Pontlista

Possumus! (Mt 20,22) Meg tudjuk tenni! Az Úr segítségével ezt a csatát is meg tudjuk nyerni. Higgyétek el nekem, igazán nem olyan nehéz a munkát imádkozó párbeszéddé alakítani. Mihelyt fölajánljuk az Úrnak, és hozzáfogunk, Isten már hall és segít bennünket. Így napi munkánk kellős közepén szemlélődő lelkek életmódját valósítjuk meg! Egyre jobban eltölt annak a bizonyossága, hogy Isten tekintete rajtunk pihen. Talán éppen egy kis önlegyőzést kíván tőlünk az Úr, egy kis áldozatot: egy mosolyt valakinek, aki alkalmatlankodik, vagy azt, hogy hozzáfogjunk egy olyan munkához, amely nem kellemes, de sürgősebb; vagy hogy vigyázzunk a rendre; és kitartóan teljesítsünk egy kis kötelességet, amelyet könnyen el lehetne hanyagolni; vagy hogy a munkát ne halasszuk máról holnapra, és így tovább. Mindezt azért, hogy örömöt szerezzünk vele Istenünknek, Atyánknak! Talán teszel majd egy feszületet az asztalra, vagy valamilyen nem föltűnő helyre, ahol dolgozol, hogy segítsen ébren tartani a szemlélődés szellemét, mert a feszület tankönyvvé lett, amelyből szíved és elméd a szolgálat leckéit tanulja.

Ha elhatározod, hogy különcségek nélkül és anélkül, hogy elhagynád a világot, szokásos munkád közben, rálépsz a szemlélődés útjára, akkor azonnal a Mester barátjának érzed magad, akinek az a feladata, hogy megnyissa a Földön Isten ösvényeit minden embernek. Valóban abban működsz közre munkáddal, hogy Krisztus országa az egész világra kiterjedjen. Mindegyre fölajánlod a munka óráit: távoli országokért, ahol a hit növekedőben van; a keleti népekért, akiket barbár módon megfosztanak a hit és vallás szabadságától; a hagyományosan keresztény országokért, amelyekben látszólag kialszik az evangélium világossága, és a lelkek a tudatlanság homályába hullnak vissza... Milyen értékes így egy órai munka! Milyen értékes az, hogy kitartasz: még egy kicsit, egy pár percig, amíg teljesen be nem fejezed a munkát. Így lesz a szemlélődésből apostoli munka, egészen természetesen, csupán a szívből jövő ösztönzésnek engedelmeskedve, abból a szívből, amely most már együtt dobog Jézus legszeretetreméltóbb és irgalmas szívével.

Isten iránti szeretetből, a lelkek iránti szeretetből, és hogy megfeleljünk keresztényi hivatásunknak, példát kell adnunk. El kell kerülni a botrányokat, és nem engedni, hogy a leghalványabb gyanú fölmerüljön, hogy Isten gyermekei hanyagok vagy tehetetlenek, mert éppen ez a botránykő... Életetekről, magatartástokról kell, hogy leolvashassák, milyenek egy felelősségteljes ember elvei és milyen a viselkedése. A paraszt, aki földjét műveli, és közben szívét folyton Istenhez emeli, az asztalos, a kovács, az irodai alkalmazott, az értelmiségi – minden keresztény – példakép kell, hogy legyen azok számára, akikkel együtt dolgozik; büszkeség nélkül, hiszen tudjuk, hogy a győzelem csak Krisztussal lehetséges. Nélküle, egyedül még egy szalmaszálat sem tudunk fölemelni a földről (Vö. Jn 15, 5). Ezért tartsa mindenki kötelességének, hogy feladata teljesítésével és a társadalomnak azon a helyén, ahol van, Isten művén dolgozzon, hintse el mindenütt a béke vetőmagját, és sugározza Krisztus örömét. A tökéletes keresztény mindig nyugalmat és örömöt sugároz másokra. Nyugalmat, mert tudja, hogy mindig ott van vele Isten; és örömöt, mert látja, hogy Isten jótéteményei veszik körül. Az ilyen keresztény valóban királyi jelenség, Isten szent papja (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 451)).

