Pontlista

Elkezdeni valamit mindenki tud; befejezni kevesen. Ezekhez a kevesekhez akarunk tartozni mi, akik azon fáradozunk, hogy úgy viselkedjünk, mint Isten gyermekei. Ne felejtsétek el, hogy csak a szeretettel befejezett és jól elvégzett munka érdemli meg Isten szentírásbeli dicséretét: Jobb a dolognak a vége az elejénél (Préd 7, 8).

Talán hallottátok már egy másik alkalommal tőlem, amit most szeretnék újból elmesélni, mert nagyon tanulságosnak tűnik. Egyszer meg akartam áldani egy épület zárókövét, és kerestem a Rituale Romanumban a megfelelő imát; mert a zárókő a döntő mozzanat, sok ember kemény, szívós, évekig tartó munkájának a jelképe. Meglepetten állapítottam meg, hogy ilyen áldás nincs benne. Meg kellett elégednem egy benedictio ad omniá-val, egy általános áldással. Bevallom, lehetetlennek tűnt, hogy ilyesmi hiányzik belőle, de a tartalomjegyzéket figyelmesebben átnéznem is hiábavaló volt, nem találtam semmit.

Sok keresztény elvesztette azt a meggyőződését, hogy az élet egysége, amelyet az Úr gyermekeitől elvár, azt is magában foglalja, hogy becsületesen, jól végezzük el saját feladatainkat. A legkisebb részletekig meg kell szentelnünk őket.

Semmit sem szabad az Úrnak felajánlanunk, ami nem annyira hibátlan, tökéletes és kifogástalan a kis dolgokban is, amennyire emberi tökéletlenségünk megengedi. Isten nem fogad el kontármunkát. A Szentírás figyelmeztet: Hibás állatot nem szabad föláldoznotok, mert az nem talál tetszésre (Lev 22, 20). Ezért a napjainkat betöltő és teljes erőfeszítésünket kívánó munka váljon olyan áldozati adománnyá, amely méltó a Teremtőhöz, befejezett, kifogástalan tett, operatio Dei, Isten munkája és Istenért végzett munka.

A munka: részesedés Isten hatalmában

Az embernek teremtése pillanatától dolgoznia kellett. Ezt nem én találtam ki. Csak nyissuk ki a Szentírás első oldalait. Ott azt olvassuk, hogy – mielőtt a bűn behatolt volna a világba, és mielőtt halál, szenvedés és nyomorúság sújtotta volna a bűn következtében az emberiséget (Vö. Róm 5, 12) – Isten Ádámot a Föld sarából megalkotta; neki és utódainak egy nagyszerű világot teremtett: ut operaretur et custodiret illum (Ter 2, 15), hogy művelje és őrizze meg azt.

Ezért tisztában kell lennünk azzal, hogy a munka nagyszerű valóság és kikerülhetetlen törvény, aminek minden ember így vagy úgy alá van vetve, még akkor is, ha egyesek nem vonatkoztatják magukra. Jól jegyezzétek meg: a munka kötelesség-volta nem az ősbűn követkeménye, sem újkori találmány. A munka létfenntartásunk szükséges eszköze, amivel Isten bízott meg a földön. Tőle kapjuk napjainkat, és részt kapunk teremtői hatalmából, hogy megszerezzük, ami létfenntartásunkhoz szükséges, és evvel együtt termést gyűjtsünk az örök életre (Jn 4, 36): az ember munkára születik, mint a madár repülésre (Jób 5, 7).

Talán valaki azt az ellenvetést hozhatná föl, hogy azóta évszázadok sora múlt el, és ma kevesen gondolkoznak így, egyesek a pénzért, mások családjuk fenntartásáért, sokan társadalmi helyzetük javításáért, képességeik kibontakoztatásáért, rossz szenvedélyük kielégítése érdekében vagy a társadalom haladásáért dolgoznak. Végül pedig mind kínnak tekintik a munkájukat, elkerülhetetlen szükségszerűségnek.

Ellentétben a munkának ezzel a lapos, önző és nyomorúságos szemléletével magunk és embertársaink emlékezetébe kell idéznünk, hogy Isten gyermekei vagyunk, és Atyánk ugyanazt mondja nekünk, mint a példabeszédbeli gazda, aki azt mondja két fiának: Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni! (Mt 21, 28) Teljes bizonyossággal mondhatom nektek: ha mindennap megpróbáljuk személyes kötelességeinket úgy fölfogni, hogy teljesítésüket Isten kéri tőlünk, akkor megtanuljuk, hogy tennivalóinkat emberi és természetfölötti szempontból a lehető legnagyobb tökéletességgel végezzük. Talán az is megesik egyszer, hogy lázadunk ellene, hiszen az idősebb fiú is azt mondta: Nem akarok (Mt 21, 29), de rögtön utána jön a megbánás, és még buzgóbban hozzálátunk, hogy megtegyük, ami kötelességünk.

