Pontlista

Urunk szavain elmélkedve: Értük szentelem magam, ők is szentek legyenek az igazságban (Jn 17, 19) – világosan érthetővé válik, mi a mi egyetlen célunk: a megszentelődés, hogy másokat is megszenteljünk. Itt megkísérthet egy árnyalatnyi kétely: Mi, akik szilárdan elhatároztuk, hogy követjük az isteni fölszólítást, nem vagyunk vajmi sokan, és eszköznek sem vagyunk túl értékesek. Valóban, az emberiség összességéhez mérten kevesen vagyunk, és egyénileg sem érünk sokat. De Mesterünk teljes határozottsággal azt mondja, hogy a keresztények fény, só és kovász a világ számára, és egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti (Gal 5, 9). Ez az, amiért állandóan azt mondom, és hirdetem is, hogy számunkra minden lélek fontos: – százból mind a száz, válogatás nélkül, mert biztosan tudjuk, hogy Krisztus mindet megváltotta, és egy keveset belőlük szolgálatába akar fogadni, hogy ők, akik magukban semmitérők, segítsenek terjeszteni az üdvösséget.

Krisztus tanítványa senkit sem becsülhet le. A tévedést nevén nevezi, de az embert, aki tévedésben van, megértő szeretettel igazítja ki. Máskülönben sem segíteni, sem megszentelni nem fogja. Meg kell tanulni egymás iránt jóakarattal lenni; megértve egymást, megbocsátva egymásnak, testvériesen viselkedve egymással, mindenkor Keresztes Szent János tanácsát követve: ahol nincs szeretet, te vigyél oda, és: szeretetet fogsz találni (Vö. Keresztes Szt. János, Levél a Megtestesülésről nevezett Máriához, 6. 7. 1591) . Azokra a dolgokra is vonatkozik ez, amelyek látszólag nem számítanak sokat a munkavégzésben, a családi életben vagy az ismerősökkel való kapcsolatban. Nekünk az legyen a fontos, hogy mindent fölhasználjunk; és miközben megszenteljük, magunkat is megszenteljük, azokkal az emberekkel együtt, akik megosztják velünk a köznapok gondjait. Akkor majd megérezzük életünkben a társmegváltó kedves, szeretetreméltó terhét.

Isteni pedagógia

Ellenségeinket nem gyűlölni, rosszat nem viszonozni rosszal, lemondani a bosszúról, megbocsátani és nem neheztelni: abban a korban, de – ne áltassuk magunkat – ma is szokatlan, túl hősies, szinte abnormális magatartásnak számít. Ennyire középszerűek a teremtmények. Jézus Krisztus, aki azért jött el, hogy mindenkit üdvözítsen, és részt adjon mindenkinek megváltó művében, tanítványait – téged és engem – sokkal nemesebb és erősebb, nagy és őszinte szeretetre akarta tanítani. Úgy kell egymást szeretnünk, ahogy Krisztus szerette mindegyikünket. Csak így, – hiszen ügyefogyottak vagyunk – az isteni szeretet utánzásával sikerülhet megnyitni szívünket minden ember számára, és egészen új, nemesebb szeretettel szeretnünk.

Milyen nagyszerűen valósították meg az első keresztények ezt az égő szeretetet, ezt az emberi szolidaritásnál és jóindulatnál sokkal különbet! Szerették egymást, gyöngéden és erősen, azzal a szeretettel, ami Krisztus szívéből árad. Tertullianus, a második századbeli író megörökítette számunkra, hogyan hatott ez a pogányokra. Az akkori hívők természetfölötti és emberi módon vonzó magatartásának láttára kitört belőlük: nézzétek, mennyire szeretik egymást!11

Ha észreveszed, hogy most vagy máskor, hétköznapjaidon nem érdemled meg ezt a dicséretet, és szíved nehézkesen mozdul az isteni ösztönzésekre, akkor vedd észre, itt az ideje az irány kiigazításának. Szívleld meg Szent Pál felszólítását: …tegyünk jót mindenkivel, főképpen pedig hittestvéreinkkel12 . Krisztus misztikus testével.