Életrend

Amikor azt vizsgáljátok, milyen most a lelkiéletünk, milyennek kellene lennie, hogyan kellene Istenhez fűződő személyes kapcsolatunkat elmélyítenünk, akkor – föltéve, hogy jól megértettetek – ellen fogtok állni a kísértésnek, hogy nagyszerű tettekről képzelődjetek; ezután pedig rájöttök, hogy az Úr azzal is megelégszik, ha egyre csak a szeretet kicsiny bizonyítékait ajánljuk fel neki. Igyekezz egy életrendet betartani és azt kitartóan: néhány perces csendes ima, a szentmisén való részvétel – ha lehet naponta; és gyakori szentáldozás. Rendszeresen járulj a kiengesztelődés szentségéhez – akkor is, ha nem tudsz róla, hogy súlyos bűnöd volna. Látogasd az oltárszekrényben jelenlévő Urat. A rózsafüzér elimádkozása és titkainak szemlélése, és sok más jó gyakorlat, amelyet ismersz, vagy meg tudsz tanulni.

Nem szabad, hogy merev szabállyá váljanak vagy külön-külön bezárt fiókokká. Legyenek úttá, amely világban élő emberi helyzetedhez alkalmazkodik, és megerőltető hivatásbeli munkádhoz, társadalmi helyzetedhez idomul; mert nem szabad elhanyagolnod őket, hiszen bennük zajlik le Istennel való találkozásod. Életrended olyan legyen, mint egy rugalmas gumikesztyű, szorosan a kéz bőréhez simuló.

Tisztázd magadban, nem az a fontos, hogy sokat tegyünk. Nagylelkűen korlátozd tennivalóidat csupán annyira, amennyit kedvvel vagy kedvetlenül, de mindennap el tudsz végezni. Ez elvezet téged – szinte magától – a szemlélődő élethez. Lelkedből sokkal bővebben forrásoznak majd a röpimák, a lelki áldozások, a szeretet, a hála és az engesztelés többi tettei, mégpedig akkor, amikor kötelességeidet teljesíted: felveszed a telefont, felszállsz egy közlekedési eszközre, bezársz vagy kinyitsz egy ajtót, elmész egy templom előtt, hozzáfogsz egy új feladathoz, dolgozol rajta, és később, mikor befejezed; mindent Atyádra, Istenre fogsz vonatkoztatni.

Pihenjetek meg az istengyermekségben, Isten nagyon gyöngéden érző és végtelenül szerető Atya. Hívd őt Atyának sokszor naponta, és mondd el Neki egyedül, szívedben, hogy szereted, imádod, hogy büszkének és erősnek érzed magad, mert az ő fia vagy. Ez így a benső élet hiteles programja, melyet kevés, de ismétlem, kitartóan elvégzett ájtatossági gyakorlattal Istenhez kapcsolódva valóban el tudsz végezni. Így sajátítod el egy jó gyermek érzéseit és viselkedését.

Szükségesnek látom, hogy figyelmeztesselek a rutin veszélyére is, a megszokásra, mert ez az Istennel való életnek valóságos temetője. Néha álöltözetben jelenik meg, becsvágyként, nagy tettekre törekedve, miközben könnyelműen elhanyagolja a mindennapi kötelességeket. Ha ilyesféle sugallatokat veszel észre, állj őszinte szívvel az Úr elé. Gondold meg, hogy nem amiatt van-e eleged ebből az állandóan egyforma harcból, mert nem Istent kerested? Vizsgáld, hogy nem a nagylelkűség hiánya vagy az áldozatkézség ellanyhulása vezetete a munkában való hűséges kitartás gyöngüléséhez. Ilyen lelkiállapotban, ha nem hoznak azonnali eredményt az ájtatossági gyakorlatok, az önmegtagadások és az apostolkodási tevékenységek, riasztóan haszontalannak tűnnek. Üresek vagyunk, és talán új tervekről kezdünk álmodozni, hogy ezzel elhallgattassuk mennyei Atyánk hangját, aki korlátlan hűséget vár el tőlünk. A nagyszerűség gyötrő álmától megigézett lélekkel nem látjuk már az egyetlen biztos valóságot, azt az utat, amely bennünket megbízhatóan és egyenesen az életszentséghez vezet. Ez világos jele annak, hogy elveszítettünk valamit: a természetfeletti látást, azt a meggyőződést, hogy gyermekek vagyunk, azt a bizonyosságot, hogy a mi Atyánk csodát tesz velünk, ha alázattal ismét újra kezdünk.

Pirosra festett karók

Gyakran kell azokra az útjelzőkre gondolnom, amelyeket gyermekkoromban szülőföldem hegyei közt láttam. Hosszú karók voltak, többnyire vörösre festették őket. Elmagyarázták nekem, hogy ezek jól látható jelzések a gyaloglóknak, hogy ne térjenek le az útról, amikor nagy hó lepi az ösvényeket, mezőket, erdőket, legelőket, sziklákat és szakadékokat.

