Pontlista

Röviden elmélkedjünk a nagyhét keddi miseszövegein, hogy megértsük, mi a különbség a megistenülés jó és rossz módja között. Az alázatosságról fogunk beszélni, mert ez az az erény, amely bennünket hozzásegít, hogy felismerjük saját nyomorúságunkat és saját nagyságunkat egyszerre.

Nyomorúságunk nagyon is nyilvánvaló. Most nem természetünk határaira gondolok, és nem azokra a nagyszerű álmokra, amelyeket az ember sohasem tud megvalósítani, nem utolsó sorban azért, mert az ember ideje oly rövidre szabott. Elrontott cselekedeteinkre gondolok, a bukásokra és tévedésekre, amelyeket elkerülhetnénk, és mégsem kerülünk el. Újra és újra érezzük elégtelenségünket, de adódnak időszakok, amikor ez a sokféle tapasztalat egy pillantással megragadhatóvá válik, és akkor egészen világosan felismerjük, mennyire keveset érünk. Mitevők legyünk?

Expecta Dominum1, mondja az Egyház; remélj az Úrban, élj a reményből, szeretettel és hittel! Viriliter age2, légy erős! Mit számít, hogy mi teremtmények porból vagyunk, ha reményünket Istenbe helyeztük? Még akkor is, ha a lélek egyszer-egyszer elbukik, visszaesik – bár nem szükségszerűen – megoldás lehet az, ami a mindennapi életben segít, amikor a testi egészségről van szó: gyógyszert alkalmazunk és újból nekiindulunk.

Engedjétek meg, hogy újból meg újból rámutassak arra az útra, amelyről Isten felismerteti velünk, hogy ez az ő akarata, amelyre hív bennünket. És ez nem más, mint a világban szolgálni neki, megszentelve magunkat és embertársainkat megszokott munkánkkal. Nyomatékosan, és hittől vezérelt, egészséges emberi értelemmel mondja Szent Pál: Mert írva van Mózes törvényében: Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját!21 és az apostol megkérdezi önmagától: Vajon az ökrökre van gondja Istennek? Nem inkább miértünk mondja ezt? Bizony, értünk írták meg ezt, hogy aki szánt, reménységben szántson, és aki csépel, abban a reménységben csépeljen, hogy része lesz a termésben22.

A keresztény élet nem kötelességek bonyolult fonadéka, amelyben a lélek csak vergődik. A keresztény élet úgy alkalmazkodik személyes körülményeinkhez, mint a kesztyű a kézhez. Azt kívánja tőlünk, hogy megszokott teendőink közt, akár kicsik, akár nagyok, az ima és az önmegtagadás segítségével soha ne veszítsük el a természetfölötti látást. Gondoljatok rá, hogy Isten szenvedélyesen szereti teremtményeit. Hogyan dolgozhat a szamár, ha nem kap enni, ha nincs ideje rá, hogy erőt gyűjtsön, vagy ha túl sok veréssel megtörik munkaerejét? Tested úgy hordoz téged Isten útjain a földön, mint egy szamár – egyébként szamár volt Isten trónja Jeruzsálemben. Ezért parancsolnod kell neki, hogy ne térjen le az isteni ösvényről, de föl is kell vidítanod, hogy örömmel és elevenen ugrálva ügessen, mint egy jó szamár.

Képzeljétek magatokat gyakran az Újszövetség alakjai közé. Fogadjátok boldogan magatokba a Mester isteni és emberi tetteinek megragadó epizódjait, amikor csodálatos példabeszédeiben a megbocsátásról és gyermekei iránti nem szűnő szeretetéről beszél. Az evangélium állandó időszerűségében ma is megsejtünk valamit a mennyországról: hallható, érzékelhető, igen, kézzel tapintható lesz, hogy Isten oltalmaz bennünket, és ez az isteni oltalom egyre szembetűnőbb, amint botlásaink ellenére egyre jobban előrehaladunk, vagyis újrakezdünk és megint újrakezdünk – mert tulajdonképpen ez a folytonos kezdés a belső élet, és az Istenbe vetett remény ad hozzá erőt.

