Pontlista

Azt mondhatjuk, hogy Urunk úgy áll küldetéséhez, amelyet Atyjától kapott, hogy mindig az adott napnak él, és ahogy az őt hallgatókat tanítja isteni szavaival: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit egyetek, se a testetek miatt, hogy mibe öltözzetek. Az élet több az eledelnél, és a test a ruházatnál. Nézzétek a hollókat! Nem vetnek, nem aratnak, nincs kamrájuk, nincs magtáruk, és az Isten táplálja őket. Mennyivel többet értek ti akárhány madárnál! (…) Nézzétek a liliomokat, hogyan növekednek! Nem fonnak és nem szőnek; mégis, mondom nektek: Salamon teljes dicsőségében sem volt úgy öltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vetik, Isten így ruházza, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűek13!

Mennyi gondot, mennyi aggódást takaríthatnánk meg, ha erősek volnánk a hitben, és jobban bíznánk az isteni gondviselésben! Ha bizonyosabbak lennénk az isteni segítségben, amely soha sem hagy bennünket cserben! Akkor nem emésztene a sok gond, mert az Úr szava szerint ezeket a pogányok keresik14, vagyis azok, akiknek nincs érzékük a természetfölöttiek iránt. Barátként, papként, atyátokként szeretném minden élethelyzetre vonatkozóan emlékezetetekbe idézni a bizakodást, hiszen Isten irgalmából mindannyian Atyánk gyermekei vagyunk, aki mindenható, az égben és a szívetek mélyén lakik. S ezért, mintha tűzzel tenném, szeretném szívetekbe írni, hogy földi utunkon – belsőleg elszakadva oly sok, állítólag nélkülözhetetlen dologtól – csak optimizmusra van okunk. Atyátok azonban tudja, hogy szükségetek van ezekre15, és ő majd gondoskodik mindenről. Higgyétek el, csak így élhetünk a teremtés uraiként16, és nem esünk abba az iszonyú szolgaságba, amelybe sokan mások, akik elfelejtik, hogy ők Isten gyermekei, és túlbuzgón tervezik a holnapot vagy egy későbbi időpontot, amikor talán már nem is élnek.

Engedjétek meg nekem megint, hogy egy kicsit beavassalak személyes tapasztalataimba. Isten jelenlétében nyitom meg lelkemet nektek, abban a meggyőződésben, hogy nem példakép, hanem csak szegény, nyomorult ember, alkalmatlan, tompa szerszám vagyok, amelyet azért használt fel az Úr, hogy világosan megmutassa, Ő még egy asztallábbal is csodálatosan tud írni. Mikor tehát magamról mesélek, eszembe sem jut, hogy amit teszek, annak a legcsekélyebb érdemet is tulajdonítsam; még kevésbé akarlak titeket arra biztatni, járjátok ugyanazt az utat, amelyen az Úr engem vezetett; mert lehet, hogy az Úr tőletek nem ugyanazt kéri, ami nekem annyit segített, hogy Isten művében, amelynek egész életemet szenteltem, szabadon dolgozhassak.

Mivel saját kezemmel tapinthattam, saját szememmel láthattam, azért állítom nektek a következőt: ha rábízzátok magatokat az isteni Gondviselésre, ha mindenható karjába kapaszkodtok, akkor mindig meglesz az, amivel Istent, az Anyaszentegyházat és a lelkeket szolgálni tudjátok anélkül, hogy el kellene hanyagolnotok kötelességeiteket. És élvezni fogjátok azt az örömöt és azt a békét, amelyet mundus dare non potest17, amelyet a világ nem adhat, és amelyet az összes földi jó birtoklása meg nem adhat.

Az Opus Dei kezdetei óta, 1928-tól – miközben semmiféle anyagi segítségem nem volt – és személyesen egyetlen fillérem sem; nem is avatkoztam gazdasági kérdésekbe, amelyek magától értetődően föllépnek, amint hús-vér emberek, vagyis nem angyalok kezdenek dolgozni egy művön, és anyagi eszközökre van szükségük ahhoz, hogy a munka eredményes legyen.

Az Opus Deinek mindig sok ember nagylelkű segítségére volt szüksége, hogy fenntartsa apostoli műveit, és azt hiszem, ez így is marad mindig, az idők végéig. Mert egyrészt ezek a művek sohasem lesznek nyereségesek, másrészt, bár növekszik munkatársaink száma és gyermekeim teljesítménye, az apostoli mű maga is terjedelmesebb lesz, és szaporodni fognak a felkérések apostoli tevékenységekre. Ezért kellett olykor nevetnie gyermekeimnek, ha nyomatékosan buzdítottam őket hűségre az isteni kegyelemhez, és közben egyszuszra fölszólítottam őket, hogy imádkozzanak merészen és kitartóan több kegyelemért... és több pénzért, a csengő érmékért, amelyek sürgősen kellettek.

Az első években még a legszükségesebb dolgok sem voltak meg. Isten tüzének vonzására iparosok, alkalmazottak, diákok gyűltek körém... Nem tudtak semmit szegénységünkről és nyomorúságos helyzetünkről, mert az Opus Deiben, hála Isten kegyelmének, mindig megpróbáltunk úgy dolgozni, hogy amilyen sok az áldozat és az ima, annyira láthatatlan legyen. Ha most visszagondolok arra az időre, teljes szívemből köszönetet kell mondanom Istennek. Micsoda biztonságban éreztük magunkat! Tudtuk, hogy csak Isten országát és igazságát kell keresnünk, és a többit mind megkapjuk ráadásképpen18. Nyugodtan mondhatom, egyetlen apostoli kezdeményezés sem maradt el anyagi eszközök hiányában. A megfelelő pillanatban megszerezte számunkra a szükségeseket így vagy úgy Isten, a mi Atyánk szokásos gondoskodása. Tisztába kellett, hogy jöjjünk vele: ő tud fizetni.

Ma Isten jelenlétében, aki innen a tabernákulumból tekint le ránk – milyen erőssé tesz Jézusnak ez a valóságos közelsége! – elmélkedjünk Isten szelíd adományáról, mely lelkünket örömmel tölti be: a reményről. Spe gaudentes3, örvendezők vagyunk a reményben, mert a végtelen szeretet vár ránk, ha hűségesek vagyunk.

Ne feledjük, hogy minden ember, tehát mindegyikünk számára csak kétféle élet létezik a földön: vagy Istenre irányuló, és akkor harcolunk, hogy Isten kedvét lelje bennünk, vagy állatok szintjén maradó, többé kevésbé emberi vonásokkal, miközben nem törődünk Istennel. Soha nem szenteltem különösebb figyelmet olyan álszenteknek, akik magukat hitetleneknek tüntetik fel. Őszintén szeretem őket testvéreimként, amint minden embert szeretek, csodálom a jóakaratukat, mely bizonyos értelemben hősies formát ölthet magára, de sajnálom őket, mert az a nagy szerencsétlenségük, hogy hiányzik nekik Isten fénye és melegsége és az Istenbe vetett hit és a benne való remény kimondhatatlan öröme.

Egy igazi keresztény, aki következetesen éli hitét, mindig természetfeletti látással cselekszik, tekintetét Istenre irányítva, ebben a világban dolgozik, amelyet szenvedélyesen szeret, a földi dolgokért fáradozva, de szemeit az égre emelve. Szent Pál megerősíti ezt nekünk: Quae sursum sunt quaerite. Keressétek az odafönt valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az ödafönt való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok – a keresztségben meghalunk mindannak, ami csupán földi –, életetek Krisztussal el van rejtve Istenben4.