Pontlista

Pirosra festett karók

Gyakran kell azokra az útjelzőkre gondolnom, amelyeket gyermekkoromban szülőföldem hegyei közt láttam. Hosszú karók voltak, többnyire vörösre festették őket. Elmagyarázták nekem, hogy ezek jól látható jelzések a gyaloglóknak, hogy ne térjenek le az útról, amikor nagy hó lepi az ösvényeket, mezőket, erdőket, legelőket, sziklákat és szakadékokat.

A belső életben is így van ez. Van tavasz és nyár, de tél is, napfény nélküli napok és holdtalan éjszakák. De nem szabad megengednünk, hogy az Úrral való kapcsolatunk pillanatnyi szeszélyektől vagy ingadozó érzelmektől függjön. Ez önzésünkről, kényelmességünkről árulkodna, és természetesen nem fér össze a szeretettel.

Ezért tehát, a havazás és hófúvások idején, a szilárdan megalapozott, bennünk mélyen gyökerező, és mindenkori helyzetünkhöz alkalmazott, de egyáltalán nem szentimentális ájtatossági gyakorlatok utunkon irányt mutatnak, mint azok a pirosra festett útjelző karók, míg majd ismét ragyog a nap, olvad a jég, és szívünk újra remeg és ég. Hiszen a tűz sohasem aludt ki; csupán hamu alatt rejtőzött a helytállás, a csökkenő odaadás vagy a gyöngülő áldozatkészség idején.

Nem titkolom előletek, hogy az évek során jöttek hozzám, akik gondterhelten mondták: Atya, nem tudom, mi történik velem. Ernyetnek és hidegnek érzem magam. Azelőtt áhítatom szilárd volt és egyzerű, most olyannak tűnik, mint egy komédia... Azoknak, akik ilyen állapotban vannak, és mindnyájatoknak mondom: – Komédia? Pompás! Az Úr játszik velünk, mint egy atya a gyermekeivel.

A Szentírás így mondja: ludens in orbe terrarum17, Ő játszik az egész földkerekségen. Isten játszik, de nem hagy minket magunkra, mert rögtön hozzá teszi: deliciae meae esse cum filiis hominum18, gyönyörűség volt nekem az emberek fiai közt lennem. Az Úr játszadozik velünk! Lehet úgy, hogy minden tettünk színjátéknak tűnik, hidegnek és közönyösnek érezzük magunkat, levertek és akarat nélküliek vagyunk, nehezünkre esik a kötelességteljesítés, és túl magasnak látszanak a lelki célok. Ilyenkor itt az ideje, hogy arra gondoljunk: Isten játszik velünk, és azt akarja, hogy jól játsszuk a szerepünket ebben a komédiában.

Nyugodtan elmondhatom nektek, hogy az Úr néhány alkalommal sok kegyelemben részesített, de általában nem kedvemre való dolgok történnek velem. Én tovább dolgozom azon, amit célul tűztem ki magam elé, nem azért, mert kedvem van hozzá, hanem mert ezt kell csinálnom, még pedig szeretetből. De Atya – hallom a kérdést – szabad Isten előtt komédiázni? Nem képmutatás ez?” Nyugodj csak meg: elérkezett számodra a pillanat, amikor emberi színjátékot játszol isteni néző előtt. Tarts ki, mert az Atya, a Fiú és a Szentlélek néznek le színjátékodra. Tégy mindent Isten iránti szeretetből és az Ő tetszésére, akkor is, ha nehezedre esik.

Milyen nagyszerű dolog Isten szórakoztatójának lenni! Milyen nagyszerű ebben a komédiában egy szerepet szeretetből, áldozatosan eljátszani, tetszelgés nélkül, csak Isten, a mi Atyánk tetszésére, mert Ő játszik velünk! Állj Isten elé, valld meg neki: Nincs semmi kedvem ezt vagy azt megtenni, amivel éppen foglalkozom, de a Te kedvedért megteszem. Aztán láss neki ennek a munkának akkor is, ha komédiának látod. Áldott legyen ez a komédia! Biztosítalak arról, hogy ez nem képmutatás, mert a képmutatóknak mindig közönségre van szükségük föllépéseikhez. A mi színjátékunk nézőközönsége – hadd mondjam el még egyszer – viszont az Atya, a Fiú és a Szentlélek, meg Isten Anyja Szent Józseffel, az ég minden angyalával és szentjével. A mi benső életünknek nincs más látványossága csak ez: és ez megint csak hasonlít az Úr előttünk való elvonulásához, quasi in occulto19, mintegy titokban történik.

Bartimeus hite

Most pedig figyeljük meg Szent Márk beszámolóját egy másik vak meggyógyulásáról. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy sokasággal, a vak Bartimeus, Timeus fia az út mellett ült, és kéregetett10. Amikor a vak a tömeg lármáját hallotta, megkérdezte, mi az. Mondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. Akkor annyira lángolni kezdett lelke a Krisztusba vetett hittől, hogy fölkiáltott: – Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!11

Te, aki az út szélén állsz, ennek az oly rövid életútnak a szélén; te, akinek hiányzik a fény; te, akinek több kegyelem kell, hogy igazi elhatározással törekedj az életszentségre – nem érzed azt te is, hogy kiáltanod kell? Nem sürget a vágy, hogy te is hívd: – Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!12 Tessék egy nagyszerű röpima, ismételd gyakran!

Azt tanácsolom nektek, hogy álljatok meg egy kis időre, és nézzétek meg, mi előzte meg a csodát. És közben nagyon mélyen véssétek emlékezetetekbe a következőt: Milyen mérhetetlenül nagy a különbség Jézus irgalmas szíve és a mi szegény szívünk között! Ez a gondolat mindig segíteni tud majd nektek, különösen a megpróbáltatás és kísértés idején, és akkor is, ha jelentéktelen dolgokban vagy olyan alkalmakkor, amikor egész hősiességünkre szükség van, hogy nagylelkű választ tudjunk adni.

Sokan leintették őt, hogy hallgasson13. Így történt veled is, mikor érezted, hogy Jézus a közeledben jár. Meggyorsult a szívverésed, elfogott a belső nyugtalanság, és kiáltani kezdtél. De barátaid, kényelmességed, környezeted, mindenki azt tanácsolta: maradj csöndben, ne kiabálj! Miért kellene Jézust hívni? Hagyd békén!

De a szegény Bartimeus nem hallgatott erre; még hangosabban kiabált: – Dávid fia, könyörülj rajtam! Az Úr, aki hallotta őt az első pillanattól fogva, hagyta, hogy kitartson az imában. Teveled is így van. Jézus meghallja a lélek első kiáltását, de vár. Belénk akarja oltani azt a meggyőződést, hogy szükségünk van Rá; azt akarja, hogy kérjük Őt, olyan makacsul, mint az a vak a jerikói úton. Utánoznunk kell őt ebben. Ha Isten halogatja is a meghallgatást, és ha egyesek vissza is akarnak tartani az imádságtól, akkor sem szabad abbahagynunk14.