Pontlista

Röviden elmélkedjünk a nagyhét keddi miseszövegein, hogy megértsük, mi a különbség a megistenülés jó és rossz módja között. Az alázatosságról fogunk beszélni, mert ez az az erény, amely bennünket hozzásegít, hogy felismerjük saját nyomorúságunkat és saját nagyságunkat egyszerre.

Nyomorúságunk nagyon is nyilvánvaló. Most nem természetünk határaira gondolok, és nem azokra a nagyszerű álmokra, amelyeket az ember sohasem tud megvalósítani, nem utolsó sorban azért, mert az ember ideje oly rövidre szabott. Elrontott cselekedeteinkre gondolok, a bukásokra és tévedésekre, amelyeket elkerülhetnénk, és mégsem kerülünk el. Újra és újra érezzük elégtelenségünket, de adódnak időszakok, amikor ez a sokféle tapasztalat egy pillantással megragadhatóvá válik, és akkor egészen világosan felismerjük, mennyire keveset érünk. Mitevők legyünk?

Expecta Dominum1, mondja az Egyház; remélj az Úrban, élj a reményből, szeretettel és hittel! Viriliter age2, légy erős! Mit számít, hogy mi teremtmények porból vagyunk, ha reményünket Istenbe helyeztük? Még akkor is, ha a lélek egyszer-egyszer elbukik, visszaesik – bár nem szükségszerűen – megoldás lehet az, ami a mindennapi életben segít, amikor a testi egészségről van szó: gyógyszert alkalmazunk és újból nekiindulunk.

Bizonyosan láttátok már, hogy milyen gondosan bánnak egy családban egy értékes, törékeny tárggyal, például egy porcelán vázával, hogy el ne törjön. Egy napon a gyermek fellöki, és az értékes emléktárgy darabokra törik. Bosszankodnak, de a kárt helyrehozzák, a darabokat felszedik, gondosan összeillesztik, és a drága tárgy ismét egyben van, éppen olyan szép, mint volt.

Amikor azonban egy agyagedényről, olcsó cserépedényről van szó, elég néhány fémkapoccsal összefogni a darabokat, és az egyébként olcsó edény így összefoltozva új, érdekes jelleget kap.

Alkalmazzuk ezt a példát lelki életünkre! Ha bűneinkre, szánalmasságainkra nézünk, ha tapasztaljuk ballépéseinket – még akkor is, ha Istennek hála nem nagyon súlyosak – forduljunk imában Atyánkhoz, és mondjuk: Uram, tekints szegénységemre, gyengeségemre. Csak cserépedény, Uram, csak cserepek! De kapcsolj engem össze ismét, és én bűnbánatommal és a Te megbocsátásoddal erősebb és szeretetedre méltóbb leszek, mint bukásom előtt. Imádkozzunk így, ha szegény agyagedényünk összetörik, és ebben majd vigasztalást találunk.

Törékenységünkön nem kell csodálkoznunk, ne lepjen meg bennünket a tapasztalat, hogy a semminél is kevesebb meg tud ingatni bennünket. Bízzatok az Úrban, mert nála mindig van segítség: Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől kell félnem?3 Senkitől! Semmitől és senkitől nem fogunk félni, ha mennyei Atyánkkal ilyen módon keresünk kapcsolatot.

Alázatosság és öröm

A gonosz és álnok embertől szabadíts meg engem!27 A szentmisének ez a szövege ismét a jó megistenülésre utal: szemünk elé idézi, hogy rosszak vagyunk és gonosz hajlamaink vannak. Ezután így könyörög: emitte lucem tuam28, küldd el világosságodat és igazságodat, amelyek engem irányítottak, és szent hegyedre vezettek. Őszintén szeretném elmondani nektek, hogy nagyon megindultam, amikor a mai szentmisén ezeket a szavakat imádkoztam.

Mit kellene tennünk, hogy elérjük ezt a jó megistenülést? Az Evangéliumban olvassuk, hogy Jézus nem akart ugyanis Judeába menni, mert a zsidók halálra keresték29. Ő, aki egyszerű akarattal söpörhette volna el ellenségeit, emberi módon cselekedett. Ő, aki Istenként egyetlen szavával megváltoztathatta volna a körülményeket, emlékezetes tanulságot akar ránk hagyni: nem megy Judeába. Testvérei ekkor azt mondták neki: „Menj el innen Júdeába, hogy tanítványaid is lássák tetteidet, amelyeket cselekszel”30 Azt akarták, hogy föltűnést keltsen. Látjátok, hogyan válik mindez a jó és a rossz megistenülésről szóló tanítássá?

Jó megistenülés: Bízzanak is benned – így hangzik az offertóriumban – akik megismerték neved, mert a téged keresőket nem hagyod el, Uram31. Mi, akik összekapcsolt cserépdarabok vagyunk, örvendezünk, mert Isten nem feledkezett el a szegények sóhajáról32, és az alázatos hangját meghallja.