan következik az isteni kiválasztottságból, amint egy egyházatya utal rá: Ha valami olyanra találtok, ami javatokra vált, megpróbáltok másokat is megnyerni ennek. Ezért kell azt is kívánnotok, hogy mások is kísérjenek titeket az Úr útjain. Amikor a fórumra vagy fürdőbe mentek, és találkoztok valakivel, akinek nincs semmi dolga, hívjátok, hogy jöjjön veletek. Vigyétek át ezt a földi szokást lelki területre, és mikor Istenhez mész, ne menj egyedül (Nagy Szent Gergely, Homilia in evangelia 6, 6 (PL 76, 1098)).

Krisztus általában belső életünktől teszi függővé, hogy hatékonyan fáradozunk-e azon, hogy másokat magunkkal vigyünk. Tartsuk ezt szem előtt, nehogy pazaroljuk az időt hazug mentegetődzésre vagy a nehéz körülményekre hivatkozva, amelyek a kereszténység kezdetei óta mindig megvoltak. Krisztus szándéka szerint attól függ az embertársunkra gyakorolt hatásunk, hogy mi magunk elég mély lelkiséggel rendelkezünk-e. Apostoli törekvéseink csak akkor lesznek hatékonyak, ha Krisztus akarata szerint mi magunk is szentek vagyunk; illetve (legyünk még pontosabbak), ha törekszünk a hűségre, mert itt a földön sohasem lehetünk igazán szentek. Hihetetlennek tűnik, de Istennek és az embereknek szükségük van a hűségünkre. Föltétlen, meghamisítatlan, a végsőkig következetes, középszerűségtől és engedmények nélküli hűség kell, hogy legyen, a keresztény hívatás teljességére nyitott, amelyre igent mondunk, és szeretettel törekszünk megvalósítani.

Az Úr alázata is arculcsapás volt azoknak, akiknek élete azzal telt el, hogy folyton önmagukkal foglalkoztak. Itt, Rómában már gyakran beszéltem arról, talán ti is voltatok ott egyszer, hogy a diadalívek alatt, amelyek ma már csak romok, győztes császárok és hadvezérek vonultak: hiún, fölfuvalkodottan, büszkén, és csak azért hajtották meg a fejüket, hogy homlokukat ne üssék bele a boltívbe. De Krisztus, az alázatos, nem azt mondja: alázatos és szerény voltotokról ismerik majd föl, hogy tanítványaim vagytok.

És ezt is meg kell jegyeznünk: a Mester parancsa, Isten igaz fiának igazolványa már kétezer éve megvan, és még mindig egészen újnak tűnik. Sajnos, nagyon sok ember számára az is marad, mert sohasem vagy ritkán vették azt a fáradságot, hogy meg is valósítsák – papi igehirdetésemben nagyon sokszor elmagyaráztam már ezt. Szomorú, de így van. És mégis, milyen világos a Mester parancsa, milyen határozott: Arról fognak titeket megismerni, hogy szeretitek egymást! Ezért érzem sürgető szükségét annak, hogy szüntelenül emlékeztesselek titeket az Úrnak erre a mondatára. Szent Pál ezt is hozzáteszi: Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét (Gal 6, 2). Elpazarolt óráid vannak, és te rendszerint avval mentegeted magadat, hogy elég időd van még... Közben pedig annyi testvéred és barátod majd leroskad a munka súlya alatt. Segíts nekik, finom érzékkel, előzékenyen, mosolyogva; úgy, hogy szinte ne is vegyék észre, és még csak meg se tudják hálálni, mert felebaráti szereteted nemes tartózkodása elkerülte a föltűnést.

A szegény üres lámpású várakozók talán azt gondolták, nincs egy szabad pillanatuk sem. A piacon ácsorgó munkások számára az egész nap szabadidő: nem érzik az ösztönzést a szolgálatra, pedig az Úr az első órától kezdve állandóan és sürgősen embereket keres. De mi engedelmeskedni akarunk fölszólításának, igent akarunk mondani rá. Szeretetből akarjuk a nap terhét és hevét viselni (Mt 20, 12), és ez több mint csak úgy eltűrni.

Mindent meg tudok tenni

Ne mondd nekem, hogy Krisztussal akarsz azonosulni, megismerni őt és szeretni, ha nem harcolsz. Ha biztos úton akarunk járni Krisztus követésében, és úgy cselekedni, ahogy Isten gyermekének kell, akkor már tudjuk, hogy mi vár ránk: a szent kereszt, reményünk biztosítéka az Istennel való egyesülésre.

Már most előre szeretném neked megmondani, hogy nem kényelmes vállalkozás Krisztus követése: erőfeszítésbe kerül úgy élni, ahogy az Úr akarja. Felolvasom nektek azt a részt, ahol Pál felsorolja azokat a merész tetteket és szenvedéseket, melyeket Jézus akaratának teljesítésére magára vállalt: A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést, háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam. Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a pogányok között, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között. Fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben Ezek mellett ott van még a naponkénti zaklatásom, s az összes egyház gondja14.

Az Úrral való beszélgetésünkben mindig a kézzelfogható valóságot szeretném szem előtt tartani, anélkül, hogy elméleteket ötölnék ki, vagy hogy nagy nélkülözésekről és hőstettekről álmodoznék, amelyekre többnyire semmilyen lehetőség nem adódik. Egy a fontos: hogy kihasználjuk az időt, amely elfolyik a kezünkből; keresztény mérték szerint az idő több mint pénz, a dicsőség záloga, amely majd osztályrészünk lesz.

Többé-kevésbé valószínű, hogy a mi hétköznapjainkban soha nem lesz olyan nehéz és sok próbatétel, mint Szent Pál életében. Érezzük a durva önzést, az érzékiség belénkhasító csapásait, amelyek nevetséges önhittséggel és sok más hibával együtt sújtanak bennünket. Egyetlen nyomorúság az élet. Veszítsük el emiatt bátorságunkat? Nem, mert Pállal együtt mondhatjuk az Úrnak: Kedvem telik a Krisztusért való erőtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős15.