Pontlista

Elkezdeni valamit mindenki tud; befejezni kevesen. Ezekhez a kevesekhez akarunk tartozni mi, akik azon fáradozunk, hogy úgy viselkedjünk, mint Isten gyermekei. Ne felejtsétek el, hogy csak a szeretettel befejezett és jól elvégzett munka érdemli meg Isten szentírásbeli dicséretét: Jobb a dolognak a vége az elejénél (Préd 7, 8).

Talán hallottátok már egy másik alkalommal tőlem, amit most szeretnék újból elmesélni, mert nagyon tanulságosnak tűnik. Egyszer meg akartam áldani egy épület zárókövét, és kerestem a Rituale Romanumban a megfelelő imát; mert a zárókő a döntő mozzanat, sok ember kemény, szívós, évekig tartó munkájának a jelképe. Meglepetten állapítottam meg, hogy ilyen áldás nincs benne. Meg kellett elégednem egy benedictio ad omniá-val, egy általános áldással. Bevallom, lehetetlennek tűnt, hogy ilyesmi hiányzik belőle, de a tartalomjegyzéket figyelmesebben átnéznem is hiábavaló volt, nem találtam semmit.

Sok keresztény elvesztette azt a meggyőződését, hogy az élet egysége, amelyet az Úr gyermekeitől elvár, azt is magában foglalja, hogy becsületesen, jól végezzük el saját feladatainkat. A legkisebb részletekig meg kell szentelnünk őket.

Semmit sem szabad az Úrnak felajánlanunk, ami nem annyira hibátlan, tökéletes és kifogástalan a kis dolgokban is, amennyire emberi tökéletlenségünk megengedi. Isten nem fogad el kontármunkát. A Szentírás figyelmeztet: Hibás állatot nem szabad föláldoznotok, mert az nem talál tetszésre (Lev 22, 20). Ezért a napjainkat betöltő és teljes erőfeszítésünket kívánó munka váljon olyan áldozati adománnyá, amely méltó a Teremtőhöz, befejezett, kifogástalan tett, operatio Dei, Isten munkája és Istenért végzett munka.

A munka: részesedés Isten hatalmában

Az embernek teremtése pillanatától dolgoznia kellett. Ezt nem én találtam ki. Csak nyissuk ki a Szentírás első oldalait. Ott azt olvassuk, hogy – mielőtt a bűn behatolt volna a világba, és mielőtt halál, szenvedés és nyomorúság sújtotta volna a bűn következtében az emberiséget (Vö. Róm 5, 12) – Isten Ádámot a Föld sarából megalkotta; neki és utódainak egy nagyszerű világot teremtett: ut operaretur et custodiret illum (Ter 2, 15), hogy művelje és őrizze meg azt.

Ezért tisztában kell lennünk azzal, hogy a munka nagyszerű valóság és kikerülhetetlen törvény, aminek minden ember így vagy úgy alá van vetve, még akkor is, ha egyesek nem vonatkoztatják magukra. Jól jegyezzétek meg: a munka kötelesség-volta nem az ősbűn követkeménye, sem újkori találmány. A munka létfenntartásunk szükséges eszköze, amivel Isten bízott meg a földön. Tőle kapjuk napjainkat, és részt kapunk teremtői hatalmából, hogy megszerezzük, ami létfenntartásunkhoz szükséges, és evvel együtt termést gyűjtsünk az örök életre (Jn 4, 36): az ember munkára születik, mint a madár repülésre (Jób 5, 7).

Talán valaki azt az ellenvetést hozhatná föl, hogy azóta évszázadok sora múlt el, és ma kevesen gondolkoznak így, egyesek a pénzért, mások családjuk fenntartásáért, sokan társadalmi helyzetük javításáért, képességeik kibontakoztatásáért, rossz szenvedélyük kielégítése érdekében vagy a társadalom haladásáért dolgoznak. Végül pedig mind kínnak tekintik a munkájukat, elkerülhetetlen szükségszerűségnek.

Ellentétben a munkának ezzel a lapos, önző és nyomorúságos szemléletével magunk és embertársaink emlékezetébe kell idéznünk, hogy Isten gyermekei vagyunk, és Atyánk ugyanazt mondja nekünk, mint a példabeszédbeli gazda, aki azt mondja két fiának: Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni! (Mt 21, 28) Teljes bizonyossággal mondhatom nektek: ha mindennap megpróbáljuk személyes kötelességeinket úgy fölfogni, hogy teljesítésüket Isten kéri tőlünk, akkor megtanuljuk, hogy tennivalóinkat emberi és természetfölötti szempontból a lehető legnagyobb tökéletességgel végezzük. Talán az is megesik egyszer, hogy lázadunk ellene, hiszen az idősebb fiú is azt mondta: Nem akarok (Mt 21, 29), de rögtön utána jön a megbánás, és még buzgóbban hozzálátunk, hogy megtegyük, ami kötelességünk.

Példás élet hivatásunkban

Tévedés volna azt hinni, hogy az apostolság nem több mint néhány jámborsági gyakorlattal való tanúságtétel. Keresztények vagyunk, te is, én is, de ugyanakkor és ettől elválaszthatatlanul állampolgárok és dolgozó emberek egészen meghatározott kötelességekkel; ha valóban szentté akarunk válni, példásan kell teljesítenünk őket. Maga Krisztus sürget: Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket, és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van (Mt 5, 14-16).

