Pontlista

A mértékletesség gyümölcsei

A mértékletesség annyit jelent, hogy önmagunk urai vagyunk. Nem minden ragadhat zabolátlan árként magával, amit testileg, vagy lelkileg átélünk; tudnom kell, hogy nem tehetek meg akármit, amire képes vagyok. Bár kényelmesebb, hogy az úgynevezett természetes ösztönök vizein hagyjuk magunkat sodródni, de az út végén csak a szomorú egyedüllét vár saját nyomorúságunkkal.

Milyen sokan vannak, akik nem tagadnak meg semmit gyomruktól, szemüktől, kezüktől, és attól is idegenkednek, hogy meghallgassák, ha tisztaságról beszélnek nekik. A nemzőerőt – amely Isten adománya, hogy teremtő erejének részesei legyünk és önmagában magasztos dolog – rosszul használják fel, puszta eszközül önzésük szolgálatában.

Nem szívesen beszélek a tisztátalanságról. Szívesebben vizsgálom azt, hogy a mértékletesség milyen gyümölcsöket terem és az embert úgy szeretném látni, mint valódi embert, akit nem befolyásol az értéktelen csillogás, mint a szarkát. Az ilyen ember le tud mondani mindarról, ami lelkének kárára van, és tisztában van azzal is, hogy ezzel a lemondással csak látszólag hoz áldozatot: hiszen egy áldozatos élet sok béklyótól szabadítja meg, és szíve legmélyén megízlelheti Isten teljes szeretetét.

Ilyenkor az élet visszanyeri mértéktelenség által elhomályosított színeit, és ismét lehetővé válik számunkra, hogy másokkal törődjünk, másokkal megosszuk javainkat és fogékonyak legyünk az igazán nagy dolgok iránt. Az ilyen mértékletesség segíti a lelket abban, hogy józan, szerény és megértő legyen; könnyen és magától értetődően hajlik a tartózkodó magatartásra, ami azért vonzó, mert érezteti az értelem uralmát. A mértékletesség nem beszűkülést jelent, hanem távlatokat nyit. A beszűkülést sokkal inkább a mértéktelenség teremti, hiszen a szív saját magát dobja oda, amikor szánalmas módon elcsábul az első üres csinnadrattára.

Ha így nézitek a dolgokat, akkor ki kell, hogy alakuljon bennetek a meggyőződés, hogy ha őszintén és szorosan az Úr nyomában akarunk járni, és valóban szolgálni akarjuk az Istent és az embereket, akkor semmit meg nem tartva szabaddá kell válnunk önmagunktól. A szellemi adományoktól, az egészségtől, a megtiszteltetésektől, a nemes becsvágytól, a sikerektől és a diadaloktól.

Igen, még azokat a jó törekvéseket is belefoglalom, – mert ennyire elszántnak kell lenned – amelyek abból a vágyból fakadnak, hogy csak Isten dicsőségét keressük, és mindennel őt magasztaljuk. Ha ez a szándékunk, akkor tisztán és határozottan kell működnie akaratunknak: Uram, én ezt vagy azt akarom, de csak akkor, ha neked is tetsző, különben mi hasznom van belőle? Ettől halálos döfést kap az önzés és a hiúság, ami mindannyiunk szívébe belopódzik, és megszerezzük lelkünknek az igazi békét, mert minél inkább elszakadunk tőlük, annál bensőségesebben és erősebben fészkeljük be magunkat Isten ölelésébe. Ahhoz, hogy Krisztushoz hasonlóvá váljunk, szívünknek egészen szabadnak kell lennie a ragaszkodásoktól. Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?8 Szent Gergely azt mondja erről: Nem elég a dolgoktól elszakadva élni, ha nem szakadjunk el önmagunktól is. De (...) magunkon kívül kihez fogunk fordulni? És ki fog lemondást gyakorolni, ha ez annyit jelent, hogy tagadjuk meg magunkat?

Tudjátok meg azonban: más a helyzetünk, mint a bűn miatt bukottaknak, és más mint Isten által megformáltaknak. Másfélének teremtettek bennünket, és másfélévé alakítottuk mi magunkat. Tagadjuk meg tehát, amivé bűneink miatt lettünk, és maradjunk olyanok, amilyenné a kegyelem tett. Az, aki gőgösnek született, és alázatossá válik, mikor Krisztushoz tér, már legyőzte önmagát; az, aki kéjenc volt, és önmegtartóztató életre tér át, megtagadta azt, aki azelőtt volt; az, aki kapzsi volt, és már nem pénzsóvár, hanem elkezd adakozni a sajátjából, ahelyett, hogy idegen tulajdont szerezne meg magának, bizonyos, hogy legyőzte önmagát9.

Normális életünk – hogy olyanok vagyunk, mint mások – és fogékonyságunk a természetfölötti dolgok iránt, ez így együtt Jézus Krisztus példájának követése, aki valóban Isten és valóban ember. Nézzétek meg, milyen természetes minden az ő életében. Harminc évig él rejtetten, feltűnés nélkül. Egy kétkezi munkás a sok közt, falujában úgy ismerik őt, mint az ács fiát. Nyilvános életében sincs semmi hatásvadászó vagy különleges. Barátai vannak. Megjelenése olyan, mint a többieké, úgyhogy Júdásnak külön jelben kell megegyeznie ahhoz, hogy Jézust felismerjék: Akit megcsókolok, ő az23. Nem találunk rajta semmiféle különleges vonást. Engem megindít Mesterünk viselkedése: csak egynek lenni a sok közül.

Keresztelő Szent Jánosnak különleges hivatása volt, teveszőr köntöst viselt, sáska és vadméz volt a tápláléka. A mi Urunk varratlan köntöst viselt, evett és ivott, mint bárki, örült mások örömének, megosztotta fájdalmukat, nem utasította vissza a barátai által felkínált felüdülést, és – mindenki tudta róla – évekig maga kereste a kenyerét Józsefnek, a kézművesnek a műhelyében. A mi magatartásunk is ez kell, hogy legyen a világban: tiszta ruha, tiszta test és mindenekelőtt tiszta lélek.

Az is figyelemreméltó, hogy az Úr, aki a legteljesebb elszakadást tanítja a földi javaktól, mennyire törődik azzal, hogy ezeket a javakat ne pazarolják. A kenyérszaporítás csodája után, amikor több mint ötezer embert lakatott jól, azt mondta tanítványainak: »Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!« Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg24. Ha ezt az eseményt figyelmesen végiggondoljátok, meg fogjátok érteni, hogy sohase legyetek zsugoriak, hanem az Isten által rátok bízott képességek és anyagi javak jó kezelői.