Pontlista

Urunk szavain elmélkedve: Értük szentelem magam, ők is szentek legyenek az igazságban (Jn 17, 19) – világosan érthetővé válik, mi a mi egyetlen célunk: a megszentelődés, hogy másokat is megszenteljünk. Itt megkísérthet egy árnyalatnyi kétely: Mi, akik szilárdan elhatároztuk, hogy követjük az isteni fölszólítást, nem vagyunk vajmi sokan, és eszköznek sem vagyunk túl értékesek. Valóban, az emberiség összességéhez mérten kevesen vagyunk, és egyénileg sem érünk sokat. De Mesterünk teljes határozottsággal azt mondja, hogy a keresztények fény, só és kovász a világ számára, és egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti (Gal 5, 9). Ez az, amiért állandóan azt mondom, és hirdetem is, hogy számunkra minden lélek fontos: – százból mind a száz, válogatás nélkül, mert biztosan tudjuk, hogy Krisztus mindet megváltotta, és egy keveset belőlük szolgálatába akar fogadni, hogy ők, akik magukban semmitérők, segítsenek terjeszteni az üdvösséget.

Krisztus tanítványa senkit sem becsülhet le. A tévedést nevén nevezi, de az embert, aki tévedésben van, megértő szeretettel igazítja ki. Máskülönben sem segíteni, sem megszentelni nem fogja. Meg kell tanulni egymás iránt jóakarattal lenni; megértve egymást, megbocsátva egymásnak, testvériesen viselkedve egymással, mindenkor Keresztes Szent János tanácsát követve: ahol nincs szeretet, te vigyél oda, és: szeretetet fogsz találni (Vö. Keresztes Szt. János, Levél a Megtestesülésről nevezett Máriához, 6. 7. 1591) . Azokra a dolgokra is vonatkozik ez, amelyek látszólag nem számítanak sokat a munkavégzésben, a családi életben vagy az ismerősökkel való kapcsolatban. Nekünk az legyen a fontos, hogy mindent fölhasználjunk; és miközben megszenteljük, magunkat is megszenteljük, azokkal az emberekkel együtt, akik megosztják velünk a köznapok gondjait. Akkor majd megérezzük életünkben a társmegváltó kedves, szeretetreméltó terhét.

A lelkiismeretek szabadsága

Hosszú papi munkám közben, amíg a személyes szabadság szeretetét nemcsak prédikáltam, hanem szinte kiáltoztam, olykor némi bizalmatlansággal találkoztam, mintha attól kellene tartani, hogy a szabadság hangoztatása veszélyezteti a hitet. Nos, az aggodalmaskodók megnyugodhatnak: csak a szabadság téves felfogása veszélyezteti a hitet. A cél, normák, törvények, felelősség nélküli szabadság, egyszóval a féktelenség. Sajnos vannak, akik perbeszállnak érte: ez a hit elleni támadás.

Ezért nem megfelelő megfogalmazás lelkiismereti szabadságról beszélni, amikor Isten erkölcsi elutasítását akarják igazolni vele. Már beszéltünk róla, hogy Isten üdvötadó szándékainak ellen tudunk állni; képesek vagyunk rá, de nem szabad megtennünk. Ha valaki tudatosan ezt a magatartást választaná, bűnt követne el, vétene az első és legfontosabb parancs ellen: Szeresd Istenedet teljes szívedből (MTörv 6, 5).

Teljes nyomatékkal kiállok a lelkiismeretek szabadságáért (XIII. Leó, Libertas praestantissimum enciklika, 1888.VI.20., ASS 20 (1888.), 606), amelyhez lényegileg hozzátartozik, hogy senkinek sem szabad egy embert megakadályozni abban, hogy Istent tisztelje. Az igazság iránti törvényes vágyat tiszteletben kell tartani. Bár az embernek ellentmondást nem tűrő kötelessége, hogy keresse az Urat, felismerje, és imádja, de senki a föld hátán nem szabad, hogy kényszerítse a másikat, hogy olyan hitet fogadjon el, amiről nincs meggyőződve; és ugyanígy senki sem formálhat jogot magának, hogy terhére legyen valakinek, aki megkapta ezt a hitet Istentől.

A tömegből egy olyan írástudó kérdezte az Urat, aki a saját, terméketlen kazuisztikájától már nem tudta megkülönböztetni a Mózes által kinyilatkoztatott tanítást. Jézus felelete mértéktartó, és a kérdés nagyon mély ismeretéből fakadó biztos meggyőző erővel így szól: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták1.

Képzeljétek magatok elé a Mestert, amint meghitten együtt van tanítványaival az utolsó vacsora termében. Közeledik szenvedésének kezdete, olyan emberek veszik körül, akiket szeret, a szíve hatalmas, lángoló tűz, és így szól: Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt2.