A hivatásbeli munka – mindegy, melyikről van szó – lámpássá lesz, amely hivatásbeli kollégáitok és barátaitok számára fénylik. Ezért mondom sokszor azoknak, akik az Opus Deihez csatlakoznak, és ez ugyanúgy vonatkozik mindnyájatokra is, akik itt vagytok: mi hasznom van belőle, ha hallom, hogy ez vagy az jó fiam, és jó keresztény, de rossz cipész? Ha nem igyekszik szakismereteket szerezni, és gonddal gyakorolni hivatását, akkor nem szenteli meg, és nem ajánlhatja föl Istennek. Pedig a köznapi munka megszentelése a hiteles lelkiség alapja nekünk, akik a világ dolgai közt élve úgy döntöttünk, hogy az Istennel való kapcsolatot keressük.

Küzdjetek önmagatok túlzott kényeztetése ellen! Követeljetek többet magatoktól! Néha túl sokat gondolunk az egészségünkre vagy a kikapcsolódásra, amely valóban kell, hiszen friss erővel akarjuk újra kezdeni a munkát. De – mint már jó néhány éve megírtam – a szabadidő nem tétlenkedés, hanem kikapcsolódás kevésbé megerőltető tevékenységgel.

Van úgy, hogy túlzott kényelmességünket hamis kibúvókkal indokoljuk, és közben elfelejtjük vállunkra nehezedő áldott felelősségünket, belenyugszunk abba, hogy épp csak eleget tegyünk kötelezettségünknek, látszat-okokkal leplezzük lustaságunkat, de ezalatt a sátán és szövetségesei nem mennek nyaralni. Hallgasd meg jól, és vedd figyelembe Szent Pál intelmét azokhoz a keresztényekhez, akik rabszolgák voltak, hogy engedelmeskedjenek uruknak: ne látszatra szolgáljatok, mintha emberek tetszését keresnétek, hanem mint Krisztus szolgái, akik szívesen teljesítik Isten akaratát. Készséges akarattal szolgáljatok, mintha az Úrnak tennétek, s nem embereknek! (Ef 6, 6-7) Igazi jó tanács, mi kaptuk, hogy hallgassunk rá, te is, én is.

Fényt kérünk Urunktól, Krisztustól, segítsen nekünk, hogy minden pillanatban fölismerjük azt az isteni értelmet, amely foglalkozásunkat szentségre való meghívásunk sarokpontjává teszi. Tudjátok az evangéliumból, hogy Jézust faber, filius Mariae-nek, ácsnak, Mária fiának ismerték. Ugyanígy kell nekünk is szent büszkeséggel tevékenységünk által megmutatnunk, hogy emberek vagyunk, akik dolgoznak, valóban dolgoznak! (Mk 6, 3)

Mi mindig Isten követeinek kell, hogy érezzük magunkat, Tisztában kell lennünk vele, hol és mikor kezdődik a hűtlenség: amikor például befejezetlenül hagyjuk a munkát, amikor nem vesszük áldozatkészen, igazán komolyan a munkát, mint a többiek, ha okot adunk rá, hogy lomhának, megbízhatatlannak, felületesnek, rendetlennek, lustának, haszontalannak nevezzenek... Aki ezeket a látszólag nem fontos kötelességeket elhanyagolja, aligha tudja majd helyét megállni a benső élet többi, fárasztóbb feladatában: Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű; és aki a kicsiben hűtlen, az hűtlen a nagyban is (Lk 16, 10).

Az akkori időkből megmaradt emlékezetemben burgosi tartózkodásom. Sokan töltötték néhány napos szabadságukat a frontról nálam, mások egyébként is a közvetlen környék kaszárnyáiban állomásoztak. Fiaim közül néhánnyal megosztottam szobámat egy elhanyagolt szállodában. A legszükségesebb dolgok is hiányoztak, de úgy rendeztük el, hogy mindenki, aki odajött – és százával voltak – valóban ki tudta pihenni magát, és új erőt tudott gyűjteni.

Szokásommá vált, hogy beszélgetéseinket összekössem egy sétával az Arlanzón folyó mentén. Elmondták gondjaikat, én pedig kerestem a megfelelő szavakat, amelyek erőt adhattak nekik vagy új távlatokat nyithattak meg belső életükben. Isten segítségével mindig igyekeztem bátorítani és arra ösztönözni őket, hogy megújult tűzzel éljék keresztény életüket. Néha odaértünk séta közben a Las Huelgas kolostorhoz vagy a katedrálishoz.

Szívesen fölmentem velük valamelyik toronyba, és megmutattam nekik közelről a gótikus mérművet, ezt a kőből faragott valódi filigránmunkát, amelyet türelmes, fárasztó odaadással alakítottak ki. Beszélgetés közben fölhívtam a figyelmüket arra, hogy ezeket a csodálatos faragványokat alulról egyáltalán nem lehet látni. Amit olyan sokszor magyaráztam nekik, itt megfoghatóvá vált. Ez az Isten munkája, Isten műve – mondtam – olyan tökéletesen végezni saját munkánkat, hogy annyira szép lesz, mint ez a finom, kőből faragott csipkeszövevény. A példa annyira szemléletes volt, hogy ezek a fiatalemberek megértették: amit ott látnak, ima, csodálatos párbeszéd az Úrral. Azok a kőfaragók, akik ebbe minden energiájukat beleadták, tudták, hogy mindez lent az utcán észrevétlen marad. Művészetük csak Istennek szólt. Érted már, hogyan tudsz hivatásod által Istenhez közeledni? Tedd azt, amit ezek a kőfaragók, akkor a te munkád is operatio Dei lesz: emberi mű, amely kívül-belül isteni.