Pontlista

De azt mondhatná valaki: ha elértük azt, amit teljes szívünkből szeretünk, keresünk-e még tovább? Nincs-e akkor vége szabadságunknak? Nem. Akkor éppen a legtevékenyebb, mert a szeretet nem elégszik meg a rutinos elvégzéssel vagy a kedvetlen fáradozással. Szeretni annyi, mint minden nap újra kezdeni a szolgálatot, a szeretet művét.

Ismétlem, mert szeretném mindegyiktek szívébe szinte beleégetni: szabadság és odaadás nem ellentétek. Egymást hordozzák. A szabadságot csak szeretetből lehet odaadni; számomra minden más lemondás fölfoghatatlan. Nem valamiféle játék ez a szavakkal. A szabadon választott odaadásban minduntalan megújítja a szabadságot a szeretet; és megújulni annyi, mint mindig fiatalnak lenni, kitárt szívvel, nagy eszményekre és nagy áldozatokra képesen. Mennyire örültem, mikor először hallottam, hogy portugálul a fiatalokat os novos, „újaknak” hívják, mert azok. Azért mondom ezt, mert már sok év van mögöttem; de mikor az oltárnál Istenhez imádkozom, aki megörvendezteti ifjúságomat (Zsolt 42, 4), mégis nagyon fiatalnak érzem magam, és tudom, sohasem fogom magam öregnek érezni. Mert ha hű maradok Istenemhez, a szeretet mindig megújítja életemet: mint a sas fiatalsága, úgy újul meg az enyém (Vö. Zsolt 102, 5).

Szabadságszeretetből vállaljuk a kötöttséget. Semmi más, csak gőg az, ami az ilyen kötelékeket ólomsúlyú bilincseknek érzi. Csak az igazi alázatosság mutatja meg nekünk, amire az tanít, aki szelíd és alázatos szívű, hogy az Ő igája édes, és az Ő terhe könnyű (Vö. Mt 11, 29-30). Ez az iga a szabadság, a szeretet, az egység, az élet, amelyet Ő szolgált meg nekünk a kereszten.

Talán hallottátok gyermekkorotokban a mesét a parasztemberről, aki egy aranyfácánt kapott ajándékba. Először meglepetten és örömmel fogadta az ajándékot, de aztán megfelelő helyet kellett neki keresnie. Hosszú ideig hányta-vetette magában a dolgot, aztán úgy döntött, hogy a tyúkólban helyezi el az aranyfácánt. A tyúkokat elbűvölte a jövevény szépsége, körülvették, és csodálták, félistennek tartották. A nagy fölfordulás közepén jött el az etetés ideje. A paraszt szórni kezdte a magokat, ide egy marékkal, oda egy marékkal, a fácán pedig éhes volt a hosszú várakozás után. Nekiesett, meg akarta tömni a gyomrát, és a tyúkok egyszerre lehiggadtak, mikor látták, hogy ez a ragyogó szépség milyen hétköznapian nagybelű. Kiábrándultan kezdték el csipkedni, amíg ki nem tépték minden tollát. Ugyanilyen nyomorúságos a bukása az olyan embernek, aki önmagát dicsőítve jár a világban. Annál szerencsétlenebb, minél vakmerőbben támaszkodott a saját erejére, és bízott saját képességeiben.

Vonjátok le belőle a gyakorlati következtetést a mindennapokra. Értsétek meg, hogy a képességeket – a természetfölöttieket éppúgy, mint természeteseket – azért bízták ránk, hogy helyesen használjuk őket. Szabaduljatok meg attól a nevetséges ábrándképtől, hogy bármit is csupán saját erőfeszítéseteknek köszönhettek. És minden számításotoknál gondoljatok arra, hogy van egy tényező, amelyet senki sem hagyhat ki – Isten.

Ha így nézitek a dolgokat, akkor ki kell, hogy alakuljon bennetek a meggyőződés, hogy ha őszintén és szorosan az Úr nyomában akarunk járni, és valóban szolgálni akarjuk az Istent és az embereket, akkor semmit meg nem tartva szabaddá kell válnunk önmagunktól. A szellemi adományoktól, az egészségtől, a megtiszteltetésektől, a nemes becsvágytól, a sikerektől és a diadaloktól.