Hogy az Evangélium olvasása révén közelebb kerülhessetek az Úrhoz, mindig azt ajánlottam nektek, éljétek bele magatokat egy-egy jele- netbe, mintha ti volnátok az egyik ott levő személy. Akkor éppen úgy, mint Mária, – sok teljesen normális embert ismerek, akik így vannak – csak az ő számára lesztek ott, és csüggtök szaván, vagy mint Márta, szabadon el meritek neki mondani minden gondotokat, a legjelentéktelenebbeket is3.

Isteni pedagógia

Ellenségeinket nem gyűlölni, rosszat nem viszonozni rosszal, lemondani a bosszúról, megbocsátani és nem neheztelni: abban a korban, de – ne áltassuk magunkat – ma is szokatlan, túl hősies, szinte abnormális magatartásnak számít. Ennyire középszerűek a teremtmények. Jézus Krisztus, aki azért jött el, hogy mindenkit üdvözítsen, és részt adjon mindenkinek megváltó művében, tanítványait – téged és engem – sokkal nemesebb és erősebb, nagy és őszinte szeretetre akarta tanítani. Úgy kell egymást szeretnünk, ahogy Krisztus szerette mindegyikünket. Csak így, – hiszen ügyefogyottak vagyunk – az isteni szeretet utánzásával sikerülhet megnyitni szívünket minden ember számára, és egészen új, nemesebb szeretettel szeretnünk.

Milyen nagyszerűen valósították meg az első keresztények ezt az égő szeretetet, ezt az emberi szolidaritásnál és jóindulatnál sokkal különbet! Szerették egymást, gyöngéden és erősen, azzal a szeretettel, ami Krisztus szívéből árad. Tertullianus, a második századbeli író megörökítette számunkra, hogyan hatott ez a pogányokra. Az akkori hívők természetfölötti és emberi módon vonzó magatartásának láttára kitört belőlük: nézzétek, mennyire szeretik egymást!11

Ha észreveszed, hogy most vagy máskor, hétköznapjaidon nem érdemled meg ezt a dicséretet, és szíved nehézkesen mozdul az isteni ösztönzésekre, akkor vedd észre, itt az ideje az irány kiigazításának. Szívleld meg Szent Pál felszólítását: …tegyünk jót mindenkivel, főképpen pedig hittestvéreinkkel12 . Krisztus misztikus testével.

Bizonyára számotokra is megrendítő, hogy János apostol – öreg emberként – egyik levelének nagy részét arra használja föl, hogy ennek az isteni tanításnak a követésére sarkalljon. A keresztények közt uralkodnia kell az Istentől jövő szeretetnek, Istentől, aki maga a szeretet. Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet14. Hosszan beszél a testvéri szeretetről, mert Krisztus által Isten gyermekei lettünk: Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk!15

Miközben keményen lelkünkre beszél, hogy nyitottabbak legyünk az isteni kegyelemre, emlékezetünkbe vési, hogy nagyszerű bizonyítékunk van az Atya szeretetére az emberek iránt: Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk16. Ő volt a kezdeményező. Megelőzött szeretetével, és ezt a példát adta nekünk, hogy vele együtt szolgáljunk másoknak, és – mennyire szívesen ismétlem – nagylelkűen tegyük szívünket a földre, hogy mások puhára lépjenek, és könnyebb legyen nekik a küzdelem. Így kell tennünk, mert olyan Atyának vagyunk a gyermekei, aki nem habozott forrón szeretett Fiát értünk odaadni.

Mindenkit szeretni

Nagy Szent Leó ezt mondja: Felebarátunknak nemcsak azt kell tekintenünk, akivel baráti vagy rokoni szálak fűznek össze, hanem minden embert, hiszen ugyanannak a természetnek a kötelékével tartozunk hozzájuk. (…) Ugyanattól a Teremtőtől kaptuk lelkünket. Mindannyiunkat ugyanaz az égbolt, ugyanaz a levegő, ugyanazok a nappalok és éjszakák örvendeztetnek meg, és bár egyesek jók, mások rosszak, egyesek igazak, mások nem azok, Isten mégis mindegyikükhöz nagylelkű és jóságos19.

Ennek az új parancsnak a teljesítésével kapunk Isten gyermekeiként alakot és jelleget, tanulunk meg az Egyházban szolgálni és nem kiszolgáltatni magunkat20, és így találunk erőt ahhoz, hogy minden embert azon az újfajta módon szeressünk, amely Krisztus kegyelmének gyümölcseként nyilvánul meg. Szeretetünk nem szentimentális és nem csak bajtársiasság, nem is az a kétes értékű buzgóság, hogy segítsünk másoknak, élvezve saját fölényünket. Nem ez, hanem embertársunk elfogadása és – mondjuk el még egyszer –, minden emberben Isten képmását tiszteljük azon fáradozva, hogy ő is ezt a képet szemlélje, és ezáltal Krisztus felé forduljon.

Mindenkit szeretni ezért annyit jelent, mint mindenkihez elvinni az apostoli hívást, mint becsületesen és tetterősen – amennyire rajtunk múlik – elfogadni az isteni ösztönzést, mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére21.