A belső életben is így van ez. Van tavasz és nyár, de tél is, napfény nélküli napok és holdtalan éjszakák. De nem szabad megengednünk, hogy az Úrral való kapcsolatunk pillanatnyi szeszélyektől vagy ingadozó érzelmektől függjön. Ez önzésünkről, kényelmességünkről árulkodna, és természetesen nem fér össze a szeretettel.

Ezért tehát, a havazás és hófúvások idején, a szilárdan megalapozott, bennünk mélyen gyökerező, és mindenkori helyzetünkhöz alkalmazott, de egyáltalán nem szentimentális ájtatossági gyakorlatok utunkon irányt mutatnak, mint azok a pirosra festett útjelző karók, míg majd ismét ragyog a nap, olvad a jég, és szívünk újra remeg és ég. Hiszen a tűz sohasem aludt ki; csupán hamu alatt rejtőzött a helytállás, a csökkenő odaadás vagy a gyöngülő áldozatkészség idején.

Milyen csodálatos lesz, amikor isteni Atyánk azt mondja nekünk: Jól van, derék és hű szolga! A kicsiben hű voltál, sokat bízok rád! Menj be Urad örömébe34. Remény! Ez a szemlélődő lélek csodája. Hitből, reményből, szeretetből élünk. És a remény erőssé tesz bennünket. Emlékeztek Szent János szavaira? Írtam nektek fiatalok, erősek vagytok, Isten igéje megmarad bennetek, és a gonoszt legyőztétek35. Az Úr sürget minket, az Egyháznak és az egész emberiségnek örök fiatalságot akar. Ugyanúgy, ahogy Midas király, aki mindent, amit megérintett arannyá változtatott, ti minden emberit istenivé tudtok tenni.

Sohase felejtsétek el: a halál után az Örök Szeretet fogad be titeket. És benne, Isten szeretetében, ráadásul megtaláltok újra minden tiszta szeretetet, amelyet a földön éreztetek. Az Úr azt akarja, hogy életünk e rövid idejét munkával töltsük, és mint Jézus, jót cselekedjünk36. Ezalatt várakozással kell figyelnünk arra a szerető hívásra, amit Antióchiai Szent Ignác hallott a lelkében, amikor mártírságának órája közeledett: Jöjj az Atyához!37, Atyádhoz, aki vágyakozva vár rád.

Kérjük Isten Anyját, Spes nostra – reményünket – lobbantsa lángra bennünk a szent kívánságot, hogy egyszer mindannyian az Atya házában lakjunk. Semmi sem fog aggasztani minket, ha szívünket lehorgonyozzuk az igazi hazánk utáni vágyba. Az Úr kegyelme elröpíti csónakunkat a vágyott parthoz.

Egyesek számára ismerősnek, mások számára újnak tűnik, de mindenkinek fáradságos út ez. Mégis, amíg élek, folyton prédikálom, hogy föltétlenül szükséges imádkozó embernek lennünk: mindig, minden alkalommal és a legkülönbözőbb körülmények között is, mert Isten sosem hagy el minket. Nem keresztény magatartás, ha végső menedékként jut eszünkbe Isten barátságára gondolni. Vagy talán normális az, hogy azokról az emberekről, akiket szeretünk, figyelmen kívül hagyjuk és elfelejtjük? Nem, természetesen nem, ők állandóan jelen vannak és szavaink, kívánságaink, gondolataink nekik szólnak. Ugyanilyennek kellene lennie Istennel való kapcsolatunknak.

Ha Istent így keressük, akkor egész napunk egyetlen beszélgetéssé alakul át, amely bensőséges és bizalommal teli. Nagyon gyakran mondtam és írtam, de most még egyszer megismétlem: az Úr saját példájával adta tudtunkra, mi az egyedüli helyes mód a Vele való kapcsolatban: a folytonos ima, reggeltől estig és estétől reggelig. Ha mindent könnyen elvégzünk: „Köszönöm Istenem!” Ha jön egy nehéz pillanat: „Uram, ne hagyj el!” És ez az Isten, aki szelíd és alázatos szívű21, nem fogja kérésünket elutasítani, nem lesz közömbös irántunk, hiszen azt mondja: Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek22 .

Tehát fáradozzunk azon, hogy a természetfölötti szemléletet sose veszítsük el, és Istent minden eseményben észrevegyük, az örömteli és fájdalmas helyzetekben, ha vigaszt kapunk… vagy ha esetleg egy szeretett ember halála miatt vigasztalanok vagyunk. Első dolgunk mindig a beszélgetés Istennel, Atyánkkal. Őt keressük lelkünk középpontjában. Ne hagyd el ezt, mint jelentéktelen apróságot. Ellenkezőleg, ez a soha nem terméketlen benső élet világos jele, igazi szeretetben kibontakozó párbeszédé. Ha ebben élünk, attól a lelki egyensúly nem szenved kárt, hiszen egy keresztény számára ennek olyan magától értetődőnek kell lennie, mint a szív dobbanása.