A keresztények legfontosabb apostoli tevékenysége a világban, és a legjobb tanúságtétel hitünkről, ha megteremtjük az Egyházon belül az igazi szeretet légkörét. Ha nem szeretjük egymást igazán, hanem helyt adunk az ellenségeskedéseknek, rágalmaknak és intrikáknak, az ilyen hirdetők hogyan tudják az evangéliumi örömhírt vonzóvá tenni?

Könnyű és divatos szájjal hirdetni, hogy mindenkit szeretünk, hívőket és nem hívőket. De kétlem, hogy az ilyen megnyilatkozás több mint álszent szószaporítás, ha közben az ilyen ember rosszul bánik hittestvéreivel. Ha viszont Krisztus szívével egyesülve szeretjük azokat, akik ugyanannak az Atyának gyermekei, ugyanaz a hit egyesíti őket, és ugyannak a reménynek örökösei13, akkor kitágul a szivünket, és izzik a buzgó vágytól, hogy minden ember közeledjen az Úrhoz.

Talán azt gondolja közületek valaki, hogy miközben most a szeretet követelményeire emlékeztetlek titeket, magam is szeretetlenül beszéltem. Nem, éppen ellenkezőleg. Biztosíthatlak titeket hamis ökumenizmus nélkül, hogy szent büszkeséget éreztem, mikor a II. Vatikáni Zsinaton újult erővel foglalkoztak azzal, hogy eljuttassák az igazságot azokhoz, akik el vannak választva az egyetlen úttól, Jézus útjától, mert nincs forróbb vágyam annál, mint hogy az egész emberiség megmeneküljön.

Többek közt azért is örültem annyira, mert ezáltal megerősítették újra az Opus Dei által szorgalmazott apostoli munkát, az ad fidem apostolkodást. Azt az apostolkodást, amely nem utasít vissza egyetlen embert sem, és megnyílik a nemkeresztények, az ateisták és a pogányok számára, hogy amennyire lehet, részesüljenek egyesülésünk lelki javaiban. Más alkalommal már elmondtam nektek ezt a hosszú történetet a szenvedésről és a hűségről. Ezért most kertelés nélkül mondhatom: hazugnak és álszentnek tartom azt a buzgólkodást, amely sürgeti, hogy különös gonddal kezeljük a távolállókat, ugyanakkor testvéreinket a közös hitben nem értékeli vagy megveti. Nem hiszem azt sem, hogy valóban érdekel az utcasarki koldus, ha otthon gyötröd a tieidet, részvétlenül nézed örömüket, gondjukat, és nem is próbálod megérteni és elnézni hibáikat – ha azokkal nem bántják Istent.

Bizonyára számotokra is megrendítő, hogy János apostol – öreg emberként – egyik levelének nagy részét arra használja föl, hogy ennek az isteni tanításnak a követésére sarkalljon. A keresztények közt uralkodnia kell az Istentől jövő szeretetnek, Istentől, aki maga a szeretet. Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet14. Hosszan beszél a testvéri szeretetről, mert Krisztus által Isten gyermekei lettünk: Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk!15

Miközben keményen lelkünkre beszél, hogy nyitottabbak legyünk az isteni kegyelemre, emlékezetünkbe vési, hogy nagyszerű bizonyítékunk van az Atya szeretetére az emberek iránt: Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk16. Ő volt a kezdeményező. Megelőzött szeretetével, és ezt a példát adta nekünk, hogy vele együtt szolgáljunk másoknak, és – mennyire szívesen ismétlem – nagylelkűen tegyük szívünket a földre, hogy mások puhára lépjenek, és könnyebb legyen nekik a küzdelem. Így kell tennünk, mert olyan Atyának vagyunk a gyermekei, aki nem habozott forrón szeretett Fiát értünk odaadni.

Mindenkit szeretni

Nagy Szent Leó ezt mondja: Felebarátunknak nemcsak azt kell tekintenünk, akivel baráti vagy rokoni szálak fűznek össze, hanem minden embert, hiszen ugyanannak a természetnek a kötelékével tartozunk hozzájuk. (…) Ugyanattól a Teremtőtől kaptuk lelkünket. Mindannyiunkat ugyanaz az égbolt, ugyanaz a levegő, ugyanazok a nappalok és éjszakák örvendeztetnek meg, és bár egyesek jók, mások rosszak, egyesek igazak, mások nem azok, Isten mégis mindegyikükhöz nagylelkű és jóságos19.

