Pontlista

Ego sum via, veritas et vita1, én vagyok az út, az igazság és az élet. Ezekkel a szavakkal félreérthetetlenül megmondja az Úr, melyik a helyes ösvény, amely az örök életre vezet. Ego sum via. Ő az egyetlen út, amely az eget és a földet összeköti. Ezt hirdeti minden embernek, különösen pedig azoknak, akik mint te meg én, azt mondták neki, hogy komolyan veszik keresztény hivatásukat, és mindig meg akarják őrizni Isten jelenlétét: gondolkodásukkal, szavaikkal, és mindazzal, amit tesznek, a legszokványosabb mindennapi tettekkel is.

Jézus az út. Itt hagyta a világban vándorlásának szeplőtlen nyomait, eltörölhetetlen jelzésként, nem tudta sem az idő, sem az ellenség gonoszsága eltörölni. Jesus Christus heri et hodie; ipse et in saecula2. Ő ugyanaz tegnap és ma és mindörökké. Milyen öröm nekem erre gondolni! Ugyanaz a Jézus Krisztus, akinek volt ideje az apostolok és mindenki számára, aki fölkereste, ma nekünk él és örökké fog élni. Mi emberek néha nem tudjuk fölfedezni az arcát fáradt és homályos szemünkkel, noha mindig ugyanolyan időtlenül jelenvaló. Most, mikor elkezdjük imánkat a Tabernákulum előtt, kérd tőle azt, amit az evangéliumi vak: Domine, ut videam!3 Uram, add, hogy lássak! Hogy értelmem megvilágosodjon, és megnyíljon Krisztus szavának; hogy Krisztus élete gyökeret verjen lelkemben, megváltozzam, és felkészüljek az örök dicsőségre.

Talán eddig a pillanatig még nem éreztük égető szükségét annak, hogy ilyen közelről kövessük Krisztus lépéseit. Talán még nem jutott el tudatunkig, hogy kis dolgokról való lemondásainkat összekapcsolhatjuk az ő megváltó áldozatával: vezeklésül bűneinkért, minden kor embereinek bűneiért, az ördög romboló tetteiért, aki non serviam-jával: nem szolgálok-kijelentésével szüntelenül szembeszáll Istennel… Hogy merészeljük képmutatás nélkül azt kiáltani: „Uram, fájnak nekem a bántások, amelyek szeretetreméltó szívedet érik!”, ha nem tudjuk rávenni magunkat, hogy lemondjunk valami csekélységről, vagy egy parányi áldozatot hozzunk az isteni szeretet dicsőítésére? Az engesztelés – a valódi vezeklés – gyors léptekkel vezet bennünket az odaadás és szeretet útján, az odaadásén, mert jóvátétellel tartozunk, a szeretetén, mert segíteni akarunk általa másoknak, amint Krisztus is segített nekünk.

Mostantól fogva igyekezzetek valóban szeretni. Ha szeretsz, nem panaszkodsz és nem tiltakozol. Néha jól tűrjük a nehézségeket, de nyögünk és panaszkodunk, és ezzel elfecséreljük Isten kegyelmét, megkötjük a kezét, hogy ne akarjon több ajándékot adni. Hilarem enim datorem diligit Deus24: Isten a jókedvű adakozót szereti. Azt, aki tudja, hogyan kell adni, vagyis szerető szívvel, önként, nem úgy, mint az, aki tüntet vele, és azt hiszi, szívességet tesz másoknak, amikor odaadóan viselkedik.