Bocsássátok meg a kitérőt. Térjünk vissza témánkhoz, amitől nem is távolodtunk el annyira. Legyetek biztosak abban, hogy a hívás egy hivatásra lényeges, elválaszthatatlan része keresztény voltunknak. Az Úr azt akarja, hogy szentek legyetek: ott, ahol vagytok, abban a hivatásban, amit választottatok, bármiféle indítékkal választottátok is. Ha nincsen ellentétben Isten törvényével, nekem bármelyik jónak és nemesnek tűnik. Mindegyik könnyen emelhető természetfölötti szintre, és mind az istenszeretet áramába torkollik, amely Isten gyermekeinek életét hordozza.

Kellemetlenül érzem magam, ha valaki egy áldozat arckifejezésével beszél a munkájáról, ami ennyi meg annyi óráját foglalja le, közben pedig felét sem végzi el annak a munkának, amelyet sok olyan kollégája megcsinál, aki tulajdonképpen esetleg csak önző vagy legalábbis csak emberi célért dolgozik. Mindnyájunknak, akik itt összejöttünk, hogy személyesen beszélgessünk az Úrral, megvan a maga foglalkozása: orvos, ügyvéd, közgazdász… Gondolkodjatok el egy kicsit azokon a kollégákon, akiknek szakmai tekintélye, megbízhatósága, önzetlen szolgálata kiváló, nem áldozzák-e a nap, sőt az éjszaka sok óráját munkájukra? Nincs tanulnivalónk tőlük?

Én is önvizsgálatot tartok, miközben hozzátok szólok, és meg kell vallanom, kissé szégyellem magam, és Istentől azonnal bocsánatot szeretnék kérni, ha arra gondolok, mennyire szegényes az én feleletem, és milyen kevéssé tettem eleget annak a feladatnak, amit Isten a világban ránk bízott. Egy egyházatya mondja: Krisztus ezen a földön arra rendelt, hogy csillagok legyünk; hogy mások tanítóivá váljunk; hogy kovászfélék legyünk; úgy éljünk mint angyalok az emberek között, mint fölnőtt férfiak a kisgyermekek között, mint lélekkel bíró teremtmények a csupán érzékelni tudók között, azért hogy nyereségük legyen belőle; hogy magok legyünk, és bőséges termést hozzunk. Nem volna szükség szavakra, ha olyan fényt árasztana életünk. Nem kellenének tanítók, ha tettekkel prédikálnánk; nem lenne egyetlen pogány sem, ha mind igazi keresztények lennénk (Aranyszájú Szent János, In Epistolam I ad Timotheum homiliae, 10, 3 (PG 62, 551)).

Küzdjetek önmagatok túlzott kényeztetése ellen! Követeljetek többet magatoktól! Néha túl sokat gondolunk az egészségünkre vagy a kikapcsolódásra, amely valóban kell, hiszen friss erővel akarjuk újra kezdeni a munkát. De – mint már jó néhány éve megírtam – a szabadidő nem tétlenkedés, hanem kikapcsolódás kevésbé megerőltető tevékenységgel.

Van úgy, hogy túlzott kényelmességünket hamis kibúvókkal indokoljuk, és közben elfelejtjük vállunkra nehezedő áldott felelősségünket, belenyugszunk abba, hogy épp csak eleget tegyünk kötelezettségünknek, látszat-okokkal leplezzük lustaságunkat, de ezalatt a sátán és szövetségesei nem mennek nyaralni. Hallgasd meg jól, és vedd figyelembe Szent Pál intelmét azokhoz a keresztényekhez, akik rabszolgák voltak, hogy engedelmeskedjenek uruknak: ne látszatra szolgáljatok, mintha emberek tetszését keresnétek, hanem mint Krisztus szolgái, akik szívesen teljesítik Isten akaratát. Készséges akarattal szolgáljatok, mintha az Úrnak tennétek, s nem embereknek! (Ef 6, 6-7) Igazi jó tanács, mi kaptuk, hogy hallgassunk rá, te is, én is.

Fényt kérünk Urunktól, Krisztustól, segítsen nekünk, hogy minden pillanatban fölismerjük azt az isteni értelmet, amely foglalkozásunkat szentségre való meghívásunk sarokpontjává teszi. Tudjátok az evangéliumból, hogy Jézust faber, filius Mariae-nek, ácsnak, Mária fiának ismerték. Ugyanígy kell nekünk is szent büszkeséggel tevékenységünk által megmutatnunk, hogy emberek vagyunk, akik dolgoznak, valóban dolgoznak! (Mk 6, 3)

Mi mindig Isten követeinek kell, hogy érezzük magunkat, Tisztában kell lennünk vele, hol és mikor kezdődik a hűtlenség: amikor például befejezetlenül hagyjuk a munkát, amikor nem vesszük áldozatkészen, igazán komolyan a munkát, mint a többiek, ha okot adunk rá, hogy lomhának, megbízhatatlannak, felületesnek, rendetlennek, lustának, haszontalannak nevezzenek... Aki ezeket a látszólag nem fontos kötelességeket elhanyagolja, aligha tudja majd helyét megállni a benső élet többi, fárasztóbb feladatában: Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű; és aki a kicsiben hűtlen, az hűtlen a nagyban is (Lk 16, 10).