Ennek az új parancsnak a teljesítésével kapunk Isten gyermekeiként alakot és jelleget, tanulunk meg az Egyházban szolgálni és nem kiszolgáltatni magunkat20, és így találunk erőt ahhoz, hogy minden embert azon az újfajta módon szeressünk, amely Krisztus kegyelmének gyümölcseként nyilvánul meg. Szeretetünk nem szentimentális és nem csak bajtársiasság, nem is az a kétes értékű buzgóság, hogy segítsünk másoknak, élvezve saját fölényünket. Nem ez, hanem embertársunk elfogadása és – mondjuk el még egyszer –, minden emberben Isten képmását tiszteljük azon fáradozva, hogy ő is ezt a képet szemlélje, és ezáltal Krisztus felé forduljon.

Mindenkit szeretni ezért annyit jelent, mint mindenkihez elvinni az apostoli hívást, mint becsületesen és tetterősen – amennyire rajtunk múlik – elfogadni az isteni ösztönzést, mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére21.

Ha még ellenségeinket is szeretnünk kell, azokra gondolok, akik bennünket annak tartanak, mert én nem vagyok ellensége senkinek – akkor először is azoknak tartozunk szeretettel, akik csupán távol vannak tőlünk, vagy akiket nem tartunk rokonszenvesnek, vagy akik nyelvük, képzettségük vagy neveltségük miatt számunkra idegenszerűen hatnak.

De milyen az a szeretet, amelyről beszélek? A Szentírás dilectio-ról beszél, hogy érzékeltesse, nem érzelmi vonzódásról van szó; ez a szó szilárd döntésre, akarati tényre utal. A dilectio az electio-ból származik, „kiválasztás”. Szeretném még hozzátenni, hogy a szeretet keresztény számára szeretni akarást jelent, Krisztusban elhatározni, hogy megkülönböztetés nélkül minden ember javát akarjuk, azt, hogy minden adomány legjobbikát kapják meg: ismerjék meg Krisztust, és bensőségesen szeressék.

Az Úr sürget: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért22. Lehetséges, hogy azok iránt, akik visszautasítják közeledésünket, semmilyen emberi vonzódást nem érzünk, Jézus azonban azt kívánja, hogy ne viszonozzuk nekik a rosszat rosszal, ne mulasszunk el egyetlen alkalmat sem, hogy szívből szolgáljunk nekik, akkor is, ha nehezünkre esik, és foglaljuk őket mindegyre imáinkba.

Ez a dilectio, ez a szeretet még szívből jövőbbé válik, ha hittestvéreinkre irányul, különösen azokra, akik Isten rendeléséből nagyon közel állnak hozzánk: szüleinkre, férjünkre, feleségünkre, gyermekeinkre vagy testvéreinkre, barátainkra, kollégáinkra és szomszédainkra. Ezen tiszta és nemes emberi szeretetnek érezhető, szívből jövő melege nélkül, amely Isten felé visz és tőle jön, nem létezik a szeretet isteni erénye.

Hogyan fejeződik ki a szeretet?

Nekem tetszik az az ige, amit a Szentlélek Izajás által mondott: Discite benefacere23, tanuljatok meg jót tenni. Ezt a tanácsot belső küzdelmünk többféle szempontjára szoktam vonatkoztatni, mert a keresztény életet sohasem lehet befejezettnek tekinteni: az erényekben növekedni önmagunkon napról-napra végzett kemény munkával lehet.

Hogy tanuljuk meg egy munka végzését a mindennapi életben? Először tisztázzuk, mi a célunk, amelyet el akarunk érni, azután azt, hogy melyek a szükséges eszközök; ezután alkalmazzuk is a szükséges eszközöket mindig újra, amíg el nem érjük a belénk ivódott gyakorlattal, hogy a munka könnyen menjen. Alig jutottunk ennyire, máris fölfedezünk új, számunkra addig ismeretlen szempontokat; ezek aztán arra ösztönöznek, hogy tovább dolgozzunk, és soha ne hagyjuk abba.