Ha még ellenségeinket is szeretnünk kell, azokra gondolok, akik bennünket annak tartanak, mert én nem vagyok ellensége senkinek – akkor először is azoknak tartozunk szeretettel, akik csupán távol vannak tőlünk, vagy akiket nem tartunk rokonszenvesnek, vagy akik nyelvük, képzettségük vagy neveltségük miatt számunkra idegenszerűen hatnak.

De milyen az a szeretet, amelyről beszélek? A Szentírás dilectio-ról beszél, hogy érzékeltesse, nem érzelmi vonzódásról van szó; ez a szó szilárd döntésre, akarati tényre utal. A dilectio az electio-ból származik, „kiválasztás”. Szeretném még hozzátenni, hogy a szeretet keresztény számára szeretni akarást jelent, Krisztusban elhatározni, hogy megkülönböztetés nélkül minden ember javát akarjuk, azt, hogy minden adomány legjobbikát kapják meg: ismerjék meg Krisztust, és bensőségesen szeressék.

Az Úr sürget: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért22. Lehetséges, hogy azok iránt, akik visszautasítják közeledésünket, semmilyen emberi vonzódást nem érzünk, Jézus azonban azt kívánja, hogy ne viszonozzuk nekik a rosszat rosszal, ne mulasszunk el egyetlen alkalmat sem, hogy szívből szolgáljunk nekik, akkor is, ha nehezünkre esik, és foglaljuk őket mindegyre imáinkba.

Ez a dilectio, ez a szeretet még szívből jövőbbé válik, ha hittestvéreinkre irányul, különösen azokra, akik Isten rendeléséből nagyon közel állnak hozzánk: szüleinkre, férjünkre, feleségünkre, gyermekeinkre vagy testvéreinkre, barátainkra, kollégáinkra és szomszédainkra. Ezen tiszta és nemes emberi szeretetnek érezhető, szívből jövő melege nélkül, amely Isten felé visz és tőle jön, nem létezik a szeretet isteni erénye.

Hogyan fejeződik ki a szeretet?

Nekem tetszik az az ige, amit a Szentlélek Izajás által mondott: Discite benefacere23, tanuljatok meg jót tenni. Ezt a tanácsot belső küzdelmünk többféle szempontjára szoktam vonatkoztatni, mert a keresztény életet sohasem lehet befejezettnek tekinteni: az erényekben növekedni önmagunkon napról-napra végzett kemény munkával lehet.

Hogy tanuljuk meg egy munka végzését a mindennapi életben? Először tisztázzuk, mi a célunk, amelyet el akarunk érni, azután azt, hogy melyek a szükséges eszközök; ezután alkalmazzuk is a szükséges eszközöket mindig újra, amíg el nem érjük a belénk ivódott gyakorlattal, hogy a munka könnyen menjen. Alig jutottunk ennyire, máris fölfedezünk új, számunkra addig ismeretlen szempontokat; ezek aztán arra ösztönöznek, hogy tovább dolgozzunk, és soha ne hagyjuk abba.

A felebarát iránti szeretet az Isten iránti szeretet kifejezése. Ezért, ha azon fáradozunk, hogy fejlődjünk ebben az erényben, nem szabad megállapítani, meddig menjünk el: mértéktelenül szeretni őt az egyetlen mérték, ami az Úrral kapcsolatban helyes. Egyrészt ugyanis sosem tudjuk eléggé megköszönni, amit értünk tett; másrészt szeretete a termetmények iránt mindig mértéktelenül nyilvánul meg, minden számítást és határt átlépve.

Az Úr a hegyi beszédben tanít a szeretet isteni parancsára mindannyiunkat, akik készek vagyunk megnyitni lelkünket az ő igéjének. A végén összefoglalásként ezt mondja: Szeressétek tehát ellenségeiteket! Tegyetek jót és kölcsönözzetek, semmit vissza nem várva;. így nagy lesz a ti jutalmatok, és a Magasságbeli fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanokhoz és gonoszokhoz is. Legyetek tehát irgalmasok, mert a ti Atyátok is irgalmas!24

Az irgalmasság több, mint puszta részvét: a szeretet túláradása, és előhívja az igazságosság túláradását. Az irgalmasnak finoman érző szíve van, és erős, áldozatkész, nagylelkű szeretettel válaszol. Pál ezt a szeretetet magasztalja: A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik föl, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel25.

Ezért mondom Pál apostollal: Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem, ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem, ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem29.

Az apostolnak ezek a szavai olykor ugyanazt a választ váltják ki, mint az Úr szavai, mikor tanítványainak Szent Teste és Vére szentségét kinyilatkoztatta: Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?30 Igen, kemény. Mert az a szeretet, amelyről Pál beszél, nem csupán embertársi gondoskodás, humanizmus, együttérzés más szenvedésével: ehhez a legfőbb erény a követelmény, az istenszeretet és a felebarát szeretetének gyakorlása Isten kedvéért. Ezért mondja: A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik(…). Most azért megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet31.