Pontlista

Ezekkel a szavakkal nem arra akarlak rávenni, hogy mostantól fogva letégy kötelességeid teljesítéséről, és ne állj ki jogaidért. Éppen fordítva: ha erről az arcvonalról visszavonulnánk, az legtöbbször annyi volna, mint gyáván kitérni az életszentségért vívott küzdelem elől, amelyre Isten hívott bennünket. Ezért lelkiismeretbeli kötelességed különösen munkádra vonatkozólag, hogy te és a tieid semmiben se szenvedjenek hiányt, ami szükséges ahhoz, hogy keresztény életeteket méltó módon éljétek. Ne légy levert, és ne lázadozz, ha saját bőrödön is érezned kell, milyen az ínség, de – ismétlem – minden megengedett eszközzel igyekezned kell kiszabadulni belőle, mert Istent kísértenéd, ha nem tennéd. De küzdelmed közben ne felejtsd el: omnia in bonum! – azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra válik22, az ínség is, a szegénység is. Mostantól fogva szokj hozzá, hogy a kis hátrányokat örömmel fogadd: a kellemetlenségeket, a hideget, a forróságot, a lemondást valamiről, amit szükségesnek hittél, örömmel fogadd, ha lehetetlenné válik, hogy úgy és akkor pihenj, amikor neked jólesik, ugyanígy az éhséget, az egyedüllétet, a hálátlanságot, a megnemértést, a rágalmat...

Atyám, … ne vedd el őket a világból

Világi emberek vagyunk, hétköznapi keresztények, akik a társadalom vérkeringésébe kapcsolódva élnek. Az Úr azt akarja, hogy éppen hivatásbeli munkánkban legyünk szentek és hassunk apostoli módon. Azt akarja, hogy szenteljük meg magunkat a munkával, szenteljük meg a munkánkat, és segítsünk másokat, hogy ők is megszentelődjenek a munka által. Legyetek meggyőződve arról, hogy az Úr szerető Atyaként, szerető barátként ebben a környezetben vár rátok. Ezenkívül világossá teszi számotokra felelősséggel végzett hivatásbeli munkátok jelentőségét: a munka nemcsak létfenntartásotok eszköze, hanem a társadalom haladásának közvetlen szolgálata is, általa mások terhét együtt viselitek velük, és alkalom arra, hogy támogassátok azokat a helyi és világméretű kezdeményezéseket, amelyek egyes emberek vagy ínségben élő népek jólétének ügyét viszik előre.

Az elszakadás, amit Jézusra, példaképünkre tekintve hirdetek nektek, uralkodás. Semmi köze a kiabáló, tolakodó szegénységhez, ami csupán a lustaság és hanyagság álarca. Olyan legyen a ruházatod, amilyen helyzetedhez, környezetedhez, családodhoz, munkádhoz illik. Így öltöznek kollégáid is, te azonban Istenért öltözöl így, azzal a kívánsággal, hogy vonzó képe légy az igazi keresztény életnek, természetesen, hivalkodás nélkül. Ha törődünk ezekkel a dolgokkal – szeretném, ha megfogadnátok – inkább adjatok az ilyesmire túl sokat, mint túl keveset. Milyen lehetett Urunk viselkedése, milyennek gondolod? Elképzelted már, hogy milyen méltósággal viselhette varratlan köntösét, amelyet Mária valószínűleg sajátmaga szőtt? Emlékszel arra az esetre Simon házában, mikor Jézus szóvá tette, hogy nem adtak neki vizet, mielőtt asztalhoz ült?25 Természetesen Jézus mindenekelőtt azt akarja tanítani, amikor szóváteszi a hiányzó udvariasságot, hogy a szeretet a kis dolgokban mutatkozik meg igazán, de ugyanígy szeretné azt is tudtul adni, hogy a szokásos érintkezési formák őrá is vonatkoznak. Ezért fogunk – te és én – igyekezni a földi javaktól és kényelemtől való elszakadásért, hogy nem felejtkezünk el szerepünkről, és nem engedünk meg magunknak semmilyen különcködő viselkedést.

Annak a jeléül, hogy a földi dolgok urai és hűséges gazdái vagyunk Isten javainak – véleményem szerint – gondosan kell kezelnünk mindazt, amire szükségünk van, hogy sokáig megmaradjon, és jó állapotban tölthesse be a feladatát, ne menjen tönkre a gondozatlanságtól. Az Opus Dei házaiban egyszerű, kényelmes, de mindenekelőtt gondozott berendezést találtok, mert nem szabad a ház szegénységét a csúnyasággal és a piszokkal összetéveszteni. De nagyon jól megértem azt is, ha lehetőségeidnek, társadalmi helyzetednek és családod iránti kötelezettségeidnek megfelelően értéktárgyaid is vannak, amelyeket az áldozat és az elszakadás szellemében gondozol.