A felebarát iránti szeretet az Isten iránti szeretet kifejezése. Ezért, ha azon fáradozunk, hogy fejlődjünk ebben az erényben, nem szabad megállapítani, meddig menjünk el: mértéktelenül szeretni őt az egyetlen mérték, ami az Úrral kapcsolatban helyes. Egyrészt ugyanis sosem tudjuk eléggé megköszönni, amit értünk tett; másrészt szeretete a termetmények iránt mindig mértéktelenül nyilvánul meg, minden számítást és határt átlépve.

Az Úr a hegyi beszédben tanít a szeretet isteni parancsára mindannyiunkat, akik készek vagyunk megnyitni lelkünket az ő igéjének. A végén összefoglalásként ezt mondja: Szeressétek tehát ellenségeiteket! Tegyetek jót és kölcsönözzetek, semmit vissza nem várva;. így nagy lesz a ti jutalmatok, és a Magasságbeli fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanokhoz és gonoszokhoz is. Legyetek tehát irgalmasok, mert a ti Atyátok is irgalmas!24

Az irgalmasság több, mint puszta részvét: a szeretet túláradása, és előhívja az igazságosság túláradását. Az irgalmasnak finoman érző szíve van, és erős, áldozatkész, nagylelkű szeretettel válaszol. Pál ezt a szeretetet magasztalja: A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik föl, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel25.

A szeretet egyik első kifejezése, hogy a lélek rátér az alázat útjára. Ha önmagunk becsületes megismerésével rájövünk, hogy semmik vagyunk, ha megértjük, hogy ha nem volna velünk Isten kegyelme, a legnyomorúságosabb teremtmény is jobb lenne nálunk; ha tudjuk, hogy képesek vagyunk minden tévedésre és eltévelyedésre; ha a hűtlenség elleni elszánt küzdelmünk ellenére tapasztaljuk a bűnt magunkban – hogy tudnánk akkor másokról rosszat gondolni, hogy engednénk, hogy elvakultság, mássággal szembeni türelmetlenség vagy gőg töltse el a szívünket?

Az alázat tanít meg bennünket szelíden és magától értetődően arra, hogy mi a legjobb módja az embertársainkkal való érintkezésnek: mindenkit megérteni, elfogadni, felmenteni; nem okozni szakadást, korlátokat nem állítani, hanem – mindig! – az egyetértést segíteni. Nem hiába gyökerezik mélyen az emberben a békére, összetartásra, és a személyiség jogainak kölcsönös tiszteletben tartására való törekvés. Így lehet a figyelmességből testvériség, és ebben láthatóvá válik valami az ember legnagyobb értékéből: ha mi mind Isten gyermekei vagyunk, akkor a testvériség nem üres jelszó, sem utópia, hanem ugyan nehezen elérhető, de valós cél.

A gúnyolódóknak, kétkedőknek, közömbösöknek és azoknak, akiknek a gyávaság szabja meg viselkedését, meg kell, hogy mutassuk mi keresztények, hogy az ilyen szeretet lehetséges. Olykor ez elég nehéz lesz, mert az embert szabadnak teremtették, és kezében van a lehetőség, hogy esztelen elkeseredéssel Isten ellen lázadjon, mégis lehetséges, sőt nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű következménye Isten szeretetének és az Isten iránti szeretetnek. Ha te és én ezt akarjuk, akkor Krisztus is akarja. Akkor mélyebben megértjük, mennyire termékeny a fájdalom, az áldozat és az önzetlen odaadás az egymással való napi érintkezésben.

Hogyan valósul meg a szeretet?

A keresztény szeretet követelményei nem könnyen teljesíthetők; naivság volna másként gondolni. Az embertársainkkal való napi érintkezés ezt mutatja, és sajnos az Egyházon belül is így van. A szeretet arra késztet, hogy hallgassunk, különben mi mindent tudna mindenki elmondani szakadásokról, agresszivitásról, jogtalanságról, rágalmazásról, intrikákról. Ezt csak le akarjuk szögezni, hogy azután alkalmazzuk a megfelelő ellenszert, ami mindenekelőtt a mi személyes törekvésünk lesz arra, hogy senkit se bántsunk meg, senkivel se bánjunk rosszul, és úgy mondjunk el egy-egy rendreutasítást, hogy sohase hasson fölényesen.

Ezek nem csak manapság történnek. Már Krisztus mennybemenetele után néhány évvel, amikor még az apostolok járták körbe a közösségeket, és mindenütt a hit és a remény uralkodott, kezdtek egyesek letévedni az útról, és nem a Mester szeretete szerint élni.