Nézzétek, az Úr vágyik arra, hogy minket csodálatos ütemben, isteni és emberi ütemben vezessen, ami boldog ráhagyatkozáshoz vezet, fájdalmakkal és önmagunkról való lemondásban, mégis örömben. Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát!24 Mindannyian hallottuk ezt a tanácsot, de el kell határoznunk magunkat, hogy valóban követjük Őt. Így tud az Úr felhasználni minket minden útkereszteződésnél, egyúttal teljesen Istenben, hogy ennek a világnak sója, kovásza, és világossága legyünk. Légy egészen Istenben, és mások világossága leszel, az örökkévalóság ízét érezteted meg velük, segíted őket növekedni és új életre találni.

Azt azonban ne felejtsed el, hogy ez a fény nem belőlünk támad, mi csupán visszatükrözzük. Nem mi vagyunk azok, akik lelkeket mentenek meg azáltal, hogy jóra vezetjük őket, mi csak Isten tervének szolgálatában többé-kevésbé értékes eszközök vagyunk. Ha valaha azt képzelnénk, hogy a jó, amit teszünk, a mi művünk, az önhittség térne vissza belénk alattomosabban az előbbinél: a só elveszti ízét, a kovász megposhad, a fény elsötétül.

Talán valaki most azt gondolja, hogy a mindennapok és az élet viszontagságai aligha alkalmasak arra, hogy közben a szívünk egy olyan tiszta teremtményre figyeljen, mint Szűz Mária. Arra biztatlak benneteket, hogy gondolkodjatok el erről. Mi vezeti minden tettünket, akár anélkül, hogy tudatában lennénk? Ha Isten szeretete vezet minket, és tiszta szándékkal dolgozunk, akkor azt keressük, ami jó és tiszta, ami a lelkiismeretet békével és a lelket örömmel tölti el. Hogy olykor hibázunk? Valóban, de amikor belátjuk a hibáinkat, akkor még világosabban ráébredünk arra, hogy az a boldogság, amelyre törekszünk, nem mulandó, hanem mély és derűs, emberi és természetfeletti.

Ezt a boldogságot a földön egyetlen teremtmény érte el, mivel ő Isten remekműve: Mária, a mi legszentebb Anyánk. Ő él és védelmez bennünket. Testben és lélekben ott van az Atya, a Fiú és a Szentlélek mellett. Ő ugyanaz a Mária, aki Palesztinában született, aki gyermekkorától az Úrnak szentelte magát, aki fogadta Gábor arkangyal üdvözletét, aki a világra szülte a Megváltónkat, és aki ott állt a kereszt alatt.

Benne minden eszmény testet ölt, de nem szabad azt gondolnunk, hogy fensége és nagysága megközelíthetetlenné, távolivá teszi. Mária kegyelemmel teljes, akiben megvan minden tökéletesség, de egyben anya is. Hatalmával mindent elér Istennél, amit csak kérünk tőle; anyaként teljesíteni akarja kéréseinket. Anyaként megérti a gyengeségeinket is, és bátorít, megértően néz a hibáinkra, megkönnyíti az utunkat, mindig készen áll segíteni, akkor is, amikor úgy tűnik, hogy nincs kiút.

Aszkézis ez? Vagy misztika? Nem foglalkozom vele. Mit számít, hogy aszkézis-e vagy misztika? Isten ajándéka. Ha törekszel az elmélkedő imádságra, az Úr nem tagadja meg tőled a segítségét. Hit és hitből fakadó tettek: tettek, mert az Úr napról napra többet vár, amint azt a kezdetektől fogva megtapasztaltad, és amint annak idején én is mondtam neked. Mindez már szemlélődés és egyesülés Istennel. Ilyennek kell lennie sok keresztény életének: mindenki halad a saját lelki útján – végtelen ilyen út van – a világ dolgai közepette, még akkor is, ha nincs ennek tudatában.

Ez az imádság és magatartás nem térít el mindennapi elfoglaltságainktól, hanem nemes emberi buzgalmunk mellett az Úrhoz vezet. A teremtmény, aki minden tennivalóját felemeli Istenhez, istenivé teszi a világot. Oly sokszor meséltem el példaként Midász király történetét, aki arannyá változtatott mindent, amihez csak hozzáért. Személyes hibáink ellenére mi is a természetfeletti érdemek aranyává változtathatunk mindent, amivel csak dolgunk van.