Igen, még azokat a jó törekvéseket is belefoglalom, – mert ennyire elszántnak kell lenned – amelyek abból a vágyból fakadnak, hogy csak Isten dicsőségét keressük, és mindennel őt magasztaljuk. Ha ez a szándékunk, akkor tisztán és határozottan kell működnie akaratunknak: Uram, én ezt vagy azt akarom, de csak akkor, ha neked is tetsző, különben mi hasznom van belőle? Ettől halálos döfést kap az önzés és a hiúság, ami mindannyiunk szívébe belopódzik, és megszerezzük lelkünknek az igazi békét, mert minél inkább elszakadunk tőlük, annál bensőségesebben és erősebben fészkeljük be magunkat Isten ölelésébe. Ahhoz, hogy Krisztushoz hasonlóvá váljunk, szívünknek egészen szabadnak kell lennie a ragaszkodásoktól. Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?8 Szent Gergely azt mondja erről: Nem elég a dolgoktól elszakadva élni, ha nem szakadjunk el önmagunktól is. De (...) magunkon kívül kihez fogunk fordulni? És ki fog lemondást gyakorolni, ha ez annyit jelent, hogy tagadjuk meg magunkat?

Tudjátok meg azonban: más a helyzetünk, mint a bűn miatt bukottaknak, és más mint Isten által megformáltaknak. Másfélének teremtettek bennünket, és másfélévé alakítottuk mi magunkat. Tagadjuk meg tehát, amivé bűneink miatt lettünk, és maradjunk olyanok, amilyenné a kegyelem tett. Az, aki gőgösnek született, és alázatossá válik, mikor Krisztushoz tér, már legyőzte önmagát; az, aki kéjenc volt, és önmegtartóztató életre tér át, megtagadta azt, aki azelőtt volt; az, aki kapzsi volt, és már nem pénzsóvár, hanem elkezd adakozni a sajátjából, ahelyett, hogy idegen tulajdont szerezne meg magának, bizonyos, hogy legyőzte önmagát9.

Isten a jókedvű adakozót szereti

Az Úr által elvárt tökéletes elszakadás kapcsán szeretném fölhívni figyelmeteket egy másik, különösen fontos szempontra: az egészségre. Legtöbben fiatalok vagytok, abban a nagyszerű életszakaszban, amelyre jellemző a túláradó életerő. De az idő múlik, és a testi elhasználódás észrevehetővé válik. Azután lassanként egyre több korlátot tapasztalunk, ahogy ez már az érett években szokott lenni, végül pedig elérnek bennünket az öregkor fogyatkozásai. De meg is betegedhet közülünk bárki bármelyik pillanatban, és testi panaszaink is lehetnek.

Csak akkor leszünk majd képesek mindazt elfogadni, amit az emberek tévesen rossznak tekintenek, ha helyesen használjuk ki – tehát keresztényhez illő módon – a jó testi állapot idejét. Szeretném saját tapasztalataimat átadni nektek anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék. Megeshet, hogy betegségünk idején embertársaink idegeire megyünk: nem látnak el rendesen, senki sem törődik velem, jobb bánásmódot érdemelnék, senki se ért meg... Az ördög mindig lesben áll, és a legkülönfélébb módokon támad nekünk. Betegség idején az a taktikája, hogy szeretne bennünk pszichózisfélét kiváltani, hogy elforduljunk Istentől, köztünk és környezetünk közt megmérgezze a viszonyt, és megsemmisítse az érdemek kincsét, amit úgy szerezhet meg minden lélek, ha a fájdalmat természetfölötti optimizmussal, vagyis szeretettel viseli el. Ha Isten akaratából mégis a gyötrődés hálójába kerülünk, lássátok ebben annak a jelét, hogy érettnek tart már arra, hogy még szorosabban kötődjünk megváltó keresztjéhez.

Ahhoz, hogy a betegséget vagy balsorsot, amelyet Isten esetleg ránk bocsát, örömmel viseljük, hosszú előkészület szükséges, mindennap önmagunktól elszakadva kell élnünk. Használjátok föl erre a naponta adódó alkalmakat: egy kis nélkülözést, normális, jelentéktelen fájdalmat, önmegtagadást. Közben pedig gyakoroljátok a keresztény erényeket.