Igazi buzgalom nélkül a belső és külső akadályok legyőzésében nem lesz miénk a győzelmi koszorú. A birkózó is csak akkor nyeri el a babérkoszorút, ha szabályszerűen küzd21. A küzdelem nem lenne szabályszerű, ha nem volna ellenfél, akivel megküzdjenek. Ha tehát nincs ellenfél, nincs koszorú, mert ahol nincs legyőzött, nem lehet győztes sem.22

A kellemetlenségek tehát nem veszik el a bátorságunkat, hanem sarkallnak minket, hogy jobb keresztények legyünk: a küzdelem megszentel, és az apostoli munkát hatékonyabbá teszi. Ha elmélkedünk róla, hogy Jézus Krisztus – először az Olajfák hegyén, aztán a kereszt szégyenletes elhagyatottságában – az Atya akaratát mennyire elfogadja és szereti, mialatt a kínszenvedés hallatlan súlya reánehezedik, akkor megvilágosodik előttünk, hogy az, hogy őt kövessük, a jó tanítvány számára azt is jelenti, hogy tanácsát komolyan kell vennünk: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem23. Ezért ezt a kérést: „Uram egy nap se legyen kereszt nélkül!” – nagyon jónak találom. Így a kegyelem segítségével megszilárdul jellemünk és nyomorúságaink ellenére is hasznosak lehetünk Isten számára. Érted? Ha egy szöget a falba versz, és az semmilyen akadályba nem ütközik, hogy tudsz arra valamit is felakasztani? Ha Isten segítségével az áldozat által nem erősödünk, sohasem leszünk Isten alkalmas eszközei. Ha viszont elhatározzuk, hogy Isten iránti szeretetből örömmel fölhasználjuk a kellemetlenségeket, nem fog nehezünkre esni, hogy ami fáradságos és kellemetlen, kemény és kényelmetlen, azt Jakab és János felkiáltásával elfogadjuk: Meg tudjuk tenni!24

Szokjátok meg, hogy minden dolog mögött észrevegyétek Istent. Tudatosodjon bennetek, hogy Ő mindig vár ránk, lát bennünket, joggal kívánja, hogy hűségesen kövessük, anélkül, hogy elhagynánk azt a helyet, amely a világban nekünk jutott. Szerető éberséggel haladjunk utunkon őszintén akarva, hogy nem hagyjuk cserben isteni kísérőnket.

Isten gyermekének ezt a küzdelmét nem szomorú lemondás, sötét lehangoltság vagy örömtelenség kíséri, ez egy szerető szív küzdelme, akinek a munkánál és a pihenésnél, az örömben és a szenvedésben a szeretett másik lebeg a szeme előtt, és az ő kedvéért minden nehézséget elvállal. Ráadásul nálunk ez úgy van – szeretném elismételni –, hogy Isten sohasem veszít csatát. Vele szövetkezve mindig győztesnek nevezhetjük magunkat. A tapasztalatom az: ha kérését hűen követtem, akkor zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem. Felüdítette lelkemet, és az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért. Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvígasztaltak engem27.

A lélek harcában a stratégia többnyire az idővel függ össze, a megfelelő eszközöket türelmesen és kitartóan kell alkalmazni. Indítsátok fel magatokban sokszor a reményt! Gondoljatok arra: belső életetekben vereségeket fogtok majd szenvedni, megingásokat is átéltek – adja Isten, hogy alig észrevehetőek legyenek –, mert senki sem mentesül az ilyen megrázkódtatásoktól. De az Úr, aki mindenható és irgalmas, megadta nekünk a megfelelő eszközöket, hogy győzhessünk. Elég, ha ezeket alkalmazzuk, és eltökélten – ezt már említettem – mindig újra kezdünk, amikor szükség van rá.

Járuljatok hetente a szentgyónáshoz, az isteni megbocsátás szentségéhez – és mindig, amikor szükségetek van rá, de ne engedjetek tapodtat sem az aggályoknak. Kegyelembe öltözve sikerül a hegyeken átkelni28, keresztény kötelességeink betöltésének meredek útját állhatatosan végigjárni. Ha jóakarattal folyamodunk ezekhez a segítségekhez és arra kérjük, az Urat, hogy reményünket nap, mint nap erősítse bennünk, akkor mienk lesz istengyermekségünk ragadós öröme: Ha Isten velünk, akkor ki ellenünk?29 Tehát optimizmus. A remény erejével fogunk küzdeni, hogy kiirtsuk a mocskot, megszüntessük, amit a gyűlölet magvetői szétszórnak. Új, barátságos szemlélettel fogjuk a világot újra felfedezni. Isten kezeiből szépen és tisztán került ki, és rajtunk múlik, ha képesek leszünk igazi megbánásra, hogy az Úrnak ebben a szépségében visszaadjuk.