Mert amikor köztetek féltékenység és viszály van, írja Szent Pál a korintusiaknak, nem vagytok-e testiek, és nem viselkedtek-e emberi módon? Amikor ugyanis azt mondja az egyik: „Én Pálé vagyok”, a másik pedig: „Én Apollóé”, vajon nem vagytok-e emberiek?26 Ezek nem fogják föl, hogy Krisztus azért jött, hogy mindezeket a meghasonlásokat megszűntesse? Vajon mi Apolló? Mi Pál? Szolgák, akik hitre vezettek titeket, mégpedig mindegyik úgy, ahogy az Úr adta neki27.

Az apostol nem veti el a sokféleséget: mindenki megkapta Istentől saját adományát, az egyik ilyet, a másik olyat28. De ez a sokféleség az Egyház javát kell, hogy szolgálja. Én arra kérem most az Urat, s ha akarjátok, csatlakozhattok az én imámhoz, ne engedje, hogy Egyházában a lelkeket a szeretet hiánya mérgezze meg. A szeretet a só a keresztények apostoli tevékenységében. Ha ez a só elveszti ízét, hogyan mondhatjuk a világnak fennszóval: Itt van Krisztus?

Ezért mondom Pál apostollal: Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem, ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem, ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem29.

Az apostolnak ezek a szavai olykor ugyanazt a választ váltják ki, mint az Úr szavai, mikor tanítványainak Szent Teste és Vére szentségét kinyilatkoztatta: Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?30 Igen, kemény. Mert az a szeretet, amelyről Pál beszél, nem csupán embertársi gondoskodás, humanizmus, együttérzés más szenvedésével: ehhez a legfőbb erény a követelmény, az istenszeretet és a felebarát szeretetének gyakorlása Isten kedvéért. Ezért mondja: A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik(…). Most azért megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet31.

Az egyetlen út

Régóta tudjuk, hogy a felebaráti szeretet erényének, a keresztény élet központi tényének semmi köze azokhoz a karikatúrákhoz, amelyeket a fecsegők ránk akarnak tukmálni. De miért kell mindegyre prédikálni róla? Kötelességszerű gyakorlat csupán? Elmélet csupán, amelyet csak ritkán lehet valós tettekre váltani?

Ha környezetünkre tekintünk, könnyen jutunk arra a föltételezésre, hogy a szeretet illúzió. De ha természetfölötti szempontból, és mélyebben vizsgáljuk, megmutatkozik, miért van ez az erény a terméketlen senyvedés állapotában: hiányzik az állandó bensőséges kapcsolat Jézus Krisztussal, a tegező viszony az Úrral, és mert a lélek félreismeri sajátmagában a Szentlélek működését, azét a Lélekét, akinek első gyümölcse éppen a szeretet.

Utalva az apostol tanácsára – Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét32 – megjegyzi egy egyházatya: Ha szeretjük Krisztust, könnyű lesz nekünk egymás gyöngeségeit elviselnünk, azokét is, akiket még nem szeretünk, mert nem tettek semmi jót33. Ez a szeretetben való növekedés fölfelé vezető útja. Tévedés volna azt hinni, hogy először a humanitás és a szociális segítség műveiben kell gyakorolni magunkat, és az istenszeretetet kikapcsolni. Ne hanyagoljuk el Krisztust a beteg felebaráttal való törődés miatt, mert Krisztuskedvéért kell a beteget szeretnünk34.

Tekintsetek folyton Krisztusra, lássátok, hogy nem adta föl istenvoltát, úgy alázta meg magát, és vett föl szolgai alakot35, hogy szolgálhasson bennünket; mert csak ebből a látószögből nyílnak meg nekünk azok a célok, amelyekért valóban érdemes fáradni. A szeretet keresi az egyesülést, az eggyé válást a szeretett személlyel. Ha egyesülünk Krisztussal, egészen eltölt bennünket a törekvés, hogy életét, az odaadást, a mérhetetlen szeretetet és a halált is vállaló áldozatot utánozzuk. Krisztus alapvető döntést kíván tőlünk: vagy önzésben és magunkra maradva sorvasztjuk el életünket, vagy egész szívvel elkötelezzük magunkat a szolgáló életre.